Így tehát az nem megoldás, hogy az áradó gyűlölet helyett „csak” megvetjük a másikat, sajnos. Viszont akad egy másik, tuti megoldás!
Nyitókép: AI-illusztráció
„A karácsony nekem mindig azzal telik, hogy etetem a családot, így keveset nézek híreket és Facebookot” – kezdte írását a zömében Umbriában élő írónő, hogy aztán emlékezni kezdjen: az őt körülvevő folytonos gyűlölködés közepette volt az évben egy mozzanat, amelytől végre megkönnyebbült és meghatódott – amikor a fővárosi képviselők Mikulás alkalmából megajándékozták egymást. „Milyen jó érzés pár percet gyűlöletmentesen élni” – fakadt ki belőle a felismerés, majd lelkiismeret-vizsgálatot követően kijelentette: annyira elege van már „a két Magyarországból”, abból, hogy „ki kivel nem áll szóba”, hogy most megfogadta: a maga részéről ebben a továbbiakban nem vesz részt.
Többé nem tesz olyat, hogy nem ül le valakivel egy asztalhoz. Mert „nem bírom az örökös szorítást a mellkasomban, nem bírom” – írja.
Örülök, hogy a Mandiner szemlézte ezt az előremutató írást, mert különben sose láthattam volna – máig is le vagyok tiltva ugyanis az írónőnél (feltehetőleg preventíve, konkrét bűnöm legalábbis nem rémlik). De spongyát rá, ne bántsuk emiatt, ne, tényleg: helyénvaló abból kiindulnunk, hogy követi majd elhatározását a tett, fel lesz oldva az összes értelmetlen, kirekesztő tiltás, és az efféle nyilvános üzengetés helyett kialakulhat az áhított, közvetlen diskurzus. Előlegezzük meg neki ezt a saját köreiben példamutató, tényleges nyitást, adjunk neki egy kis időt az újratervezésre, ne legyünk türelmetlenek.
Örülök pedig a szemlézésnek azért, mert bár nem mindig felemelő, de mégis izgalmas, amikor az ember betekintést nyer egy messzemenően ismeretlen világba.
Ahol a karácsony egy merő etetés, ahol az umbriai dolce vita közepette is emésztő a nyomás, és ahonnan nézve van egy balról gyűlölő ország és egy jobbról gyűlölő ország, tertium non datur –
ilyenkor sejtünk meg valamit abból, hogy még mindig mennyire nem vagyunk elég hálásak a saját jódolgunkért.
A Facebook világában lesajnált, körberöhögött keresztény-konzervatív világnézetünkért. Ahol karácsony nyolcadában pláne elképzelhetetlen, hogy agyonnyomjon a politika bűzös világa – persze, persze, az ember érvel a saját meglátásai mellett, felmutatja az őt zavaró visszásságokat, szeretné megóvni a következő nemzedéket a szakadékba rohanástól, na de a Megváltó jött közénk, hogy politikai hovatartozástól függetlenül életünk legyen és bőségben legyen; ez már rögtön ad az embernek egyfajta lelazultságot. Átkeretezi a dolgokat mintegy.
Amikor lehetőség szerint már az adventi hajnalokon roratéval indítjuk a napot, a sötétben a templom felé sietve kiszellőztetjük a fejünket, a misén meghallgatjuk a valódi Messiás eljöveteléről szóló szentírási szakaszokat,
a Miatyánk után kezet fogunk a balunkon ülő (ki tudja, melyik pártra szavazó) ismeretlennel, de legalábbis a szemébe nézünk és azt mondjuk neki, „béke veled”;
a rorate után váltunk pár jóleső szót az esetlegesen jelen lévő családtagokkal-ismerősökkel, aztán megyünk Isten hírével – máris egy másik szintről indul a nap. Szentek mindettől még nem leszünk, de hogy nem küldjük el a másikat az anyjába, csak mert más a véleménye, az eléggé bizonyos.
Amikor utána karácsony szent napjaiban a „Fel, nagy örömre, megszületett” az első, a töltött káposzta meg legfeljebb második,
és mindenféle politikusok helyett olyanokra figyelhetünk az ünnepkörben, mint Szent János apostol, aki aggastyánként évtizedeken át már csak annyit ismételgetett prédikációként, hogy „Fiacskáim, szeressétek egymást!”,
vagy pláne a Szent Család, akiknek szintén kijutott a tényleges politikai üldöztetésből és az alázatos újratervezésből – akkor még a kiskorú gyermekei hátán a legszentebb ünnepen is önimádó lájkbajnokságot vívó politikus se bírja felbosszantani az embert, olyannyira mellékesnek és szánalomra érdemesnek hat az eset.
Még belegondolni is nyomasztó, hogy mások mindeközben hajnaltól reggelig a Facebookon fogyasztják az algoritmusok által felkínált politikai pankrációt, hergelve bele magukat a buborékukba – az úgy valóban embert próbálóan kemény lehet.
A Publicus kikutatta a napokban, hogy a Fidesz szavazói számára okoznak a legkevésbé gondot a karácsonyi kiadások, miközben ugyanők jótékonykodnak a legnagyobb arányban, ráadásul különösen gyakran egyházi keretek között.
Hiába Publicus, ezek a számok elég pontosan látszanak tükrözni azokat a jelentős részben kormánypárti hívő keresztényeket, akik eleve nem költenek annyit ajándékra és dőzsölésre, amennyi megterhelhetné a pénztárcájukat, ellenben adakoznak ide is, oda is, anélkül, hogy ezt büszkén és keresztényietlenül kiposztolnák, valamint pártpropagandára használnák. Márpedig aki rendszeresen segít rászorulókat, aki oszlopos tagja egy Krisztust követni igyekvő közösségnek, aki a globális problémák miatti majrézás helyett helyben és kicsiben igyekszik kovászként hatni,
annak számára garantáltan nem az lesz az év egyetlen és legmeghatóbb gyűlölködésmentes élménye, hogy Vitézy Dávid megajándékozta Karácsony Gergelyt –
valószínűleg a top tenbe se kerülne be a mozzanat, olyan széles a választék.
