Lassan a nyugat-európai hipokrácia új szimbóluma lesz ez. A MOL elnök-vezérigazgatójának írása.
(Nyitókép: MTI/EPA/Igor Kovalenko)
A látszat néha csal. Számtalanszor tapasztaltam már, hogy mennyire félre tud vinni, ha nem a valóság vezet, hanem a látszatok. A politikai korrektségnek, a mainstreamnek, a sajtónak vagy a vágyálmoknak (mindenki helyettesítse be a magának megfelelőt) való megfelelési kényszer gyakran rossz tanácsadó, és
a történet vége általában az, hogy az ember koppan egy nagyot a valóság falán.
Mégis, újból és újból inkább másoknak akarunk megfelelni, és nem magunknak.
Emlékszem, 2002-ben még friss Mol-elnökként Oroszországban tárgyaltunk kőolaj- és földgázkitermelési lehetőségekről. A Mol az elsők között kötött olyan joint venture típusú szerződést, amelyen nem volt orosz állami garancia.
Az általános európai elemzői vélemény az volt: ezek megőrültek.
Mégis mi a jó fenét keres egy európai cég ott állami garancia nélkül? És ha meggondolják magukat? És ha elveszik az egészet? Mi történt erre pár év múlva? Egy üzleti találkozón akkora tülekedés volt az európai vállalatok részéről az orosz lehetőségekről, hogy szó szerint nem fértünk oda az asztalhoz. A legnagyobb cégek sorbaálltak, hogy minél hamarabb és nagyobb közös, joint venture alapú üzleteket tudjanak kötni. Ami 2002-ben vad eretnekség volt, az mainstreammé szelídült az évtized végére. Érthető is, hiszen az üzlet jó volt: 2010-ben profitalapon a Mol egyik legjobb befektetéseként zártuk le szerződéseinket.
Kiváló példa a valóság és a reputációs pánik kettősségére az is, ami most az orosz–ukrán háborúban van,
hogy tudniillik szabad-e orosz energiát vásárolni.
Lassan a nyugat-európai hipokrácia új szimbóluma lesz ez. Van ugyanis a nagy pr- és politikai nekiröffenés, mely szerint morálisan nem oké üzletet kötni az agresszorral, és mindenki fekete bárány, aki ezt megteszi. Mi is kapunk hideget-meleget, amikor transzparensen kommunikáljuk, hogy nekünk itt, e lángoktól ölelt és a tengertől is elzárt kis országban fizikailag egyszerűen nincs más lehetőségünk, mint hogy orosz kőolajat is vásároljunk; így épült fel az előző hatvan évben az infrastruktúra, és ha megfeszülünk, sem tudjuk átalakítani secperc alatt. Konkrét üzletek mentek a kukába azzal az indoklással, hogy „bár jó az ajánlatotok, nem tudjuk vállalni a politikai kockázatot veletek, mivel az orosszal üzleteltek”.
Mindeközben a kétszer kettő valósága az, hogy a legkritikusabb nyugat-európai országok nyakló nélkül veszik vagy szállítják az orosz energiát – sutyiban.
Spanyolország gázimportjának harmada oroszországi; a G7-országok 2024-ben eddig több mint 2 milliárd dollárért vásároltak orosz kőolajból finomított „török” dízelolajat; csak a múlt héten az orosz olaj és üzemanyag 4,5 milliárd eurónyi exportjából 1,62 milliárd eurónyi ment olyan hajókon, amelyeket európai országok biztosítói fedeztek, segítve ezzel az oroszok globális kereskedelmét és harcát Ukrajna ellen.
Mert persze kell a „jóárasított” orosz cucc, de erről kussolni kell, mert ha kiderül otthon, nem választanak meg újra miniszterelnöknek.
A megfelelési kényszer és a valósággal találkozás egymásnak feszülését láthattuk az amerikai elnökválasztás körül is. Kínosan kerülték ugyanis a Republikánus Párt jelöltjét az európai országok vezetői az előző másfél évben, ennek fényében különös élvezet látni a tolakodást a gratulációnál. Ahogy az is tanulságos, miket is mondtak Donald Trumpról évekkel ezelőtt és miket most. Persze érthető a dolog: nehéz tisztának maradni a sok megfelelési kényszerben, és a közvéleménykutatások sem segítettek:
volt olyan állam, ahol több mint 10 százalékponttal mérték alul Trumpot.
Szóval a látszat néha csal, óva intenék mindenkit, hogy a megfelelési kényszer szkülláját és kharübdiszét kövesse, mert a végén ha nem is a sziklákon, de a Truman Show-ban kötünk ki, ahol már az sem igaz, ha jó napottal köszönnek. Hallgassunk inkább a józan eszünkre, és ismerjük meg a valóságot! Menjünk le az utcára és a térre, s nézzünk szembe azzal, ami van. Az se kevés feladat, de a siker útján ez az első lépés.
A szerző a MOL elnök-vezérigazgatója.
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
A beszámolók szerint a támadásban egy erőmű és több lakóház is megrongálódott.
Az Európai Unió kétségbeesett: kész segítséget nyújtani a Barátság-kőolajvezeték helyzetének rendezésében, de Ukrajnának adná a magyarok pénzét.
A kiszivárgott energiapolitikai tervben többek közt a rezsicsökkentés, a védett üzemanyagárak megszüntetése, a MOL tulajdonosi szerkezetének átalakítása, és az MVM privatizációja szerepel. A Tisza Pártnak tulajdonított tervezet a szakértők szerint nagyon nagy érvágást jelentene a magyar háztartásoknak.
Minden jel arra utal, hogy Ukrajna a választásokig kivár, miközben a stratégiai vezetéken most is újraindulhatna az orosz olaj szállítása.
Tóth Máté szerint a nemzetközi nagytőke támadást indított Magyarország jóléti rendszere ellen. Április 12-én az a tét, hogy megvédjük az elmúlt 16 év eredményeit, köztük a rezsicsökkentést, és elkerüljük, hogy az üzemanyag ára közel ezer forintra emelkedjen.
Csoda, hogy nem szakadt le a plafon Brüsszelben. Orbán Viktor nem engedett a zsarolásnak: amíg Ukrajna nem indítja újra a vezetéket, addig nincs uniós hitel.
A bejárás során a miniszterelnök megtekintett egy kutyafuttatót, az állatok elszállásolására alkalmas bokszokat, majd egy kutya sétáltatásában is részt vett.
