A megoldás módja nem érdekel: az egyszeri büntetéstől az ebadón át a nyilvános autodafékig bármiben benne vagyok.
„A húgyba fulladó Erzsébetvárosról írni nem hálás feladat, pláne, ha az nem feladat, hanem belső kényszer: amikor imádott kerületed húgyban, szarban ázik, vagy éppen szárad – egyik rosszabb, mint a másik –, amikor
a mocsok a személyes teredbe lép, a mindennapjaid részévé válik, ahol még a csönd is elkoszolódik,
na, akkor eltörik valami.
Emlékszem az időkre, amikor a Városligetbe indulva, a Nefelejcs utcán, a Peterdy utcán lépegetve könnyedén kikerültem a zónákat: tízméterenként egy friss húgyfolt, néhol egy rakás szar a takarítógépek járta utcákon – ezeket régi szép időknek becézik Ligetváros lakói, pedig azt hittük, mélyponton vagyunk. Ezek az idő elmúltak.
Eljött a húgy és a szar uralma nálunk. Elértük a kritikus pontot, a kritikus tömeget, átléptük az eseményhorizontot, beléptünk a történelembe, a köztisztaság epizódba ért és a pszichózis állapotába került. Kicsit egyszerűbben: a Városliget melletti, ligetvárosi utcákon,
a Nefelejcs utcán, a Peterdy utcán méternyi megszakítás nélkül, dühöngve áll a húgy és a szar.
Orrodat befogod, pofádat befogod, és irány a Liget.
Bocsánat a gyors filozofálásért – én biztosan nem olvasnám el –, de a következő ugrott be: a mocsok sűrűsödő állapota megalázó arra nézve, aki tehetetlenül benne sétál. A civilizáció egyik legborzalmasabb fejezetét juttatja eszembe – és megint elnézést, hogy nem valamiféle vérengzésre gondolok –, mégpedig a középkori városok utcaképét.
A civilizációnak nevezett állati oldalt, amelyik megengedi hordozójának, az embernek, hogy hozzászokjon a mocsokhoz, amiben él.
Dosztojevszkij úgy vélekedett, „az ember, amilyen aljas, mindent megszokik.” De muszáj? Szerintem nem.
Még azt is aláírom, hogy a mocsokban akad némi romantika, ha egyszeri-kétszeri kalandnak fogod föl, de harmadszor észreveszed: a kaland és a hétköznap szerepet cserélt. Az életminőséged nem zuhanni kezd, hanem megsemmisül.
Hogyan jutottunk el idáig? Nem tudom,
nem érdekel, akkor sem, ha a Rogán volt az. Akkor sem, ha Niedermüller bérelte föl a kutyákat személyesen.
A megoldás módja sem érdekel: az egyszeri büntetéstől az ebadón át a nyilvános autodafékig bármiben benne vagyok. (Még pár ilyen séta, és aláírom az utóbbit.) Ha pedig az égből potyog a szar, akkor az eget kell megfoltozni. Nincs kecmec.
Mezei szavazó vagyok, aki a szent cél érdekében az Ördöggel is hajlandó lepaktálni, vagyis azzal, aki tisztaságot ígér neki, garanciákkal. Mert ha Prágában, Krakkóban, Ljubljanában, Bécsben, Pozsonyban, a vidéki magyar városokban, sőt,
még a fasiszta Moszkvában is meg lehet oldani a köztisztaságot, akkor Budapesten is meg lehet. Csak vállalja be valaki. De ki lesz az?
Mutatom, miről beszélek. Ezek egy tetszőleges délutáni séta felvételei a Peterdy utca és Nefelejcs utca járdáiról, a teljesség halovány igénye nélkül. Ekkor éreztem azt, hogy elég volt. Pillanatfelvételek ezek a szervezett takarítás hiányáról, az emberi együttélés és az ebtartás normáiról, meg mindenről, ami mögötte van:
A közel négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötet nem csak a Liget páratlanul gazdag, több mint két évszázados múltját mutatja be történeti hűséggel, a jelen, azaz a Liget Budapest Projekt fejlesztései is kiemelt szerepet kapnak.
Most puccsszerűen radikális lakbéremelést készítenek elő 1700 család számára még a karácsonyi ünnepek előtt.
Bárónkat ugyanaz vezette a közszolgálattal való menyegzőjére, mint Széchenyit, Wesselényit, akik ifjan kijártak a pusztába csárdázni, húsos parasztlányokkal táncolni, vedelni a lőrét: a csömör.
Az újlipótvárosi lakó szerint erről szó sem volt a választások előtt.
Ezentúl egy erzsébetvárosi lakosnak 72 ezer forintot kell fizetnie azért, hogy a második autója a ház előtt parkolhasson.
Azt próbálják elérni, hogy vonják vissza a Niedermüller Péter polgármester által bevezetett 400 millió forintos parkolási „büntetőadót”.
Egy 10 milliós ország vezetője közvetítő szerepet játszik Amerika és Oroszország között, békemissziója hozzájárul az ukrajnai helyzet rendezéséhez: ez kulcsállami szerep.
Az AI, amely képes deep fake-eket generálni, az igazi tartalmat megkülönböztethetetlenné teszi a hamistól, ezzel erodálva a közbizalmat és súlyosbítva az igazság válságát.
