„Nem szeretném a halál kultúráját, nagyon sajnálom” – Farkas Attila Márton a Mandinernek

Finoman szólva „érdekesen” telt a 2023-as év. Ön hogyan értékelné? Egyáltalán milyen mértékben van jelen önben a „külső idő”, mennyire kavarják fel a világ kis és nagy eseményei?

A 2023-as esztendő rendkívül rövid volt számomra. Ennek oka, hogy az időt javarészt „idebent” töltöttem, magamban, illetve egy darabig nemcsak metaforikusan „idebent”, hanem még konkrétan is bent a szobában. Az év elején eltemettem az édesanyámat, rá egy hétre baleset ért a Bükkben, ami hónapokra kivont a forgalomból. Aztán jött a nyár. Lényegében ősszel kezdődött számomra a megszokott év, ami aztán ily módon hamar véget is ért.

Csodálatos legenda, mert a szubjektív idő egyik szélsőséges formájának kifejeződése. A barlang a benső, a psziché, az alvás pedig a befelé fordulás jelképeként is felfogható. Odakint sok minden történik, lezajlik, keletkezik és elmúlik, de idebent kvázi megáll az idő. Ennek a fordítottját is ismerjük: idebent átélünk akár egy egész életet, odakint viszont alig pár perc telik el.

De visszatérve a kérdésre, semennyire nem kavartak fel az események, mert már az előző évek során, nagyjából 2015-től fokozatosan rám telepedett egy világvége-hangulat, ami azt jelenti, hogy érzékelem a civilizációnk hanyatlását – de nevezhetjük semlegesen átalakulásnak is, nem kell itt patetikusnak lenni. 

minden biztos pont megszűnését, minden közmegegyezés felmondását, minden nagy narratíva megsemmisülését és posztmodern dekonstrukcióját, minden érték relativizálódását. Ott is, ahol erről szövegelnek, sőt – ott a leginkább.

Nyilván a jobboldalra céloz.

Nézze, az új argentin elnöknek Orbán Viktor elsőként, lihegve gratulál. Nemcsak mint reménybeli kereskedelmi partnernek, hanem mint elvbarátjának. Egy anarchokapitalista, állam-, család- és keresztényellenes botránypolitikusnak, aki megszüntetné a minisztériumok felét, az állami jegybankot, aki kommunista szarnak nevezi a pápát, a húgát teszi meg first ladynek, aki gruppenszexélményeivel és libertinus életmódjával dicsekszik, aki legalizálná a szervkereskedelmet – és így tovább. És ezt a Mileit, akire az „elnök” titulust alkalmazni már önmagában is blaszfémia, a NER első számú sajtóterméke a „nemzetközi jobboldal ikonikus arcának” nevezi egy üdvözlős-dicshimnuszos vezércikkben.

Fogalma sincs?

Hát, holmi értékeket biztosan nem jelent, konzervatív világnézetet vagy életmódot még kevésbé.

A baloldallal elégedett?

Még a „baloldali” kategória is értelmesebb, mert annak mindenféle irányzatai egy dologban legalább megegyeznek, jelesül abban, hogy mindig mindent át kell alakítani. Tök mindegy, miről van szó – szegényekről, munkásosztályról, harmadik világról, elnyomott feketékről, nőkről, melegekről, transzneműekről, az állatok jogairól –, a lényeg, hogy az embert meg kell nevelni, a társadalmat át kell formálni az emancipáció jelszavával. Mindegy, mi az átnevelés célja, hogy legyél harcos-izmos, unokáid szebb jövőjéért dolgozó kommunista munkáselvtárs, vagy épp elfogadó-befogadó nikotinmentes hímnős vegán hópihe,

