A kultúrák és életmódok nem létező egyenrangúságáról

„A lelkiismereti szabadság joga és különösen
a vallásszabadsághoz való jog az emberi személy
ontológiai méltóságára támaszkodik,
és semmiképpen sem a vallási és kulturális
rendszerek egyenlőségére, ami valójában nem létezik.”
(Joseph Ratzinger−Tarcisio Bertone)

„Ahhoz, hogy progresszív politika legyen, előbb bátor progresszív történeti elbeszélésre, társadalmi vízióra, értékrendre van szükség. Talán még emlékezünk: szabadság, morális autonómia, jogegyenlőség tisztelete, az esélyek egyenlőségének, a kultúrák és életformák egyenrangúságának elismerése, a kirekesztettek és elnyomottak segítése, a kulturális és a politikai nemzet elválasztása” – írja Braun Róbert a Trianonról ésszel felfogható, ám szívvel el nem fogadható esszéjében.

Nem csak a kortárs baloldal, hanem a fősodratú kortárs közgondolkodás egyik toposza is a „kultúrák és életformák egyenrangúsága”. Nehéz persze kideríteni, maga Braun Róbert mit ért pontosan ez alatt, s azt sem tudom kideríteni, vajon az egyenrangúság fogalmát tudatosan választotta-e az egyenlőség helyett (ha igen, az üdvözlendő). Az egyenlőség misztikus, ám túlterhelt fogalma ugyanis – vállalom, intuitív meglátás – mintha egyre inkább egyformaságként értelmeződne. Az egyenrangúság sokkal világosabb kifejezés, amikor például férfiak és nők viszonylatában beszélünk az egyenlőség kérdésköréről.

A legitim pluralizmus és eltűnése

Nem igazán értem azonban, miként is beszélhetnénk akár egyenlő, akár egyenrangú kultúrákról és életformákról. Nem azt kívánom kétségbe vonni, hogy létezik-e egyáltalán legitim pluralizmus ezügyben: nem városi és falusi, hegyvidéki vagy tengerparti élet, szellemi vagy fizikai munka, családi élet, szerzetesi hivatás, afrikai önkéntesség és a Wall Streeten való bankigazgatás között szeretnék igazságot tenni.

A kultúrák és életformák egyenlőségének kérdése nem gasztronómiai probléma, nem arról van szó, hogy az önmagában etikai kérdést nem hordozó nemzeti és regionális sajátosságok között kellene rangsort felállítani, ilyen értelemben nem versenyezik egymással a puliszka, a sztrapacska és a gulyásleves (van viszont jobban és kevésbé sikerült variációja mindegyiknek). Kivéve, ha valaki a szerinte hátrányt szenvedő puliszka érdekében jogvédő mozgalmat indít és küzdeni kezd a puliszka esélyegyenlőségéért, felállítva egy puliszkariánius háttérideológiát. Végső soron azonban a zöldségesek jogos érdekérvényesítéséhez sem szükséges zöldséges filozófia, úgyhogy ezt a szálat mellőzzük.

Az ilyen regionális eltéréseknek amellett, hogy önmagukban, létükből adódóan értékesek és fontosak, annyi lehet az etikai hozadéka, hogy hozzájárulhatnak az egyformaságból adódó unalom elkerüléséhez és a helyi-regionális-nemzeti identitások egészséges öntudatához is.

Modern korunkat azonban a máskülönben sok szempontból üdvös globalizáció következtében éppen az ilyesfajta pluralizmus visszaszorulása fenyegette, talán még fenyegeti is, habár az utóbbi időben tanúi vagyunk a regionalizmus új divatjának. Olyan sokszínűség persze, mint régen, már sosem lesz. Nem lesz minden falunak saját tánca, a többitől különböző viselete, népdalai (illetve vannak, de elfelejtjük őket). Egyenöltözködés, egyenkaják, egyenzenék hódítanak.

A választék persze széles, a választási szabadságról nem is beszélve, ám mindenhol ugyanazok közül választhatunk. Mindenhol megvehetjük ugyanazokat a cuccokat, mindenhol bemehetünk a gyorséttermekbe és mindenhol megtaláljuk az éppen kurrens zenei irányzatok és együttesek rajongótáborát. Jószerivel értelmét vesztette a gasztronómiában a szezon fogalma (kivéve a falusi nagyanyánkat és a méregdrága éttermeket), mivel bármikor vehetünk lefagyasztott, tartósított gyümölcsöt meg tengerentúli banánt. Jó esetben ezt kiegyensúlyozza az, hogy a helyiek őrzik a helyi sajátosságokat, amelyeket csak helyben lehet elérni. Pedig annak is van értéke, ha valami nehezen elérhető, oda kell menni, meg kell küzdeni érte, mert az ott és csak ott van.

