Nem, kedves Mérce, nem kell a klímaváltozás miatt radikálisan egyenlősíteni!

A nyitóképen: Aranyszájú Szent János 
konstantinápolyi pátriárka (344-407) 
Forrás: Wikipedia / Aleteia

„Az egyenlőtlenségek radikális csökkentése nem pusztán morális kötelességünk. Nem csak egy érték, egy politikai eszmény vagy egy részérdek diktálja ezt. Ennél többről van szó: az egyenlőtlenségek radikális csökkentése a földi élővilág és benne az emberiség túlélésének egyik előfeltétele is” – írja Éber Márk Áron a Mércén (és az Új Egyenlőségben).

Aztán amilyen radikálisan indít, annyira mérsékli az igényeket: hozzáteszi, hogy nem egyformaságot kíván, inkább esélyegyenlőséget, mindenféle lehetőségek és alapvető dolgok állami biztosítását, amihez elég gazdag a magyar állam és társadalom.

Aztán jönnek ilyesfajta megjegyzések: „a szülők társadalmi helyzete, bejárt életpályája és erőforrás-ellátottsága erőteljesen befolyásolja gyermekeik társadalmi helyzeteit és életpályáit”. Majd a különféle egyenlőtlenségi helyzetek összefonódásáról értekezik a szerző, amelyek kiadják a „halmozottan hátrányos helyzetű” állapotot. Emellett pedig „az összekapcsolódó egyenlőtlenségek az osztályszerkezet (leg)felső régióiban, az uralkodó osztályok esetében ’halmozottan előnyös helyzeteket’ hoznak létre”.

Mondjuk Éber Márk Áron legalább pontosan meghatározza, mit tart neoliberalizmusnak, nem úgy, mint sok baloldali elvtársa, akik számára minden, ami kapitalizmus, az neoliberalizmus is egyben. De azért csak leíródik az a mondat, hogy „tőkepárti-neoliberális áttörés térségünkben egy meglehetősen hosszú folyamat után, 1989-ben következett be”, és hogy így a nyolcvanas évek óta gyorsan nőnek az egyenlőtlenségek. Majd joggal jegyzi meg, hogy a baloldali pártok és politikusok Európa-szerte neoliberalizálódtak (ikonikus példája ennek Tony Blair és Munkáspártja).

Éber szerint „az eredmény az egyenlőtlenségek gyors növekedése, az osztályszerkezet polarizálódása lett: az osztálystruktúra széthúzódása a tőke–munka antagonizmus mentén felfelé és lefelé”.

Így aztán „mindebből egyenesen következik, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek radikális csökkentését célzó politikának élesen szembe kell mennie e neoliberális irányzattal. Akkor is, ha e tőkepárti és munkásellenes irányzat éppen nemzetinek, kereszténynek, konzervatívnak, polgárinak és magyarnak vallja magát. És akkor is, ha éppen európainak, demokratikusnak, kozmopolitának és liberálisnak mutatja önmagát. Akkor is, ha nyíltan vállalja jobboldaliságát, és akkor is, ha ezt elfedve baloldaliként mutatkozik be. Előbbi mindenekelőtt a nacionális-nemzeti tőke felhalmozásának, utóbbi mindenekelőtt a transznacionális-nemzethatárokon átívelő tőke felhalmozásának politikai szövetségese.”

miután kifejtette, hogy nem eszik olyan forrón az egyenlőség kásáját, csak esélyegyenlőségről van szó, mégis felforralja azt a kását, és azt írja, hogy „ez a politika már nem maradhat pusztán szociáldemokrata. Már nem egyszerűen csak egy jobb osztálykompromisszumot kell kiharcolni a tőkével és az uralkodó osztályokkal szemben.”

Aztán jön a szokásos balos mantra az Orbán-kormányok egyenlőtlenségi politikájáról: a mai magyar állam „inkább csak tovább fokozza az egyenlőtlenségeket. E tekintetben a 2010 utáni kormányzás csak az 1989–1990-es rendszerváltás utáni kormányzatok még ellentmondásos társadalom- és szociálpolitikáinak következetessé tett, szélsőségesen társadalomellenes változata.”