Legalábbis a nyugati. De legalább van valami kognitív mintázata meg logikája. De a jobboldal még a baloldal mechanikus ellentéte se, mert nem konzervál semmit. Milei csak egy példa, Trump is már valami ilyesmi volt decensebb változatban, de itt a magát kereszténynek meg konzervatívnak, sőt polgárinak nevező magyar jobberek törleszkedése ezekhez az ordenáré figurákhoz az igazán tanulságos. Mármint annyiban, hogy minden ideológiai szövegelés teljesen fedezet- és jelentés nélküli. Ahogy körülnyaljuk a sztálinista Putyint, a magyarellenes Ficót, a kínai elvtársak csodálatos fejlesztéseiről meg úgy ír a NER-sajtó, ahogy gyerekkoromban a szovjet fejlődésről a Népszabadság vagy az Ország-Világ. Augusztus 20-án, a keresztény államalapítás ünnepén ebben a „keresztény országban” a szerbek kivételével csak muszlim politikus volt fenn a várban Doktor Miniszterelnök Úrnál, és ez tudatos üzenet volt ám, mert a szimbolikus politika lényege az üzenetküldés.

Tehát nem kavarják fel a világ dolgai.

Nem kavarnak fel, mert általános káosz van. Semmit nem lehet komolyan venni. A megmondók még ki is kacsintanak, hogy ők se vesznek semmit komolyan, 

De hát ez showműsor, na, ahogy a covid, a BLM, a terrorizmus vagy az ukrajnai háború is az volt a nemzetközi médiában. Nálunk az éppen hatalomban lévők személyes és családi érdekei a kézzelfogható politikai valóság. Ha távolról nézem a magyar politikát, úgy látom, mindössze annyi történt, hogy

keresi a túlélési lehetőségeket, és persze a maga hasznát. Én ezt megértem, de a süket duma irritál.

Bár most eszembe jutott, hogy Hamvas is azt mondja, Magyarországon mindig az van ezer éve, hogy olyan világnézeti elveket táplálunk, melyek a havi fizetést biztosítják. Még a bolsevizmus is az elvtelenségen bukott meg – mint fejtegeti a Sareptában –, nem pedig valamiféle ellenálláson. Vagyis lehet, hogy mindig ilyenek voltunk. Nem is elvtelenség ez, inkább praktikus gondolkodás, ami a túlélés záloga. Egy középkori utazó írja, hogy a magyarok nemhogy Istenben, de még az ördögben se hisznek. Nagyjából ugyanezt írta Julianus is a keleti magyarokról. Még bálványaik sincsenek.

Tekintsünk kicsit messzebbre! Mit érzett, illetve mi volt az első gondolata, amikor tudomást szerzett a Hamász október 7-ei brutális terrortámadásáról?

Az első gondolatom az volt, hogy az esemény csak egy újabb fejezete annak a sok évtizedes háborúnak, melynek vannak nyugodtabb, illetve hevesebb szakaszai. De az is azonnal felmerült, hogy az olyannyira profi izraeli biztonsági szolgálat és hadsereg hogyan nézte el ezt ennyire? Ilyenkor pedig bejönnek a konteók, még izraeliek vagy azok itteni hozzátartozói részéről is, láttam a kommentmezőkön. De a második gondolatom már az volt, hogy

A szentföldi konfliktus is ilyen önbeteljesítő jóslat.

Ami a politikai mögöttest illeti, Irán vélhetőleg így akarta megakadályozni Izrael és egyes arab országok közeledését, és mások számára is elemi érdek az ellentétek kiélezése. De nem vagyok szakértő, és nem is akarok ilyen okoskodásokba belemenni, van elég önjelölt szakértő az országban. Hozzátenném: a „valódi szakértők” se jobbak.

Egyébként volt egy tanulságos kis szociológiai epizódom egy vasúti restiben: egy félig részeg középkorú férfi ott hőzöngött a csaposnak, hogy micsoda szörnyűség zajlik Izraelben, és ő elmenne harcolni az izraeliek mellett a terroristák ellen, akik miket is művelnek.

Ez a típus a magyar társadalom nem elenyésző része. Bár, gondolom, tömegemberben nem csak mi bővelkedünk.

Valószínűleg. Egyébként járt már Izraelben?

