Eretnek az, aki hisz Hugh Grant hazugságainak

Nyitókép: Kristy Sparow, Getty Images, Eretnek, Prorom Magyarország

Ismered a viccet, mikor a két jóhiszemű fiatal bemegy az őrült házába, mint egerek a csapdába? Nos, a vicc az, hogy ez egyáltalán nem vicc. Sőt, véresen komoly az alapszitu, ahogy az már az előzetesből is látszott. Más kérdés, hogy noha az Eretnek akkora sikerre és visszhangra talán nem számíthat, mint mondjuk, A boszorkány, az Örökség vagy a Green Room, azért a független A24 stúdió még így is az év egyik meglepetés filmjét szállította le a Hang nélkül íróival.

Jól hangzik? Jól bizony, sőt jól is néz ki!

Eretnek, aki valótlant állít

A kiindulási pont az, hogy a fiatal Barnes nővér (Sophie Thatcher) és Paxton nővér (Chloe East), miután szendén kitárgyalták a pornográfiát és a férfiak méreteit, térítő misszióra indulva nemcsak a vallást érintő közönnyel, de rosszindulattal is szembesülnek. Kedvüket azonban a néha felgyűlő bizonytalanság sem szegi, így a legnagyobb nyugalommal érkeznek meg Mr. Reed (Hugh Grant) házához, aki az ítéletidőben áfonyás pitével, innivalóval kínálja a fiatalokat, miközben beinvitálja őket a házba,

Persze az a korábbi bemutatók során egyáltalán nem derült ki, hogy pontosan mi a csapda, a macska-egér játék célja, mely egyértelműen a mormonok hitét teszi próbára, megkérdőjelezve mindent, amit gondolnak, többszörös választás elé állítva őket. Ahogy pedig Mr. Reedről lassan lehull az álca, közben nyilvánvalóvá téve mondanivalóját, indítékait és tervét, egyre inkább egyértelművé válik, hogy a férfi nemcsak őrült, de gonosz is.

Eretnek, aki gyalázza a vallást

A gonoszt pedig komolyan gondolom, a szó szoros értelmében, a sátáni doktrína szerint, mely a hazugságot méltatja és használja fel, azt mutatva az elesettek felé, hogy nincs választásuk. A boszorkány, bármennyire kiváló film, bármennyire kiváló horrorfilm, ott vágta el magát nálam, hogy azt hazudja: nincs menekvés, mert igazából nem az egyén dönt, hiszen nincs választása. Az Eretnek ennél még alattomosabb.

Így Mr. Reed tanítása is álnok propaganda a vallásokról és azok tanításáról, ami beleivódhat a köznyelvbe, hisz „milyen jól megmondta”, és persze „miért ne lenne igazság”, ha filmben szerepelt? Aztán meg ugye felesleges utánanézni bármiféle hamis információnak. Valahogy azonban mégis megkapjuk a balanszt, ami elnyomja a karakter gonoszságát, igazolva ezzel az író-rendező páros interjúk során elhangzó állítását, miszerint a film célja egy párbeszéd a vallásról és hitről.

Azonban a férfi és a helyzet a maga szürreális megoldásaival annyira zsigerig ható, hogy végig érezzük azt a kényelmetlen alternatív világot, melybe a lányok süppednek egyre mélyebben a zárt, barátságtalanná váló térben, hol csak egymásra és a hitükre támaszkodhatnak. Az Eretnek közben vér nélkül hozza az év legnyomasztóbb pillanatait, ezzel abszolút átmozdítva a megrökönyödött nézőt a thrillerből a horrorba, ahol egy időre már talán azt sem tudni, mi a valóság, a nyilvánvaló Fűrész-hatások mellett egy közkedvelt francia extrémből is merítve.

Eretnek, ki nem hisz

Scott Beck és Bryan Woods a Hang nélkül után szerintem ismét valami különlegeset és egyedit alkotott, intelligens és hatásos párbeszédekkel, remek fényképezéssel, kiváló karakterekkel és páratlan hangulattal. A végére lett csak olyan érzésem, hogy két ötletet sikerült egybegyúrni, ami miatt kicsit szétesett a történet és megállt a logika, de ez sem okozott akkora traumát, mint maga a cselekmény, amely a vásznon kelt életre.

Az A24 már többször bizonyított, ahogy az írókra sem lehet panasz, az Eretneket pedig szintén felírhatják a dicsőségtáblára. Ráadásul mindezt úgy, hogy ezúttal nyoma sincs az igyekezetnek az Oscarért. Nem a kisebbségek reprezentálása volt a cél, ami miatt kifejezetten meglepő, hogy a fiatal lányok szépek és nőiesek, a férfi pedig 64 évesen is úgymond jóképű.

Más kérdés, hogy Hugh Grant mindig is Hugh Grant marad, így van benne valami ismerős, lezser és mégis angolosan arisztokratikus báj, amivel azért bizonyos szerepekben (például a Tudhattad volna és most az Eretnek) ugyanúgy ráhozza az emberre a frászt. A két (eredetileg valóban mormon és vallásos neveltetésű) színésznő is kiváló választás volt a filmhez, ami így mindennel együtt be is került az idei kedvenceim közé.