Ezután további radikalizálódást tapasztalhatunk: a szociáldemokrata politikával az a baj, hogy „érdemben nem támadja, nem is érinti a kapitalizmust (a vég nélküli tőkefelhalmozás logikáját). Elfelejti, hogy a mind szokásosan a természeti környezethez sorolt erőforrások súlyosan egyenlőtlen használatáról is szólnia kellene.”

A cikk azzal zárul, hogy a szükséges politikának „antikapitalistának és zöldbaloldalinak kell lennie. Vagy, ha így jobban tetszik, demokratikus ökoszocialista politikának. A természeti és a társadalmi erőforrások kizsákmányolása többé már nem választható el egymástól. A tőkével kötött új egyezségek, a termelés fokozása, a természeti javak és társadalmi erőforrások túlhasználata, a munka és a perifériák kizsákmányolása egyaránt része a szociáldemokrata politikának, amely kimerül abban, hogy több jóléti újraelosztást követeljen a tőke fokozott megadóztatásával. Az egyenlőtlenségek különböző oldalainak egyidejű, hathatós mérsékléséhez, az ökológiai krízis kezeléséhez, különösen pedig a klímaválság megfékezéséhez (ami növekvő átlaghőmérsékletekkel és mind szélsőségesebb időjárási kilengésekkel fenyeget) mindez önmagában már nem elég. Szükséges, de önmagában már nem elégséges. Ehhez már antikapitalizmusra és radikális egyenlősítési programra van szükség.”

Hát, ez így csak kocsmai lózungpufogtatás, hiába eltés szociológus a szerző. Kicsit nehéz úgy vitatkozni valakivel, hogy a konkrét program nem derül ki. Mindenesetre van néhány problémám.

Nem először tapasztalom, hogy az ilyesfajta balos szövegek nagy dérrel-dúrral elítélik a „neoliberalizmust”, majd aztán kiderül (ortodox balos szövegekről lévén szó), hogy az egész kapitalizmus hibás (márpedig a neoliberalizmus nem egyenlő bármilyen kapitalizmussal), végül azon való lamentálásba csapnak, hogy de kár, hogy vége lett az államszocialista (kommunista) rendszernek. Éber nem megy el idáig, ugyanakkor mégiscsak sokatmondó, hogy semmi nem tetszik neki, ami 1989 után folyik az országban, 

Aztán a mérsékeltség és radikalizmus közti bizonytalankodás közepette alaposan kiéli a szerző az indulatait a jobboldalon, ami úgymond nemzeti szalaggal köti át a tőkepártiságát. Csak emlékeztetnék, hogy itt vannak átfedések a baloldali és szuverenista jobboldali elképzelések között, hiszen a neokon meg a neolib meg a privatizáció a jobboldalon is (vagy leginkább ott) szitokszóvá vált a vadkapitalista kilencvenes években, és a jobboldal sem veti meg az állami beavatkozást, ahogy az újraelosztást sem, csak épp meritokratikus alapon képzeli el. 

Aztán csak van néhány olyan intézkedése a jobboldali kormánynak, amelyet szerintem elég nehéz ortodox baloldali módon támadni. Így például

azért nehezen ítélhetőek el baloldaliként, maximum túl kevésnek ítéltetnek. Meg a jobboldal ezeket nem egyenlősítési céllal csinálja, hanem társadalomvédelmi, demográfiai, nemzeti célok érdekében.

Mindennek fényében aztán nagyon groteszk megint szembesülni azzal a balos mantrával, hogy az Orbán-kormány fokozta az egyenlőtlenségeket, és hogy egyenesen „társadalomellenes”. Már bocsánat, de a magyar társadalom 2010 óta nem tudja, mi neki a jó, és tévedésből szavaz Orbánékra? Talán óvatosabbnak kéne lenni a társadalom ilyesfajta lenézésével.

De hogy konkrétabb legyek: mi van azon Eurostat-statisztikával, ami szerint Orbánék 10 év leforgása alatt 1,6 millióról 800 ezerre csökkentették a szegénységben élők arányát? Mi van azzal, hogy a reálkereset a többszörösére nőtt átlagosan? Mi van azzal, hogy a rezsicsökkentés és más szociális politikák a társadalom alsó négy decilisét (alsó 40 százalékát) segítik a leginkább? 