Valamikor tagja voltam egy expedíciónak, az egyiptomi Keleti-sivatagban kutattunk sziklarajzok és ókori feliratok után, és feltérképeztünk egy addig ismeretlen késő antik bányásztelepülést. Nos, az első utunk igen kalandosra sikeredett, autókkal mentünk oda, a Dunántúlról indulva, Velencén, Görögországon, Cipruson és Rhodoszon át Haifáig, aztán onnan végig Izraelen át Egyiptomba. Izraelben megálltunk két napot, a tengerparton aludtunk, aztán egy kibuc mellett az út szélén, meg is néztek minket.

Egy jó hónap múlva visszafelé is ezen az útvonalon jöttünk, de a határon mindent szétszedtek – mint mondták, a terroristák miatt –, még a konzervet meg a félig megevett szendvicset is átvilágították.

Maga az ország milyen hatást tett önre?

Maga az ország igazából semmilyen hatást nem tett rám, mert nem láttam belőle sokat. Ókori emlékeket és a Negev-sivatagot leginkább. Meg lakótelepeket, ahol elmentünk. Valamelyest érdekes volt. Mondhatni, egzotikus.

Na, ami viszont Izrael jogos önvédelmét versus a palesztinok elnyomását illeti, itt olyan szélsőséges vélemények lehetnek csupán, amikkel szemben a józanabb ember elhallgat.

De ugye az is egy szempont, hogy akkor most Izraelt egy nyugati demokratikus államként, vagy egy közel-keleti államként értelmezzük? Mert ha az előbbiként, akkor bizony a palesztinoknak is vannak emberi jogaik. Izrael részben az európai antiszemitizmus hatására alakult, részben bibliai okokból, de akárhogy is vesszük, részben etnikai tisztogatás révén. Ugyanakkor az antiszemita erre való hivatkozása álságos. Javaslom az antiszemitának, hogy rendben, oké, szegény palesztinok így meg úgy, de akkor legyen itt a zsidóknak államuk, mondjuk Judea néven, ahogy Robi barátom fantáziált erről régebben.

Vagy, mint azt egy félig zsidó származású baloldali barátom szokta mondani, a zsidóknak nem lett volna szabad államot alapítani, mert az ő hivatásuk a kulturális jelenlétük szerte a világban. Ez ugye még jobban tetszene az antiszemitának. Nem, nem vicces.

Úgy tűnik, a „profilkép-posztmodernben” még a legnagyobb tragédiák is valamiféle versenybe kényszerülnek; most épp az izraeli-palesztin háború szorítja ki Ukrajnát a közfigyelemből. Vajon miért nem tud „a ma embere” egyszerre két rettenet miatt búslakodni? Miért nem képes megosztani az együttérzését, támogatását, miért kell az új és nemes ügy kedvéért szinte teljesen elfelejtenie az eggyel korábbi – a valóságban még nagyon is élő – ügyet?

Van is egy baromi jó mém, meg is osztottam: „Stand with Ukraine” feliratos pólók egy üzletben, felette: 50 százalékos leértékelés. Na, ez mindent elmond a világunkról, azon belül is a mediatizált társadalomról. Emlékszünk még a metoo-ra? Alig. Az amerikai szobordöntögetésekre? A BLM kvázi forradalmára? Ezek korábban elmosták az iszlám terrorizmus témát, ami előtte uralta a sajtót, aztán a covid elmosta ezeket is, azt meg az ukrán háború, azt meg az izraeli konfliktus.

A tömeg emlékezete, mely egyúttal a politikai emlékezet is, igen rövid. Másrészt ölik ki az emberből az együttérzést, és nyomatják neki az értékmentes cinizmust. Az eseményeknek nincs más tanulságuk, csak az, hogy egyesek megszívták, mások meg jól jártak, de ilyen a világ, minden és mindenki le van szarva. 

Az örményeket elüldöző Azerbajdzsán kiteszi az épületeire az Izraellel való szolidaritás jelszavait, illetve jelképeit? Mit is jelent akkor a szolidaritás? Pőre érdeket, de azt is csak rövid távon.