A pluralizmus megfordulása

Braun Róbert azonban nem erről beszél. Ez a fajta pluralizmus ugyanis régen egy civilizáción átívelő világértelmezési kereten belül jelent meg, ami területileg is meghatározott keret volt. Ma fordítva van mindez: a fenti, az élet apró-cseprő dolgaiban való pluralizmus sokkal kisebb, mint régen; ám a világértelmezési keretek visszaszorultak a magánszférába, a rekvizítumként megmaradt, hivatalosan is megült, esetleg munkaszüneti nappá nyilvánított vallási és nemzeti ünnepeket leszámítva.

Ma elsősorban világértelmezési keretet, mítoszt választhatunk szinte teljesen szabadon: lehet saját magánvéleményünk, amit megtarthatunk magunknak vagy persze hirdethetjük is. A hasonlók megtalálásáért azonban meg kell küzdeni, mivel területi elkülönülés az ügyben nincsen. Márpedig a közös narratíva csak akkor tud igazán érvényesülni, önvédelmi szempontból is, ha egy nagyjából körülhatárolható területen mindenki a magáénak vallja, ilyenkor van ugyanis megfelelő védelmi potenciálja. Meg ilyenkor tud összekötni annyi embert, hogy azok politikai közösséget alkotva mind ezen belül rendezzék be az életüket.

A területi elkülönülés kérdésének felvetése ma eretnek tabusértés, ám gondoljunk csak bele Carl Schmitt-i módon abba, mit történne, ha teljes valójában, radikális módon megvalósulna a kulturális sokszínűség. Vegyünk egy határhelyzetet: a keresztények vasárnap nem dolgoznának (esetleg megtagadnák a munkát), a muzulmánok pénteken, és így tovább, egyszóval szétesne a társadalom megszervezettsége, mivel mindenki eltérő módon folytatná az életét. Ha egy munkahelyen mindenki más naptárhoz igazodik, nehéz megszervezni a melót. Csak az segítene, ha a flamandok jobbra, a vallonok balra állnának, a belgák meg persze maradhatnának középen, jók lesznek ütközőzónának.

Ámde mit gondol a brauni progresszió a civilizáltságról? Görögökről és barbárokról? Arról, hogy mit adtak nekünk a rómaiak? A nyugatról és a többiről? Ha minden kultúra egyenrangú, civilizálható-e egy nép? Elítélhető-e egyes afrikai törzsek gyakorlata, hogy megcsonkítják a nők nemi szervét? Egyenrangú-e a kannibalizmus a három Michelin-csillagos éttermek menüjével? Ha léteznek egyetemes emberi jogok (amit nem csak megveszekedett reakciósok vonnak kétségbe, hanem posztmodern teoretikusok is), azok terjeszthetőek-e a földgolyón úgy, hogy közben tiszteletben tartjuk az emberi jogokat nem ismerő, sőt el nem ismerő kultúrák állítólagos egyenrangúságát? Mit kezdjünk azzal, hogy a gyarmatosított népek gazdasági szempontból általában a mai napig jobban állnak gyarmatosítatlan társaiknál? Szigorú értelemben véve az egyenrangúságot (márpedig csak ennek van értelme) beszélhetünk-e sikeresebb és kevésbé sikeres civilizációkról, kultúrákról, nemzetekről?

Nem vagyok híve a nacionalista gőgnek, de valahol érthetőnek tartom a nyugodt angol fölényérzetet, még a Brit Birodalom romjai fölött is. Sőt spanyol és görög válság ide vagy oda, a spanyol és a görög fölényérzetet is megértem. Egyenrangúak-e a történelem süllyesztőjében eltűnt, barbár népek kultúrái a görögével, amelynek a filozófusait a mai napig tanítjuk és értelmezzük az egyetemeken?

Akár még az is felvethető, hogy egyenrangú-e a honfoglaló magyarok kultúrája azzal a nyugatéval, amihez csatlakoztunk? Kétlem, hogy pusztán a többség, a hatalom és az erő birodalmi koncentráltsága késztetett volna minket a csatlakozáshoz, habár kétségtelen: ennek is része lehetett benne. Egy világmagyarázatot, mítoszt azonban nem tart meg ezer éveken át a puszta erő, a puszta hatalom és az oly szent akarat. Ahhoz hinni is kell benne. Minek csatlakoztunk a nyugathoz és maradtunk is ott, ha a reálpolitikai megfontolásokon túl nem volt benne semmi lenyűgöző? Mindezzel nem állítom, hogy a honfoglaláskori magyar kultúra ne lenne érdekes és ne kellene ismernünk, ne lehetnénk okkal büszkék rá.

