Bizony, a magyar ember szeretetnyelve a basztatás, így különösképpen nem kapjuk fel rá a fejünket. Mi szeretjük egymást cseszegetni, nem sértődünk meg rá különösebben, kivéve az anyázáson és a buzizáson. Ezért van az, hogy nálunk a globalista közös nyelvet beszélő szűk rétegen kívül senki nem fél a társadalmi arcvesztéstől, attól, hogy
jaj, mit fognak gondolni mások?
Hogy valakinek esetleg rossz véleménye lesz rólunk, ami tőlünk keletre, a despotikus, autoriter társadalmakban, ahol az individuum kimerül az önpusztító devianciákban (alkohol, drog, rapzene) és tőlünk nyugatra, a despotikus, autoriter társadalmakban, ahol az individuum kimerül a szexuális devianciákban (LMBTQ) a legnagyobb rossz, amit mindenképpen el kell kerülniük. Mi nem félünk az arcvesztéstől, a nyilvános megalázásokat pedig pofonnal jutalmazzuk a Tűzoltó utcában.
Szóval szerencsések vagyunk, de azért nem úsztuk meg teljesen. A társadalombasztatás ugyanis nálunk is jól fizető főállássá «nemesedett» az elmúlt évtizedekben, még ha célját képtelen beteljesíteni. Ha végignézünk találomra valamelyik közismert NGO munkatársain, csupa olyan embert, legtöbbször nőt látunk, akik egy normális világban értékes segítő munkát végeznének. Tanárnők, orvosok, idősgondozók és gyógytornászok lettek volna, olyan szakmákban dolgoznának, ahol általában azok jeleskednek, akiknek kényelmesebb volt a gyerekszobájuk és az anyukájuk kedvességre tanította őket.
Mindenki, aki valaha járt iskolába, emlékezhet arra, hogy voltak lányok, akik megosztották a házi feladatukat a leghülyébb, leglustább srácokkal (pl. e sorok szerzője) és amikor orrba nyomták az iskolaudvaron a legtaplóbb, legnagyobb pofájú srácokat (pl. e sorok szerzője) a felső tagozatosok, akkor letörölgették róluk a vért és a piszkot. Mindezt teljesen önzetlenül. Pusztán azért, mert megszánták a szerencsétlen hülyét, segíteni akartak.