Mi pedig minddel haverok vagyunk keresztény országként. (nevet) Ez vicces, mert a gyerekesen átlátszó, szinte ártatlan cinizmus vicces tud lenni. Ami kevésbé vicces, az a közgondolkodás diabolizálódása. Az elmúlt évszázadokban megtörtént minden létező gazemberség, de az ember lelkét legalább valamelyest tartották a szép hazugságok. Mert a nácizmuson kívül még az összes ideológia is közvetlenül vagy közvetve a keresztény etika alapjaira épült.

Akibe ellenben most egy csöpp emberség szorul bárkik felé is, az úgymond „moralizál”, és biztos ő is gazember, mint én vagyok, csak hazudik, mert nem lehet senki se más, mint gazember – nagyjából ez a közgondolkodás ma.

Ami szerte zajlik a világban, minden létező formában, a politika, a gazdaság, a divat, szinte minden közéleti szereplő részéről, az Krisztus napi kigúnyolása és leköpése, és azoknak is a kigúnyolása és leköpése, akiknek ez nem tetszik.

Talán nem is emberi lényekkel vagyunk körülvéve.

Ezt kifejtené?

Lehet, hogy ugyanannyi ember él a földön, mint tizenkétezer éve, a civilizáció megjelenésekor, de a népszaporulat nem emberi lények emberi testben való megjelenéseként értelmezhető. Az indulatvezérelt ösztönember állati, a lelkiismeretlen ember démoni inkarnáció,

Na, ilyen hülyeségekkel szoktam kompenzálni a nyomasztó hangulatot. (nevet)

Hál' Istennek nemcsak szörnyűségek történtek idén, hanem például kiváló könyvek is megjelentek. Az egyik ilyen mindenképpen a Buddha beszédei – Majjhima Nikāya – A középhosszúságú beszédek teljes gyűjteménye című háromkötetes – összesen több mint 2500 oldalas – mű. Valahol azt írta, igyekszik majd elmélyülten tanulmányozni ezt a szöveget. Sikerült már kellő időt és figyelmet szentelnie neki?

Először is, ezeket a szövegeket más nyelveken eddig is tanulmányoztam. De végre van magyar nyelven egy teljes buddhista szövegkorpusz, és nem csak válogatás, szemezgetés, mint eddig. (A kiváló fordítás Németh László Levente közel tizenhat évnyi kitartó munkájának eredménye – a szerk.) Ez a 2500 oldal viszont csak egy kis része a Páli Kánonnak, azaz a Tipitakának, a legrégibb buddhista szövegek gyűjteményének, s a Tipitaka is csupán egy kisebb része a buddhista szentiratok egészének, ha a mahájána szútrákat is hozzávesszük. És a nagy buddhista tanítók szövegeit vagy különféle spirituális gyakorlatok leírásait, instrukcióit, buddhista szertartásszövegeket, tantrákat, vagy éppen filozófiai szövegeket még csak nem is számítjuk az alapszövegek – vagyis a szentiratok – közé.

Plusz ott van még a szentiratok kommentárirodalma, ami ugyancsak hatalmas.

Milyen horderejűnek számít ez a szöveggyűjtemény a buddhizmusban? Esetleg tudna hozni valami párhuzamot a keresztény teológiai vagy lelkiségi irodalom köréből, amivel ezt – legalább nagyjából – érzékeltethetni lehetne?

Nos, a Páli Kánon egésze – tehát nem csak a most kiadott Majjhima Nikāya – lenne az alap, amolyan „buddhista biblia”, de elég erőltetett a párhuzam. Egyrészt a mennyiségi különbség miatt, másrészt mert, bár ennek nagy részét – az Abhidhamma Pitakán kívül minden szövegét – az összes buddhista iskola, szekta és irányzat a buddhizmus alapszövegének fogadja el, nincs meg az az attitűd, ami a keresztények Bibliához fűződő viszonyában. A théravádinok kivételével a buddhisták sokkal lazábban állnak a Tipitakához, mint egy keresztény a Bibliához.

Nem véletlen, hogy a Páli Kánon legtöbbet idézett szöveggyűjteménye.