De nem is feltétlenül kell ehhez rögtön templomba járni. Mifelénk idén is kétszer egy hét jutott az orbánfób cimborákra – élmény velük a hegyeket járni, teljes kikapcsolódás. Kölcsönös hallgatás a bel- és a külpolitikáról – cserébe megbeszéljük, ki milyen blendét használ a tövises iglice fotózásához, kooperatíve kitaláljuk, melyik turistajelzés lesz a tuti, egyeztetjük, ki hogy áll odahaza a lakásfelújítással.
Nekik aztán meg pláne feltöltődés, hogy lehet naphosszat mással foglalkozni, és nincs késztetés arra, hogy óránként csekkolják a 444-en, vajon aktuálisan mi a legkiábrándítóbban elviselhetetlen.
Csak ajánlani tudom az ilyesmit a gyűlölködésben megfáradtaknak, terápiás jelleggel is az új évre.
Némileg azonban aggasztó, hogy a szóban forgó Facebook-poszt alatti kommentekben egy hozzászólásra, miszerint az új párt vezetője idén új szintre emelte a gyűlölködést,
az írónő kifejti, hogy nagyon nem ért egyet, a legnagyobb ludas ugyanis Orbán Viktor, akit ő nem gyűlöl, de megvet.
Aggasztó pedig ez a meglátás azért, mert így nemigen fog enyhülni az a bizonyos szorítás a mellkasban: csúnya önáltatás azt gondolni, hogy csupán a gyűlölettel van gond, a megvetés teljesen rendjén való. Az ugyanis szakemberek szerint (amellett, hogy magában foglalja az ítélkezést és a másik értéktelennek tekintését) az undor és a harag keveréke. Ilyen negatív érzelmekkel elég béna együtt élni, pláne, ha az undorodó még Umbriából is késztetést érez arra, hogy megvetésének tárgyát nézze és hallgassa. Ráadásul hogyan tudnánk egymással vitázni, ha az egyik azt mondja, „megvetem Orbánt”, a másik meg, hogy „megvetem Magyar Pétert”? Ebből hogy lesz az oly áhított párbeszéd? „Én akkor is jobban vetem meg, mint te”? „De nem, mert én meg mindig kétszer annyira, mint te”? Könnyen belátható, hogy szót érteni csak akkor bírunk egymással, ha (rendes keresztény módjára) a mindenkori bűnt ítéljük el, nem magát a bűnöst.
Már csak azért is, mert a kifürkészhetetlen utak nyomán és az isteni irgalomnak köszönhetően (durva, de) még az se zárható ki teljesen, hogy az örök életben végül mind együtt leszünk Orbán Viktorral, Gyurcsány Ferenccel és az összes Péterrel, a Jakabtól a Magyarig –
ennek fényében azért nem kis hübrisz, ha én itt a kis korlátolt eszemmel tudni vélem, hogy ki megvetendő a személyében és mindenestül, miközben a Mindenható türelmesen várja, hogy ki mit kezd a szabad akaratával.
Amerikában a ’70-es évek óta egy sor tanulmány mutatta ki, méghozzá következetesen, hogy a balosok és a liberálisok hajlamosabbak a mentális betegségekre a jobboldaliakhoz és a konzervatívokhoz képest (nem függetlenül attól, hogy melyik csoport mennyire vallásos, és attól sem, hogy ki mennyi időt tölt a globális problémák miatti aggódással);
a vizsgálatok alapján összességében a konzervatív nőknek van a legkevesebb efféle panaszuk, és – megfordítva – ők érzik magukat a leginkább boldognak.
Így hát mindenkinek, aki a pszichoszomatikus tünetekig terjedően gyűlöl vagy vet meg politikusokat, illetve borzad el a saját kis buborékjában tapasztalt viszonyoktól, egyet kívánhatunk felebarátilag: váljék legalább eggyel keresztény-konzervatívabbá, lépjen legalább eggyel közelebb ehhez a világhoz. Akkor végre automatikusan, minden erőlködés nélkül csökkenni fog az őt körülvevő gyűlölködés.
Mi a közös a vizslási fejlesztőszobában, a győri robotcellában és a ceglédi sgrafittóban? Hogy valószínűleg egyikről se hallottunk a Facebookon. Francesca Rivafinoli évértékelője, I. rész.
Átszabta az USA politikai térképét Donald Trump. A Republikánus Párt ma sokszínűbb, mint valaha, a protestáns keresztényektől a latinó és fekete munkásosztályig bővült a konzervatív tábor. Társadalmi körképünk a változó Egyesült Államokról.
A gödi Búzaszem iskolában évek óta a táskák mélyén lapulnak az okoseszközök. A tanulóknak egészen nyolcadik osztályig még odahaza sincs megengedve a használatuk. Helyette néptánc- és népzeneórákat vesznek, cserkészkednek, a fiúk még a szablyavívás fortélyait is elsajátíthatják.
Az Open Doors listája alapján a legsúlyosabb keresztényüldözést idén is Észak-Koreában mutatták ki.
„Skizo Olaf kancellár, vagy hogy is hívják, veszíteni fog” – deklarálta a világ leggazdagabb embere.
Lesz elegendő HÉV-szerelvény a menetrend szerinti közlekedéshez.
Nem csak Magyar Péter, hanem a közvetlen környezetében lévők körül is egymást érték a botrányok.
