Azt gondolnánk, manapság mindenből politikát csinálnak az emberek. De nem volt ez másképp 20 éve sem, mikor még a pingvinek vándorlása is politikai csatározásra adott okot.
Az Antarktiszon az idők kezdete óta minden márciusban megkezdődik a tökéletes társ megtalálásának és a családalapításnak a rituáléja – szól az egyszerű leírás a Pingvinek vándorlása című filmhez, amely 20 esztendővel ezelőtt az akkori legnagyobb filmalkotásokat is maga mögé utasította, és amelyből a politika megpróbált hasznot húzni. De a pingvinek csak pingvinek, hiába adunk melléjük pátoszt és emberi érzelmeket. Amennyiben viszont ezt sikerül észben tartani, még ma is csodálatos utazásban, az eredeti címhez igazodva menetelésben lehet részünk.
Azt állítják, hogy a császárpingvinek megközelítőleg száz évvel ezelőtt találkoztak először emberekkel, amikor az első felfedezők az Antarktisz jégsivatagát járták. A rendkívüli hideg és zord körülmények miatt azonban az ember korábban sosem lehetett tanúja a pingvinek vándorlásának. Egészen a 2005-ös, ma 20 éves film forgatásáig, ami 13 hosszú hónapig tartott, a rendező állandó jelenléte nélkül, végül azonban sikerrel járt a küldetés: a pingvinek életmódját természetes környezetükben örökítette meg a kitartó stáb.
A Pingvinek vándorlása a végeredményt tekintve egy örökérvényű történetet mesél el, érzelmekben gazdag stílusban jelenítve meg a pingvinek kalandjait, kihagyva a tudományos fejtegetés monotonságát.
Ezt is ajánljuk a témában
Már sem az űrbe, sem a moziba nem kell elmenni egy kis rettegésért, hiszen a streaming újdonságok között kutatva ismét rájöhetünk arra, hogy az űrben senki sem hallja a sikolyunkat. Csak a szomszéd.
És igazából tényleg egy nagyon egyszerű, kortalan sztorit kapunk arról, ahogy a pingvinpárok egymásra találnak, nászra kelnek, majd az utódra vigyáznak. Közben láthatunk drámát, megismerjük a veszteség érzését és azt, hogy milyen veszélyek leselkednek ezekre a kedves és barátságos, de nem teljesen ártatlan létformákra. Különlegessége az egész produkciónak, hogy a fantasztikus képek és beállítások mellett nemcsak nagyon szép, hangulatos zene csendül fel, de emberi monológok is meg-megszólalnak, ezzel megszemélyesítve az állatokat. Ami persze sokaknak nem tetszett.
A 2000-es évek közepe egyébként nagyon pingvines volt, elvégre egy évvel később a Mad Max szülőatyja, George Miller pingvinjei ropták a Táncoló talpak látszólag gyermekeknek szóló képsorai alatt. Csak aztán az animációs film vége felé valahogy előtört a rendező Millersége, ezzel kicsit komorabb, a gyerekek számára remélhetőleg kevésbé érthető konklúzió felé terelve a történetet. De míg ott a környezetszennyezés és emberi behatás lett az üzenet, addig a 2005-ös dokumentumfilmnél a politika lelte meg az útját a jelenetek mögé.
A La marche de l’empereur bemutatását követően az amerikai rádiós, Michael Medved, azért dicsérte a filmet, mert konzervatív családi értékeket közvetítve a szilárd szülői kötelék értékére hívta fel a figyelmet.
Ezt is ajánljuk a témában
George Miller világa nemcsak ragyog a végtelen sivatagi porra vetülő napfénytől, de idén még új filmmel is bővül az őrült Max-univerzumát bemutató család.
Ezt és a hasonló megnyilvánulásokat persze a liberálisok vették direkt sértésként rossz néven, Andrew Sullivan, brit-amerikai politikai kommentátor például ellenvetésként arra hívta fel a figyelmet, hogy a pingvinek csak egy évig monogámok. Végül a legtöbben arra jutottak, hogy hiba összemérni az emberi és állati viselkedést, ahogy az sem vezet igazán sehova, ha emberivé tesszük ezeket az állatokat, konkrétan már szörnynek nevezve a fókát, mely életben maradása érdekében vadászik a pingvinekre.
