Létezik kortárs magyar szépirodalom, ráadásul a jó értelemben nosztalgikus

Nyitókép: Kovács Krisztián, Európa, Ablakok az ébrenlétben

Talán soha nem volt olyan „egyszerű” az írók dolga, mint manapság, persze az egyszerű sem véletlenül került idézőjelbe. A rendszerváltás óta nincs politikai üldöztetés a téma vagy a szerző okán, emellett nemcsak a nagyobb kiadók oltalmát és háttérmunkáját élvezve érvényesülhetnek az írók, de akár saját kiadásban, akár kisebb és független kiadók segítségével is megjelentethetik írásaikat. Éppen ezért kicsit talán már túl nagy is a választék, ember legyen a talpán, aki a nemzetközi és a hazai kínálatban megleli az összes gyöngyszemet,

Kis túlzással ugyanis manapság bárki megjelenhet nyomtatásban, amire néha egészen hajmeresztő példákat látni. Akire azonban biztosan nem elrettentő példaként hivatkoznék, az Kovács Krisztián, akinek előző két regényét (Hiányzó történetek – 2022, Minden csendes és nyugtalan – 2023) ugyan nem olvastam, de legújabb könyve, az Ablakok az ébrenlétben alapján elmondhatom, hogy van helye a szépirodalomban.

Ablakok az ébrenlétben

A regény főszereplője Sallai Ervin, aki azt meséli el, hogy egy fiktív magyar faluban, a Zala megyei Kedernyén hogyan talált egymásra négy fiatal. Természetesen maga a főszereplő; legjobb barátja és későbbi felesége testvére, Bota; a harcias Kafka; valamint a pufók, másoknak kiváló céltáblát jelentő Manci. Mindezt a kilencvenes évek elejétől követhetjük végig, közel három évtizeden keresztül.

A többiekkel már később, az iskolában találkoztak és kovácsolódtak össze, hogy négyen szinte megállíthatatlanok legyenek. Van itt egyébként egy kis Stephen King, ahogy a gyerekek egymásból gyűjtve a bátorságot még a legádázabb ellenséggel is szembe mernek nézni. De minden téren életre szóló barátság a végeredmény, amit persze így vagy úgy, de kikezd az idő, az évek elteltével pedig sűrűsödnek a problémák. Egy tragédia azonban újra összehozza a csapatot, amivel az emlékek is a felszínre törnek.

Fiúk története

Alapvetően egy szép, néhol kellemes érzéseket okozó, máskor kifejezetten szomorú hangulatú, drámai hangvételű regényről van szó, amelynek egyik legfőbb vonzerejét embersége jelenti. Emberközeli, ahogy megismerjük a fiúkat és családi helyzetüket; hogy Ervin apja szigorú elveket valló, magának való hittanár, Bota pedig tehetős családba született, és édesapja pénzének hála képes másokat lefizetni. És a különbségek, valamint a hullámvölgyek és az évek ellenére a kötődés és a barátság megmarad a fiúk között.

Mert Krisztián egyfelől nagyon szépen ír és bánik a szavakkal, ami miatt öröm olvasni – és ezért gondolom azt, hogy helye van a szépirodalomban. Az újságírás kapcsán szoktam azt mondani, hogy hiába az iskola és a végzettség, ha egyszer a többi művészeti formához hasonlóan az íráshoz is elsősorban ösztönös tehetség szükséges. Nem mindegy, hogy formáljuk a szavakat, miképpen alakítjuk mondatainkat. Márpedig Kovács Krisztián nagyon érzi ennek a módját.

Aztán ott a nosztalgia. A szerző vélhetőleg a saját élményeit és emlékeit is alaposan beletette abba a néhány évtizedes világépítésbe, amit Ervin és barátai szemszögéből kapunk meg. Magam egy kicsivel, közel másfél évtizeddel korábbi korosztályt képviselek, de kifejezetten át tudtam élni azokat az eseményeket, popkulturális hatásokat, gyerekkori élményeket, amikkel a főszereplők találkoznak. És ugyan egy iPod a fiatal koromban még ismeretlen volt, ahogy a Pearl Jam Jeremyjét is csak tinédzserként ismertem meg,

A képregények (pl. az X-men és Rozsomák), a VHS és a tékák világa, hogy nyáron a Balatonszepezdi vakáció alatt le sem lehetett rángatni a kerékpárról – ezek talán mind kollektív emlékek, amik mellé még rengeteg olyan élmény kerül elő, ami sokak szívét megdobogtathatja a 30-as és 50-es korosztályból. Könyvek és regényírók (olyanok, mint a nemrég elhunyt Nemere, Bradburry vagy éppen Gaiman), mozik és filmek. Minden, amit gyerekként és fiatal felnőttként átéltünk, hogy utána ezek helyét persze a regényben is a tényleges felnőtté válás vegye át.  

Ezzel együtt pedig a veszteség érzését is megkapjuk, szép szavakba és megható megemlékezésbe csomagolva, ami meghatja az olvasót. Itt pedig kiderül, hogy az író nemcsak a szavakkal, de az érzelmekkel is tud bánni. Igen, mindenképpen ajánlom Kovács Krisztián regényét. Sok könyvet olvastam idén is, könnyebbet és nehezebbet egyaránt, de nyelvezete és stílusa miatt az Ablakok az ébrenlétben egy kimondottan szerethető mű, aminél külön öröm, hogy kortárs, magyar szerző munkája. Támogassuk, amennyire csak lehetséges – ha más nem, hát a figyelmünkkel és időnkkel.