Hozzá kell tenni, hogy ezek a szövegek igen sokáig nem voltak leírva, hanem szájhagyomány útján terjedtek, szóban őrződtek meg. A szerzetesek egyfajta eleven könyvek voltak, mint Bradbury 451 Fahrenheitjében azok, akik úgy őrzik a kultúrát a könyvtárak megsemmisítése idején, hogy kívülről megtanulják a klasszikusokat. A párhuzam persze ott sántít, hogy a szent könyvek fejből tudása Indiában gyakorlat és hagyomány volt, és ennek oka egyáltalán nem a tanítások üldözése vagy a könyvek megsemmisítése volt, hanem a tanok közvetlen átadása.

Nincs ember, de még istenség se, aki ennyit beszéljen. A szöveganyag tehát irdatlan mennyiségű, még ha gyakori is benne egyes panelek szó szerinti ismétlődése – vélhetőleg az emlékezetbe vésés miatt. Később a mahájánában azt mondták (ebből a zenben ismert toposz is lett), hogy a Buddha a tudat. A tiszta tudat. Nos, én a Páli Kánon szövegeit is így olvasom és értelmezem, dacára annak, hogy az ortodox buddhizmusban ez még jobbára ismeretlen hozzáállás.

Amúgy komoly érdeklődőknek is ajánlott, van benne egy halom jegyzet és hozzáfűzött tanulmány, ezekből sok mindent megtudhat a nyájas olvasó ezekről a szövegekről, illetve tanításokról. Büszke vagyok a Tan Kapujára, hogy beállt mögé és kiadta.

Hogy létezik, hogy ez a gyűjtemény eddig nem jelen(hetet)t meg magyarul? Sok ilyen nagyságrendű lemaradásunk van még?

Erre a válasz nagyon egyszerű. Nem vagyunk tradicionális buddhista ország, és annyira gazdag és elkényeztetett ország sem vagyunk, ahol ilyen „luxusokra” bőven lenne támogatás vagy tömeges érdeklődés, mint Nyugaton. Persze egyre több embert érdekel a buddhizmus, látom ennek az itteni jövőjét, de az ilyen nehéz szövegek helyett

Az kétségtelenül kelendőbb, mert izgisebbnek tűnik, és könnyebben fogyasztható. Ugyanakkor a Majjhima Nikāya nagyon fontos abból a szempontból is, hogy esetében egy 2500 éves világvallás egyik legrégibb és legfontosabb szövegeit tarthatja kezében az olvasó, így aztán messze nem csak buddhistáknak vagy a buddhizmushoz vonzódóknak, hanem általában a vallások, illetve az egyetemes kultúra iránt érdeklődőknek, művelődni vágyóknak, sőt a történelem- és irodalomtanároknak is melegen ajánlom. Ezért a „luxus” szót idézőjelben értettem, mert

Más kérdés, hogy minden szöveg leginkább eredeti nyelven tud a maga mélységeiben kitárulkozni. De ez már a szakemberek világa.

Ön is fordított már spirituális (alap)művet, Patandzsali Jóga-szútráját. Hogyan tapasztalta, a fordítási munka – a rengeteg pepecselés, a megfelelő szavak és kifejezések szükségképpen elmélkedő jellegű keresése, a számos visszaolvasás és egyebek – révén kivételesen mély betekintést nyerhet az ember az adott szövegbe? Hová helyezné a spirituális művekre irányuló fordítói tevékenységet az elmélyült, odaadó figyelem kialakítását célzó-elősegítő gyakorlatok körében?

A Jóga-szútra több évtizednyi – még ha nem is teljesen folyamatos – tudáshalmozás és szűrés eredménye, szellemi lecsapódása. Ezért is nyílik tágra a szemem, amikor ugyanazoktól a fordítóktól tömegével látok hatalmas és nagy mennyiségű szövegeket a könyvesboltokban.

De ami a lényeg, a szent szövegek fordítása nem csupán elmélyült filológiai munka, hanem szemlélődés is, vagy nevezhetjük akár meditációnak, ahogyan az elmélyült olvasás is az. Optimális esetben persze. A mi munkánk, mint azt korábbi, erről szóló interjúmban is hangsúlyoztam – és a Patandzsali-kötet előszavában is hangsúlyoztuk szerzőtársammal –, nem orientalista szakmunka, ahogyan nem is ezotéria, még csak nem is ismeretterjesztés, hanem pont ilyen szemlélődés, amelynek persze vannak ismeretterjesztő elemei is.