És vajon előttünk és utánunk a többi törzsi, barbár nép is csak Róma és Bizánc hatalma és ereje előtt hódolt meg? Vagy esetleg Róma, a Divina Urbs, még hanyatlásában is lélegzetelállító volt és tekintélyt parancsoló, azaz volt benne valami felsőbbrendűség (Bizáncról nem is beszélve)? Nem mondhatjuk-e, hogy magasabbrendű az a Bizánc, ahol még a pékségben is teológiai kérdésekről vitatkoztak? Nem lehet-e igaz ez a mostani nyugatra is, vélt vagy valós hanyatlásában? Lett volna-e civilizáló, nevelő ereje Athénnek, Jeruzsálemnek és Rómának, de akár a fenséges ókori Egyiptomnak és Kínának is, ha azt gondolja, minden kultúra és életmód egyenrangú? Nem, nem lett volna.

Továbbmenve: egyenrangú-e két vallás, de akármilyen két világlátás is, amelynek alapvető tételei kölcsönösen kizárják egymást? Azt gondolom, nem: vagy az egyik, vagy a másik. Akármelyiknek is legyen igaza, a teizmus nem egyenrangú az ateizmussal, a szerető, személyes Egyistenben gondolkodó kereszténység a semmiben való feloldódást hirdető buddhizmussal, s főleg nem a panteizmussal (ami amúgy a modern méregzöld mozgalmak vallása is). Márpedig ahol igazság van, ott magasabbrendűség van, ahol pedig tévedés, ott alacsonyabb rendűség. Józan paraszti ész, elemi logika.

A jogos igazságigényről

El lehet-e minden vitát intézni azzal, hogy minden félnek megvan a maga igazsága? Nem, nem lehet. Hadd gondoljam azt, hogy azon elvek, amelyek mentén berendezem az életemet, a szó szoros értelmében magasabb rendűek más elveknél. Miért ezen elvek szerint élnék más elvek helyett, ha nem gondolhatom ezt? Mert így esik jól? Nézzünk már ki többet az emberekből, higgyük el, hogy nem pusztán a kellemesség alapján rendezik be az életüket, és hajlandóak erőfeszítéseket tenni az ideáljaikért. Ki többet, ki kevesebbet, ki elbukik, ki nem, esendőek vagyunk, ez is evidencia. A másik tiszteletben tartása nem jelenti azt, hogy ne ítélhetném meg a másik cselekedeteit, pusztán bizonyos kényszermentességet jelent, amit persze úgyszintén nem lehet abszolutizálni.

Persze ma divat az igazság megismerhetőségének vagy létének tagadása, mivel az zsarnoksághoz vezethet. A térítés (a meggyőzéssel való próbálkozás) sértés. Itthon persze még nem, ám az amerikai egyetemeken igen, idő kérdése, mikor próbálja meg importálni valaki hozzánk is. Kezdünk azonban rájönni, hogy az igazság tagadása is zsarnoksághoz vezethet. Akkor ugyanis nincs más út, mint a hatalom megszerzésének és megragadásának útja, érvelni és meggyőzni sem lehet senkit (ami amúgy is – szól egyes identitáriusok kifogása – a fehér férfi módszere az elnyomás fenntartására).

Nem kell azonban tarthatatlan tételeket magunkévá tenni ahhoz, hogy tiszteljük mások szabadságát és emberi méltóságát. A szabad választás tana emberi méltóságunkon alapszik, nem a kultúrák és életformák egyenrangúságának tanán. Ami miatt ezt nem szeretjük beismerni, az talán az, hogy az emberi méltóságra, pontosabban a rá nem kényszerítésre alapozott elképzelés magában hordozza még az igazságigényt, a mérce léte, a hogyan kell élnem? kényelmetlen kérdését; akkor is, ha nem akarjuk azt másokra kényszeríteni. Az eredendő egyenrangúság-egyenlőség feltételezése azonban tabusítja ezt az elgondolást, kizárva minden potenciális, az igazság nevében életre hívható diktatúrát. Habár a tabusítás sosem lesz tökéletes, mivel a rawls-i semleges alapelvek, mint a tolerancia, tisztelet, stb, végső soron nem semlegesek, és hordoznak magukban némi normativitást. Vajon egyenrangú-e a toleráns kultúra a nem toleránssal a tolerancia hívei szerint?

Nem kényszeríti-e rá a progresszió a saját elveit egész államok politikai közösségére tőlünk nyugatra gyűlöletbeszéd-törvények, kvóták és egyebek formájában, − mondván, ez a korábbi és mai elnyomás (az egyetlen legitim magyarázó narratíva), valamint az ellenséges légkör elleni küzdelem egyetlen hatékony módja?

Ez az egyenrangúság-mantra nem kezdi ki az egészséges önazonosságot és öntudatot? Dehogynem, amint az látszik az nyugat öngyűlölő tendenciáin.

A kultúrák és főleg az életformák egyenrangúságának elképzelése hazugság. A kérdés az, milyen kultúráról és milyen életformáról beszélünk. A kérdés nem a forma, hanem a tartalom. Nem a negatív, hanem a pozitív szabadság. Ez az igény persze normatív, univerzalista és imperialista. Vállalom. Elvégre az igazság felszabadít.