Egy áthallásos zeneszöveg miatt tüntették el Juhász Elődöt és a Zenebutikot a tévé képernyőjéről

A nyolcvanas években kevés népszerűbb műsor volt a televízióban a Zenebutiknál, amelynek ön volt a szerkesztő-műsorvezetője, előtte pedig a Magyar Rádióban dolgozott csaknem húsz évig. Akkoriban a vallás a tűrt kategóriába tartozott. Sosem származott hátránya abból, hogy köztudottan hithű katolikus?

Nem, mert mindezt a magánéletemként kezeltem. Polgári családban születtem 1938 májusában, és kisgyerekkoromtól vallásos nevelésben részesültünk. A többes szám néhai nővéremre és rám vonatkozik. Bár később hosszú ideig nem voltam templomba járó ember, a hit mindig ott volt az életemben vezérmotívumként – mondja Juhász Előd. 

A Zenebutikban olyannyira népszerű volt, hogy még Gálvölgyi János is paródiát készített önről. Milyen érzésekkel nézte?

Nekem tetszett, nem éreztem kellemetlennek. Szerintem az emberek sem azt látták benne, hogy na, Gálvölgyi hülyét csinált a Juhász Elődből, hanem azt, hogy milyen jól leutánozta a hangot, a gesztusokat, a kézmozdulatokat, sőt, még a bandzsítást is. Olyannyira nem bántott, hogy a Zenebutikba is meghívtam és ott el is mondtam, szerintem jobb volt, mint az eredeti. Gálvölgyi tehetséges pali, ez volt az egyik legsikerültebb paródiája. 

Azt sem tudhattuk a Zenebutikot nézve, hogy a műsorvezető egy végzett, nagy műveltségű zenetörténész. Hogyan jött mindez az életébe?

Édesapám mérnök volt, egyenes út vezethetett volna abba az irányba. Aztán, mondhatni Isteni sugallatra, úgy tizenhat évesen jött a zene! Tízéves koromtól tanultam ugyan zongorázni, de nem voltam kiugró zenei tehetség. Máig őrzöm az intőt, amelyet a zongoratanárnőm írt: 

Rengeteget kellett bepótolnom. A Toldyban érettségiztem, jelesre. Jelentkeztem az akkor főiskolának hívott Zeneakadémiára. Két helyre is. A karmesterképzőbe, ami nagyon tetszett – de hála Istennek, oda nem vettek fel – és jelentkeztem a zenetudományi szak zenetörténet tagozatára is. Ide felvettek, csodás öt esztendőt ajándékozott a sors a legnagyszerűbb tanárokkal! Így lett belőlem zenetörténész. 

A Zeneakadémián Kodály Zoltánnal is többször találkozott, bár nem volt a tanítványa. Igaz, hogy Kodálynak nagyon nem tetszett a hatvanas évek elején kibontakozó hazai könnyűzene?

Nem az ő világa volt. Nem ismerte, távol tartotta magát tőle. Két alkalommal is beszélgethettünk vele erről is. Egyszer még az Ifjúsági Parkban, majd a Zenélő óra című vetélkedőműsorban. Ott kifejtette, kapott egy levelet egy német kislánytól, aki azt írta, szörnyű, hogy csak könnyűzene, tánczene veszi körül, pedig ő a német népzenét szereti. Erre mondta Kodály, a kislány iránti nagy empátiával, hogy a magyaroknak büszkének kell lenniük arra, hogy amíg a németeknek csak néhány ezer népdaluk van, nekünk, magyaroknak több százezer! 

Többek között Gershwin életéről írt könyvet, meg a karmesterzseni Leonard Bernsteinről, ám a legtöbbet a könnyűzenével foglalkozott. Végzett zenetörténészként nem okozott mindez dilemmát?

Nekem ezzel semmi problémám nem volt, másoknak annál több...

Kikre gondol?

