Kaland Játék Kockázat – Egy szelet múlt, amit újra átélhetünk
A rendszerváltás idejének egyik nagy csodája volt a könyvsorozat, amely fantasy kalandokat hozott, személyes élményekkel, de ezekről az élményekről ma sem kell lemondanunk!
George Miller világa nemcsak ragyog a végtelen sivatagi porra vetülő napfénytől, de idén még új filmmel is bővül az őrült Max-univerzumát bemutató család.
Nyitókép: Sunset Boulevard/Corbis (Getty Images)
Ma 45 éve, hogy Ausztrália egy egészen más oldalát ismerhettük meg, miközben a civilizáció a szemünk láttára omlott össze, rávetítve ezt a kataklizmát egy rendőr magánéletére. Persze láttunk már a családját elveszítő, a harag útjára menekülő férfit korábban is, elég csak az idén 50 éves Bosszúvágyra gondolni, Charles Bronsonnal,
ráadásul az eredeti, 1978-ban már egy fesztiválon vetített Long Weekend azt is megmutatta, hogy milyen rémálmokat képes okozni az ausztrál természet,
de George Miller klasszikus posztapokaliptikus road movie-ja ennél is több. És nem csak azért, mert minimál költségvetésből készült.
Az eredeti Mad Max egy disztópiát mutat be, mindenféle komoly háttéranyag nélkül. Itt még nem volt lényeg, hogy mi történt, hogy jutottunk ide, mindössze azt látjuk, hogy a világ a feje tetejére állt, és csak néhány elhivatott, az életét kockáztató rendőr állja a sarat, miközben minden egyes nap életveszélyes küzdelem az egyre őrültebb bandákkal. Az étel és az innivaló is érték, ahogy az egyre ritkább olaj, ezért pedig sokan ölni képesek, míg más egyszerűen csak szórakozásból terrorizálja a népet.
Max Rockatansky (Mel Gibson) a még aktív rendőrök egyike, aki többször is kihúzza a gyufát a bűnözőknél, és bár már a leszerelést fontolgatja, mindig sikerül valamivel a testületnél tartani. Hol a lelkiismerete, hol egy tuningolt V8-assal ellátott Pursuit Special beszéli rá a maradásra, ám idővel hiába a jószándék és az elkötelezettség, a dolgok sajnos rosszra fordulnak.
És ahogy látjuk a civilizációt összeomlani, ugyanez játszódik le Max életében is, aki a családja miatti bosszúvágytól hajtva alakult át a címszereplővé, akit mindenki csak úgy hív: Mad Max.
Mára már megmosolyogtató vagy akár unalmas is lehet az eredeti, 1979-es Mad Max, azonban George Miller filmje a maga idejében számos szempontból is különlegességnek számított, ráadásul kulcsfontosságú jelentősége mellett mind a mai napig vannak kiemelkedő pillanatai. Egyfelől a háttér komoly bemutatása nélkül sikerült bemutatni egy összeomló világot és rendszert, a későbbi epizódokban pedzegetett atomháború utáni Ausztráliát, melynek a mocskos és poros oldala elevenedik meg a néző előtt, részben mintha csak egy western lenne.
Ha azt vesszük, esélyesen ez már az 1975-ös Inn of the Damned hatása, amely Ausztrália első horror westernje.
Maga a Mad Max azonban elsősorban ozploitation és exploitation, avagy olyan erőszakos, sok szempontból az erőszakra építő, azt bemutató filmalkotás, amely egyben Ausztráliából származik. És mint olyan, remek darab, pláne azt figyelve, hogy George Miller mindezt hogyan és miből hozta össze, milyen legendát teremtett, egy – a szándékai szerint – hangos némafilmmel, mely címke lényegében találó is a végeredményre.
Persze bőven akadtak gondok, nehézségek a forgatás során. A sürgősségi osztály orvosaként a filmszakmába érkező direktor erős víziókkal, ámde kevés pénzmaggal rendelkezett, ami gerilla megoldásokat eredményezett. A stáb többek között engedélyek nélkül, illegálisan dolgozott az utakon,
amiket önkényesen lezártak, sőt még adóvevőt sem használtak, nehogy ezzel keltsék fel a zsaruk figyelmét.
Rosie Bailey, aki eredetileg játszotta Max feleségét, már néhány napnyi forgatás után balesetet szenvedett, ezért került a helyére Joanne Samuel, azonban a csere több hetes csúszást eredményezett. Volt olyan pont, ahol Miller már úgy érezte, a film nem fog elkészülni, sőt ki is lépett egy időre, és csak külső segítséget kapva vette újra kezébe a gyeplőt.
Ettől függetlenül azért csak megoldódott minden, sőt még a rendőrség figyelmét is sikerült felkelteni, a hatóságok pedig segítették a munkát az útlezárásokkal és a járművek kíséretével, miközben a bandatagokat játszó, sokszor valódi, törvényen kívüli motorosok csak azért utaztak kilométereket, hogy részt vegyenek, mert az alacsony költségvetésből erre sem futotta volna. A mű pedig végül elkészült, a mai napig emlegetik, sőt nemcsak két folytatást megért, valamint nemcsak Mel Gibsont köszönhetjük elkészülésének és sikereinek, de azt a popkulturális cunamit is, amit teremtett.
Mert a Mad Max világa számos alkotót megihletett az elmúlt 45 évben, legyen szó filmekről, videójátékokról, animékről, zenékről, esetleg olyan lapozgatós könyvekről, mint a Kaland Játék Kockázat, amiről korábban már írtunk.
A teljes Fallout-játéksorozat a Mad Maxnek köszönheti létezését, ahogy többek között a manga/anime Fist of the North Star, a Kevin Costnerrel készült Waterworld – Vízivilág, vagy éppen a Rage és a Borderlands videójátékok.
Hatásai tehát kimondottan erősek, így hiába korosodott, hiába nőtt meg az emberek ingerküszöbe, hibái és alacsony költségvetése ellenére ma is érdemes a megtekintésre. Ahogy már említettem, lehetséges, hogy valakinek nem tetszik, de ettől még hatásai elvitathatatlanok, ahogy a jobb és rosszabb direkt folytatások után a 2015-ös, modern visszatérés különlegessége is.
Ezt is ajánljuk a témában
A rendszerváltás idejének egyik nagy csodája volt a könyvsorozat, amely fantasy kalandokat hozott, személyes élményekkel, de ezekről az élményekről ma sem kell lemondanunk!
A Mad Max – A harag útja ismét George Miller irányítása alatt készült, de már más színészekkel, így többek között Tom Hardyval és Charlize Theronnal, akik új legendát teremtettek. A rendezőnek és a franchise-nak ugyanis jót tett az eltelt idő, és lassan 10 éve annak, hogy Max Max ereje teljében tért vissza, egy nagyon látványos és pózer, posztapokaliptikus akciófilm képében.
Idén májusban ráadásul folytatódik a történet, ismételten Millerrel a fedélzeten, aki a Furiosa: Történet a Mad Maxből spinoffal egy előzményt kíván elmesélni.
A rendezőt ismerve megéri rá várni, hiszen akár Az eastwicki boszorkányokat, akár a vicces meséhez képest elég komoly pillanatokkal is rendelkező Táncoló talpakat, vagy természetesen a Mad Max-univerzumot vesszük alapul, az idén 79 éves direktor igazán egyedi látásmóddal és stílussal rendelkezik, amit mindig öröm a nagyvásznon viszontlátni.