És ez olyan meglátásokat eredményezett bennem, olyan élményeket hozott, hogy rákapván ennek az ízére, kísérletképp nyugati filozófusok műveit is így olvasom: mintha azok egy szemlélődési praxis leírásai, instrukciói lennének, nem valamiféle igazságok kijelentései vagy bizonygatásai. Merleau-Ponty mondjuk egyértelműen ilyesmi. De lehet így olvasni még Descartes-ot is, ez utóbbinak köszönhető például átmeneti karteziánus látásmódom, mely szemlélődés, nem pedig világnézet.

Azonban ezt az érzést és látást megalkotja és felgerjeszti ez a szemlélet, melyből különféle tapasztalások következnek, azokból pedig bizonyos konklúziók a létemre vonatkozólag. De nem objektív valóság. Inkább egy szubjektív igazság a sokféle szubjektív igazság közül. Ha ily módon képesek vagyunk olvasni és gyakorlatként alkalmazni a filozófiát, úgy két dologra rájövünk: egyrészt arra, hogy a tudatunk sok mindenre képes, és az igazságok és valóságok voltaképp szemléletek, azaz tudatállapotok, és az adott szemüveg átalakítja a valóságot. A másik pedig, hogy

Minden hit ilyen állapot, illetve ízlés, döntés, választás, legyen az Isten jelenléte vagy teljes hiánya, a lélek léte vagy nemléte, a test-szellem dualitás vagy a test-szellem egysége, és bármi más. Az objektív valóság csak a mérésekben létezik, a világképek szintjén már nem.

Na, most ez a válasz nagyon buddhistára sikeredett. (nevet)

Néhány héttel ezelőtt „Buddha az eutanáziáról” címmel/felütéssel a következő idézetet osztotta meg a Facebook-oldalán: „Ha bármely szerzetes szándékosan megfoszt életétől egy emberi lényt, vagy olyat keres, aki meggyilkolja, vagy a halál előnyeit ecseteli, vagy arra bátorítja, hogy meghaljon, (ilyesféleképpen): »Jóember, mi hasznod ebből a boldogtalan, nyomorult életből? Jobb lenne a halál, mint az élet!' Vagy ilyen elképzeléssel, ilyen céllal szívében sokféleképpen dicsőíti a halál előnyeit, vagy arra bátorítja, hogy meghaljon, legyőzetett, és nem tagja többé a közösségnek.« Honnan származik ez a pár sor, és pontosan milyen célból tette közkinccsé?

Azzal kezdeném, hogy korábban soha nem érdekelt az eutanázia. Láttam annak idején a Belső tenger című filmet, persze, én is a lebénult tengerésznek adtam igazat, de nem érintett meg, kicsit untam is, nekem olyasmi volt, mint a Philadelphia, és más ilyen emberjogista pereskedős filmek. Na, mindegy, a lényeg, hogy az eutanáziát tekintve, ahogyan

Szituációtól függ ez is, mint szinte minden. Az utóbbi időben viszont két dolgot érzékelek: egyfelől demagógiát a vitafelek részéről. A dogmatikus elutasítókat most hagyjuk, az legalább tiszta és világos ügy. Egy pap nem mondhat mást, mint ami a dogma, különben nem lenne pap. De amikor a liberális a szinte mindenki számára egyértelmű eseteket hozza fel érvként az eutanázia mellett: az évek óta fejtől megbénult embert, vagy az öreg, halálért könyörgő végstádiumos rákbeteget, akkor ezzel az eutanázia egész problematikáját, a kegyes halál kiterjesztésének határait és az ezzel együttjáró kérdéseket szépen elkeni, illetve lesöpri az asztalról.

amit semmi másban nem érzek a jelenlegi kulturális és életmódváltozások közül, szinte sehol, még a számomra rendkívül ellenszenves változásokban sem. Gazemberséget, cinizmust, kegyetlenséget és ostobaságot igen, sok mindenben és bőséggel, de ezt a fura érzést nem. És gazemberséget vagy cinizmust itt pont nem nagyon érzek, de ez a valami rosszabb, mint a gazemberség vagy a cinizmus. Nagyon nehezen megfogalmazható, minthogy ez az alapvetően irracionális érzés elegyedik a racionálisan kitárgyalható kérdésekkel, illetve érzelemmentesen (is) kezelhető társadalmi problémákkal.