A zenetudomány elit szaknak számított a Zeneakadémián, aki onnan kikerült, sokszor furcsán nézett arra, aki nem a könyvtárakban akart kutakodni. 

Szokatlan volt számukra, hogy valaki, jelesül én, a zene más vetületeire is figyel, befogadja azokat, sőt, még népszerűsíti is. Engem ugyanis izgatott, hogyan alakult ki a milliókat vonzó pop és a jazz, utóbbi a hatvanas évek elején került nálunk a tiltottból a tűrt kategóriába. Sosem felejtem azokat a Dália kávéházban tartott jazz estéket, majd jazz hétvégéket, az első hazai fesztiválokat, ahol többek között a barátaim, a fiatal Pege Aladár, Szakcsi Lakatos Béla és Vukán György lépett fel.

A Magyar Rádióban nagy népszerűségnek örvendett az 1977-ben indult – Csiba Lajossal közös – Zeneközelben című heti műsora. Hogyan engedték meg a cenzorok, hogy élő műsor legyen?

Sosem voltam párttag, és valószínűleg a rádió vezetői felismerték, ez a pali nem igazán forradalmár alkat, 

Mindössze annyit kellett tennünk, hogy az adás előtt egy A4-es papírlapon leírtuk, hogy az adott adásban kik szerepelnek majd. 

Sok nevet kihúztak?

Nem kellett, hiszen nagyjából tudtuk, kik a tiltólistások. Ez persze bosszantott minket. Csiba Lajos társszerkesztő barátommal, a hetvenes évek végén felmentünk Hárs Istvánhoz, a Magyar Rádió akkori elnökhelyetteséhez. Aki természetesen kommunista volt, ugyanakkor nagyon rendes ember. Megkérdeztük tőle, Karády Katalint miért nem adhatunk a Zeneközelben kívánság-mellékletében? Utánanézett, egy hét múlva szólt, hogy mehet Karády, de csak nálunk. Közben kiderült, a rádióban alig maradt felvétel tőle, így a hallgatók hozták be a Karády-lemezeket. 

Csatári Bence történész cikkében olvastam, hogy a Magyar Rádióban még a hetvenes években sem adhattak az ünnep tájékán karácsonyi dalokat. 

Igen, tiltott volt. Ezt aztán úgy oldottuk meg Csiba Lajossal, hogy leadtuk az amerikai Simon and Garfunkel egyik számát, amelyen a hírolvasó a vietnámi eseményeket idézte, a háttérben pedig a Csendes éj dallamai szóltak. Később megesett, hogy karácsonykor annyit írtunk az A4-es papírra, hogy Arthur Honegger: Oratórium. Nem írtuk oda, hogy Karácsonyi oratórium – részlet. Így aztán a svájci zeneszerző szerzeményében megszólaltak a kórusok és egymásra tornyosulva énekelték a csodás karácsonyi dalokat! A cenzorok vagy aludtak, vagy tetszett nekik, mert nem szóltak.

Még a nyolcvanas években, bár népszerű műsor volt a Zenebutik, egy évre eltűnt a képernyőről, önnel együtt. Akkor nem tudhatta a nyilvánosság, hogy mi történt... 

Nem titok. Háttérnek tudni kell, az őstévések nem szerették azokat, akik a rádióból kerültek át. Elkövettem két hibát, ám akkor is, ma is úgy érzem, messze nem akkorát, amiért el kellett távolítani a Magyar Televíziótól. 

Mi történt pontosan?

Először azért fokoztak le, mert a Zenebutik egyik élő adásában elmondtam egy mondatot, amelyet valóban reklámnak lehetett minősíteni. Nem éreztem a súlyát, nem kellett volna. Ezért lefokoztak. A másik után pedig azonnal felfüggesztettek. A KISZ-nek volt egy könnyűzenei rendezvénysorozata, amelyet 20-30 perces adásokban adott le a televízió. Pechem volt, ugyanis a Rolls Frakció pont az október 23-án műsorra tűzött adásába került bele egy oda nem való szövegű dallal.Idézem: 

Mindez az ellenforradalomnak minősített szabadságharc kirobbanásának évfordulóján…

Igen. És mivel akkor éppen én voltam a könnyűzenei részleg vezetője, felfüggesztettek, a Zenebutikot is nyomban levették a képernyőről. 