Ez talán a film legnagyobb hibája, amennyiben negatívumot akarunk keresni. A monológok bár szépen szólnak, sőt magyar szinkron esetében is már-már költőiek, éppen ezért túl pátoszosak és már-már giccsbe hajlanak, egyoldalúan, egyfajta hősként bemutatva a madarakat. Amennyiben viszont ezt a helyén tudjuk kezelni, tényleg minden túlzás nélkül egy csodálatos dokumentumfilm a végeredmény, ami minden sikert és népszerűséget megérdemel.
Luc Jacquet és Michel Fessler rendhagyó dokumentumfilmje, a Pingvinek vándorlása, pillanatok alatt hatalmas sikerré vált, amit persze nemcsak a politika talált meg, de azok is, akik elitista módon dokumentumfilmként egyből elítélték. Pedig érdemei vitathatatlanok, elvégre olyan képekkel és olyan természetes szépséggel mutatja be a pingvinek mindennapjait, amire korábban nem volt példa,
ráadásul azt is érdemei közé lehet emelni, hogy nem tobzódik az öncélú elborzasztásban és a megható jelenetekben, így például nem kell percekig szétcincált tetemeket és véres pofával vagy csőrrel lakmározó bestiákat bámulnunk.
Ezt is ajánljuk a témában
Ahogy általában, úgy a mozirajongóknak az idei évben sem kell otthon ülniük. Bár 2025 legjobban várt filmjei egyelőre meglehetősen szűk felhozatallal rendelkeznek, öt kedvencet azért könnyen találni.
Persze a nemzetközi szinkronhangok (például Morgan Freeman) is alaposan hozzájárultak a sikerhez, de az mindenképpen gyönyörű eredmény, hogy egy francia dokumentumfilm olyan bevételt termel, mint az éppen slágernek számító Túl a barátságon. Végeredményben aztán ez a díjak mellett abban is tükröződött, hogy a filmnek idővel folytatása született, a 2017-es második rész azonban igazából nem sok olyat adott hozzá a recepthez, amire tényleg szükség lett volna.
20 éves a dokumentumfilm, amire a politika is lecsapott
Mondhatni, a világ leginkább David Attenborough természettudós munkásságával társítja a dokumentumfilmek műfaját, ami nem meglepő, hiszen a legtöbben már gyermekkoruk óta az idős, idén májusban a 99-et betöltő szerző természetfilmjein nevelkedtek. A 2005-ös Pingvinek vándorlása azonban még a közkedvelt dokumentumfilmes alkotásai mellé állítva is kiemelt helyett érdemel. Nagyon szép zenéjével és tényleg figyelemreméltó pillanataival beírta magát a műfaj történelmébe, emiatt érdemes néha újra és újra elővenni, és azon gondolkodni, hogy a nehézségekkel együtt is mennyivel könnyebb életünk van, mint ezeknek a kis, esetlennek tűnő jószágoknak.
Nyitókép: ADS Service, Pingvinek vándorlása
A miniszter közzétette első TikTok-videóját is, amelyben egy vallomás is elhangzott.
Harmincnégy évesen, tragikusan korán hunyt el a gitáros, aki nemcsak új zenei műfajt teremtett, de hamarosan meg is reformálta azt. 35 éves a Death egyik legfontosabb albuma.
A Cabin Pressure – Anya leszek csak azért is! legalább annyira szól a gyerek utáni csillapíthatatlan vágyról, mint a társkeresés mai nehézségeiről vagy a nehezen oldható tabukról. Czira Sára és Nagy Eszter munkája az HBO Maxon látható.
A „buzgó sziget-őrsök” munkájáról Morvay Péter újságíró rántotta le a leplet.
„Ha minden »el van lopva«, hogyan lehetséges mindez? Az önök politikai üzenete hazugság” – írta bejegyzésében a Fidesz-KDNP kommunikációs igazgatója.
A cégcsoport közleményéből az is kiderült, hogy a klubba bárki jelentkezhet egy tag ajánlásával vagy a weboldalon keresztül.
Az érintett járatok szombaton helyjegy nélkül is igénybe vehetőek.
A nyugat-európai országok vezetői attól félnek, Amerika nem nyújt további védelmet.