Ami ezt a régi buddhista szövegrészt illeti, egy kollégám idézte egy levelezésben, nekem pedig kapóra jött, mert azokban a napokban durrant be az agyam a témától, és azonnal átvettem és kiposztoltam. Egy másik kollégám pedig felhívta a figyelmemet a teljes szövegre, mivel ennek a szerzetesi fegyelmi szabályzatszövegnek (mert ez volt a funkciója) van egy kontextusa, éspedig maga a szerzetesi élet, mely nem azonos a világi élettel.

Akit érdekel a kontextus, hogy tehát a Buddha e szavai milyen esetben és milyen környezetben hangzottak el, az online elolvashatja az egész szöveget, amelyből az említett részt kiragadtam. Bár én nem érzékelek valami hatalmas ellentmondást az inkriminált idézet önmagábani értelmezése és a teljes szövegrész között.

Japánban ennek egészen kifinomult kultúrája volt – bár ez inkább a japán szellemből, és nem annyira a buddhizmusból magából jött –, de ismert a vietnami háború alatt önmagát felgyújtó szerzetes esete is, ami akkor bejárta a világsajtót. Az öngyilkosság, mint a megszabadulás egyik extrém módszere, megjelenik a Páli Kánonban is, de egyrészt ez nagyon ritka különlegesség, másrészt soha nem járt együtt az erre való csábítgatással. Illetve egyszer igen, de az a Nirvána, illetve a halál feletti meditáció félreértésen alapuló tévútjaként jelenik meg mint rémpélda, amit kerülni kell.

és ez a szöveg is ennek alátámasztásaként lett lejegyezve.

Ön szerint összességében halad valamerre az eutanáziáról szóló beszélgetés/vita Magyarországon?

Az imént is elmondtam, és le is írtam egy posztban, hogy nem vagyok dogmatikus eutanázia-ellenes. Ezért senki ne jöjjön nekem a gyógyíthatatlan, napi testi fájdalommal, vagy teljes lebénultsággal küzdő, a kegyes halált józan elmével kérő szenvedésesetekkel, mert ezek számomra maximum teológiai kérdések. Igen, én is igenelem ezt az eutanáziát.

Ha pedig testileg egészséges, beszámítható, de halálvágyó emberekre is alkalmazható, miért segédkezzen az állam az öngyilkosságukban? Én értem a liberális elvet, miszerint az egyén a teste felett önrendelkezési joggal bír, és ezt el is tudom fogadni. De miért kell ehhez az állam? Ha pedig nincs ereje végezni magával, úgy egyáltalán tényleg biztos benne, hogy ezt akarja?

Pedig voltak ennek szakrális megnyilvánulásai is, lásd a régi Japánt vagy az aztékokat, vagy a pogány antik világot.

Azt állítja, nem szeretné a „halál kultúráját”. Ez nem egy kortárs „illiberális” mondás?

Olyan nehéz meghalni? Talán nem fordul elő, hogy kamaszok lájkokért képesek egymást hergelve öngyilkosok lenni? Talán nem voltak a történelemben öngyilkossági hullámok, és nem is háborús időkben – olyankor pont kevesebb az öngyilkosság –, hanem dekadens békeidőkben? Nos, ez is ilyesmivé fajulhat, főleg akkor, ha még reklámozzák is, vagy legalábbis ezt érzem – és nagyon remélem, hogy rosszul érzem. A különbség, hogy e mögé a dekadencia mögé beáll az állam is.