Nehezen dolgozta fel?

Igen, tizenegy hónapig tartott. Valóban nehezen éltem meg, hogy 

A családom mellett elsősorban az erős hitem segített, hogy ezt az időszakot átvészeljem. Hiszen meggyőződésem volt, a hibáért sokkal nagyobb büntetést kaptam, mint ami méltányos lett volna. Munkaügyi bírósághoz fordultam.

1983-ban. Merész…

Ráadásul megnyertem a pert és visszahelyeztek a televízióba! Visszamenőleg megkaptam az elmaradt fizetésem, amelyből rögvest elutaztam a riói karneválra. És nagy örömömre folytathattuk a Zenebutik-sorozatot még vagy tizenhat évig, a nyugdíjazásomig.

A Zenebutik idején nem árulhatta el, de talán ma már elmondhatja, önnek kik voltak a kedvencei a könnyűzenében?

A külföldiek közül a Beatles, Ray Charles, a hazaiak közül pedig az Illés, a Fonográf, az LGT és az Omega. 

Keveset beszél a családjáról. Mit lehet tudni róluk?

Évtizedek óta elvált ember vagyok, de az ünnepeket mindig együtt töltjük lányaim édesanyjával, harmóniában, örömben, és természetesen a cseperedő hat unokával. 

Hála Istennek, mindegyikük megtalálta a saját útját az életben. Ildikó bankos lett, Laura az idegenforgalomban munkálkodott, mostanában a tanítás került nála előtérbe, Lilla lányom pedig HR-főnök egy prosperáló cégnél. Az unokák közül ketten már egyetemisták, a többiek is szépen helytállnak iskoláikban.

Akkor egyikük sem lett zenetörténész…

Senki, közelről nem olyan vonzó pálya ez. 

Rossz érzés?

Egyáltalán nem.

A 90 éves legendás rádiós, Komjáthy György nyilatkozta nem is olyan régen a Mandinernek, hogy ő ma már csak komolyzenét hallgat. És ön?

Kedvtelésből ritkán hallgatok zenét, nekem lemezgyűjteményem sem volt. Én mindig az élő zenét kedveltem, évtizedekig élveztem és hallgattam, ahogy ott, abban a pillanatban megszületik a muzsika. Természetesen, ha egy műsorra, előadásra készülök, az más helyzet. Érzem annak a felelősségét, hogy milyen jó megosztani, átadni mindazt, amit tudok és szeretek. Mert az a fontos, nem én, én csak zenehíd-építő vagyok.

Lassan 13 éve dolgozik a Magyar Katolikus rádióban. Itt is van Zeneközelben?

Persze, de más jellegű. Többnyire portrébeszélgetéseket folytatok a meghívott vendégekkel, természetesen főképp zenéről, annak lélekpezsdítő hatásáról. A másik heti műsorunk címe: Házimuzsika a Délibáb utcában. Jönnek a kezdő és befutott művészek és ott helyben muzsikálnak, és beszélgetünk mindarról, ami őket foglalkoztatja. Oldottan, spontán, szinte otthoni próbahangulatban.

Lassan 86 éves, és valahol azt is nyilatkozta, a hite segíti abban, hogy nyugodtan várja a földi lét végét…

Igen. 

ami kiapadhatatlan örömforrás. Van ennél szebb és lélekemelőbb? Ha ma vagy holnap meghalok, tudom, érzem, hogy ez csak a földi életem végét jelenti. Béke van bennem és igyekszem, hogy körülöttem is az legyen. 

Nyitókép: Juhász Előd egy 1986-os fotón és manapság. Fotók: MTI/Hámor Szabolcs/Mandiner/Ficsor Márton