Amúgy meg valójában vannak a mienkénél sokkal egyenlőtlenebb társadalmak, tekintve hogy a magyar társadalmat a kommunizmus erőszakosan egyenlősítette, például lenyesve a tetejéről az arisztokratákat és iparmágnásokat. Jobb lett nekünk ettől? Nem lett jobb. Mindenesetre a magyar egy viszonylag lapos középosztály-társadalom például az angolhoz vagy az amerikaihoz képest.

– írta egy tanulmányban két olasz közgazdász, Guglielmo Barone és Sauro Mocetti, akik az 1427 és 2011 közötti időszakot vizsgálták át. A szocdem paradicsom Svédországra ugyanez igaz a 17. századig visszamenve. Más tanulmányok szerint hasonló jelenség figyelhető meg Angliában is, ahol 800 évre, 28 generációra figyelhető meg az elitcsaládok pozícióban maradása; de Kínával kapcsolatban is mutattak már ki hasonlót. Nem változtatott ezen sem háború, sem éhínség, sem balos kormányzati politika, sem semmi.

Szerintem ami radikálisan társadalomellenes, az a radikális baloldal radikális társadalomátalakító és egyenlősítő programja. 

És akkor jöjjön megint a nagy jobboldali keresztény megmondás az egyenlőtlenségekről: 

Még akkor is, ha most épp a klímahiszti az új vallási ürügy a megszüntetésükre. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem az egyenlőtlenségeket kell csökkenteni, hanem a mélyszegénységben élőknek kell segíteni, akár esélyegyenlőségi programokkal, de ha egy társadalom folyamatosan gazdagodik, miért érdekes, ha egyesek nagyon meggazdagodnak? Tőlem tegyék nyugodtan, ha meg fontos a lelkük üdve, majd elszámolnak az Úrral maguk, és átmennek a tű fokán.

Való igaz, hogy a szülők helyzete befolyásolja a gyermekeik életpályáját. De ez miért baj? Miért tartjuk morálisan jobbnak azt, ha minden nemzedéket újra a startvonalhoz állítunk, mondjuk – hogy valami konkrét és egyben nagyon rossz ötletet vessek fel – az örökségek államosításával és újraosztásával? De azt még ezzel sem tudnánk semmissé tenni, hogy aki többezer kötetes családi könyvtárba születik bele, az valószínű okosabb lesz, mint aki nem. Elosztjuk a könyvtárát? Elosztjuk a tudását? Elosztjuk a tehetséget? S egyáltalán: miért dolgozzanak a szülők, ha nem remélhetik, hogy jobb életet biztosíthatnak gyermekeiknek? Szóval én azt mondanám, hogy az esélyek egyenlősége sem valósítható meg, és nem is kívánatos. 

Az amerikai katolikus konzervatív Russell Kirk, akit nehéz volna neoliberalizmussal vádolni, úgy fogalmazott: „az egészséges sokszínűség megőrzése érdekében minden civilizációban szükséges, hogy megmaradjanak a rendek és az osztályok, az anyagi különbségek és sokféle más egyenlőtlenség. Az egyenlőség egyetlen igazi formája az egyenlőség az utolsó ítéletkor, és az egyenlőség egy igazságos bíróság előtt; a kiegyenlítésre törekvő minden más erőfeszítés – legjobb esetben is – társadalmi stagnáláshoz vezet. A társadalomnak szüksége van becsületes és alkalmas vezetésre; ha pedig a természetes és intézményi különbségeket leromboljuk, zsarnok vagy hitvány oligarchák serege azonnal új egyenlőtlenségeket fog teremteni.”

Igaza van John Kekesnek, amikor az egalitarizmus illúziójáról értekezve rámutat, hogy az igazságosság John Ralws-féle átértelmezése mint méltányosság vagy „társadalmi igazságosság”, azaz egyenlőség, teljes tévedés. És igaza van, amikor rámutat, hogy az egyenlősítéspártiak nem tudják alátámasztani, miért is ezt tartják az egy, kiemelendő abszolút értéknek. Tomas Sowell fekete libertárius közgazdász a Diszkrimináció és egyenlőtlenségek című kötetében mutatja be, miért kell elfogadnunk az egyenlőtlenségeket. 

