Hernádi Zsolt: Persze kell a „jóárasított” orosz cucc, de erről kussolni kell, mert ha kiderül otthon, nem választanak meg újra miniszterelnöknek

(Nyitókép: MTI/EPA/Igor Kovalenko)

A látszat néha csal. Számtalanszor tapasztaltam már, hogy mennyire félre tud vinni, ha nem a valóság vezet, hanem a látszatok. A politikai korrektségnek, a mainstreamnek, a sajtónak vagy a vágyálmoknak (mindenki helyettesítse be a magának megfelelőt) való megfelelési kényszer gyakran rossz tanácsadó, és

Mégis, újból és újból inkább másoknak akarunk megfelelni, és nem magunknak.

Emlékszem, 2002-ben még friss Mol-elnökként Oroszországban tárgyaltunk kőolaj- és földgáz­kitermelési lehetőségekről. A Mol az elsők között kötött olyan joint venture típusú szerződést, amelyen nem volt orosz állami garancia.

Mégis mi a jó fenét keres egy európai cég ott állami garancia nélkül? És ha meggondolják magukat? És ha elveszik az egészet? Mi történt erre pár év múlva? Egy üzleti találkozón akkora tülekedés volt az európai vállalatok részéről az orosz lehetőségekről, hogy szó szerint nem fértünk oda az asztalhoz. A legnagyobb cégek sorbaálltak, hogy minél hamarabb és nagyobb közös, joint venture alapú üzleteket tudjanak kötni. Ami 2002-ben vad eretnekség volt, az mainstreammé szelídült az évtized végére. Érthető is, hiszen az üzlet jó volt: 2010-ben profitalapon a Mol egyik legjobb befektetéseként zártuk le szerződéseinket.

Kiváló példa a valóság és a reputációs pánik kettősségére az is, ami most az orosz–ukrán háborúban van,

Lassan a nyugat-európai hipokrácia új szimbóluma lesz ez. Van ugyanis a nagy pr- és politikai nekiröffenés, mely szerint morálisan nem oké üzletet kötni az agresszorral, és mindenki fekete bárány, aki ezt megteszi. Mi is kapunk hideget-­meleget, amikor transzparensen kommunikáljuk, hogy nekünk itt, e lángoktól ölelt és a tengertől is elzárt kis országban fizikailag egyszerűen nincs más lehetőségünk, mint hogy orosz kőolajat is vásároljunk; így épült fel az előző hatvan évben az infrastruktúra, és ha megfeszülünk, sem tudjuk átalakítani secperc alatt. Konkrét üzletek mentek a kukába azzal az indoklással, hogy „bár jó az ajánlatotok, nem tudjuk vállalni a politikai kockázatot veletek, mivel az orosszal üzleteltek”.

Spanyol­ország gáz­importjának harmada oroszországi; a G7-országok 2024-ben eddig több mint 2 milliárd dollárért vásároltak orosz kőolajból finomított „török” dízelolajat; csak a múlt héten az orosz olaj és üzemanyag 4,5 mil­liárd eurónyi exportjából 1,62 mil­liárd eurónyi ment olyan hajókon, amelyeket európai országok biztosítói fedeztek, segítve ezzel az oroszok globális kereskedelmét és harcát Ukrajna ellen.

A megfelelési kényszer és a valósággal találkozás egymásnak feszülését láthattuk az amerikai elnök­választás körül is. Kínosan kerülték ugyanis a Republikánus Párt jelöltjét az európai országok vezetői az előző másfél évben, ennek fényében különös élvezet látni a tolakodást a gratulációnál. Ahogy az is tanulságos, miket is mondtak Donald Trumpról évekkel ezelőtt és miket most. Persze érthető a dolog: nehéz tisztának maradni a sok megfelelési kényszerben, és a közvélemény­kutatások sem segítettek:

Szóval a látszat néha csal, óva intenék mindenkit, hogy a megfelelési kényszer szkülláját és kharübdiszét kövesse, mert a végén ha nem is a sziklákon, de a Truman Show-ban kötünk ki, ahol már az sem igaz, ha jó napottal köszönnek. Hallgassunk inkább a józan eszünkre, és ismerjük meg a valóságot! Menjünk le az utcára és a térre, s nézzünk szembe azzal, ami van. Az se kevés feladat, de a siker útján ez az első lépés.

A szerző a MOL elnök-vezérigazgatója.