Részemről nem nagyon értem, miért kéne a világ erőforrásait „igazságosan” – azaz „egyenlően” – újraelosztani. A világ egyenlőtlen hely a bűnbeesés óta. Bizonyára vannak olyan igazságtalanságok, kizsákmányoló helyzetek, amelyeket orvosolni kell, visszaadni vagy otthagyni, de 

Azt sem látom, hogy ez segítené a klímát, hiszen eszerint a szemlélet szerint a javak mennyisége nem változna, csak máshogy oszlana el. Itt kevesebbet fogyasztanánk, ott többet.

És aztán végül ideidézném újfent XVI. Benedek pápa Deus caritas est enciklikáját, amiben így fogalmaz:

„Nincs olyan igazságos államrend, amely feleslegessé tenné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretet meg akarja szüntetni, az arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. (...)  A totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végezetül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedő embernek - minden embernek - szüksége van: a szeretetteljes, személyes odafordulást. Nem mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyan államra, amely a szubszidiaritás elvének megfelelően nagylelkűen elismeri és támogatja a különböző társadalmi erőkből született kezdeményezéseket, melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel. (...) Az a fölfogás, mely szerint az igazságos struktúrák fölöslegessé tennék a szeretet gyakorlását, valójában materialista emberképet rejt: azt a babonát, hogy az ember csak kenyérből él - ez olyan meggyőződés, amely lealacsonyítja az embert, és éppen sajátosan emberi mivoltát tagadja.”

Az ókeresztény bölcselők úgy gondolták, hogy az evilági egyenlőtlenségek a bűnbeesés következményei, így csak az utolsó ítélet után, a túlvilágon lesznek orvosolva, amikor az egész témakör lényegtelenné válik. Addig nem kívánatos túlzott egyenlősítésbe kezdeni. Jézus maga úgy fogalmazott, hogy „szegények mindig lesznek veletek”. Mint Sáry Pál megjegyzi az ókeresztény állambölcseletről szóló munkájában: „az egyházatyák műveiben sokszor visszatér az a gondolat, hogy ömagában a gazdagság nem bűn, mint ahogy a szegénység sem erény. Nem a konkrét anyagi helyzetétől, hanem az anyagiakhoz való lelki viszonyulástól függ az ember erényessége.” Emellett a kereszténység becsüli a tisztes szegénységet, mint ami segíti a helyes lelki viszonyulás kialakítását és megtartását. Azaz nem biztos, hogy jó ötletnek tartja a szegények gazdaggá tételét. A kereszténység nem mások javainak elvételét irányozza elő, hanem az adakozást. A keresztény császárok egyébként az egyházi vezetők megelégedésére hoztak intézkedéseket a szegények megsegítésére, Nagy Konstantin például bevezette a szegény családapák állami támogatását, és helyi egyházi közösségeknek is nyújtott támogatást a szegények élelmezése céljából.

 Ugyanakkor mint Sáry fogalmaz: 

Mások javainak újraosztását egyenesen abszurdnak tartotta Lactantius, Aranyszájú Szent János, a 4-5. század fordulóján élt konstantinápolyi pátriárka pedig úgy fogalmazott, hogy

Persze értem én, hogy a balosok és az új klímavallás, azaz a baloldali igények új, megfellebbezhetetlennek kikiáltott igazolása szerint ha nem követjük a balos programot, akkor mind meghalunk és vége lesz a világnak. Végre találtak egy indokot, amiről úgy hiszik, kényszerítő erővel kellene mindenkit meggyőznie, de legalább a politikusokat. Nekem inkább érzelmi zsarolásnak tűnik. És értem, hogy számukra, mivel másik, szekuláris vallást követnek, nem a keresztényt, lényegtelenek az általam idézett szerzők, nekik más atyáik vannak. 

A szociológia messze van attól, hogy „a társadalom puszta tudományos vizsgálata” legyen – állítja Christian Smith a szociológia szent küldetéséről szóló könyvében, leszögezve: a szociológusokat „spirituális elköteleződések hajtják, egy spirituális projekt szolgálatában”. E projekt céljai pedig – teszi hozzá – egybeesnek a baloldal céljaival. A szociológia ugyanis elkötelezett „az emancipáció és egyenlőség víziója mellett”.

Talán jobb lenne, ha a szociológusok meg a baloldaliak letennének erről az evilági eszkatológiáról, és átigazolnának a hamisról az igaz vallásra, és hallgatnának az egyházatyák szavára.

***