Megmondjam, mi jut az eszembe, és azonnal fel is tolul bennem az előbb említett dögletesség érzése?

Nem vagyok részvétlen, láttam elég szenvedést, többször voltam temetésen, mint esküvőn és keresztelőn együttvéve, mindenkim meghalt a közelebbi rokonságból, a lányom az egyetlen vérségi hozzátartozóm. Apámat 16 évig láttam szenvedni, aztán meghalt – konkrétan megfulladt –, és már majdnem mi mentünk rá a betegségére az anyámmal. És anyámat is végigkísértem a másfél évtizedes rákjával, az utolsó két évben pedig végigkísértem őt hosszas és lassú haldoklásában. De édesanyám még a szó legszorosabb értelemben vett halálos ágyán is azt mondta, hogy nem akar meghalni.

Egyszer nekem is volt olyan pár hetem, hogy átéltem a halálos betegség lehetőségét mindenféle vizsgálat után, és bizony felmerült bennem, hogy jó lenne ezt rövidre zárni.

a méltóságra meg mások jogaira hivatkozva, mert nem szeretném ezt mint kultúrát terjeszteni.

Ezeket a megjegyzéseit sokan botrányosnak fogják tartani.

Jó, akkor legyen még nagyobb a megbotránkozás: minimum féltucat olyan közeli ismerősöm volt, aki nem akart élni, ezt számos módon ki is nyilvánította, aztán minden külső segítség nélkül meghalt.

És nem valami hosszú, gyógyíthatatlan betegségben haltak meg, és nem is lettek öngyilkosok, legalábbis nem aktív módon. Ezeket az eseteket magam tanúsíthatom. Egyszerűen nem akartak élni. Stephen Hawking viszont húsz évvel túlélte az orvosok által megjósolt halált, mert élni akart. Értelmetlen és nyomorúságos volt az élete?

Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet általános elvvé tenni, hogy „aki meg akar halni, az meghal”.

mert az életösztön és a félelem erősebb, de már nem bírják elviselni a szenvedést sem, ezért kérnek segítséget. Nem nekik adresszáltam ezeket a példákat, hanem azoknak az egészségeseknek, akik szerint az eutanázia old meg minden szenvedést.

De a legfontosabb kérdés, hogy kiterjeszthető-e a kegyes halálhoz való „jog” azokra is, akik szemmel láthatólag szenvednek, de maguk nem tudják ezt kérni? Ilyenek a csecsemők, a fogyatékkal élők, a demenciában szenvedők. Ha igen, kik és milyen alapon dönthetnek erről? Úgy vélem – a tévedés jogát fenntartva persze –, hogy minél tágabb lesz az eutanáziát igénybe vevők köre, annál több visszaélésre adódik lehetőség, mint minden esetben, amikor valami kaput egyre tágabbra nyitunk.

Hol lesz a határ az „igazi” kegyes halál és a tehernek megélt személyektől való megszabadulás közt, mondván, hogy „neki is jobb így”, ha ez nemhogy államilag legalizált, de még reklámozott is, sőt, a kultúránk integráns része lesz? Arról az apróságról nem is szólva, hogy

Ha igen, milyen jogi és/vagy világnézeti alapon? Persze meg lehet változtatni az orvosi esküt, vagy épp a vallásosság az orvosi pálya kizárásának tényezője lehet – lefogadom, erre sokan bólogatnak. Vagy vegyük ennek ellentétpárját, az istent játszó pszichopatát, akinek ez bizony legális terep lehet istent játszani. Vagy valami pszichológiai teszttel kiszűrhetők? Gondolván itt az esetleges „műhibákra” is.

Azt hiszem, ezek világos kérdések. Az egészségügy állapota mint tényleges passzív eutanázia pedig nem tartozik ehhez a témához – mert sokan ezt is előhozták –, az egy másik, amúgy elég súlyos probléma. Az pedig rendkívül visszataszító, amikor ebből is kultúrharcot kezdenek olyanok, akik amúgy magasról leszarnák az eutanázia kérdését.

Talán az is erősíti bennem a rossz érzést, hogy a társadalom elöregedése mintha korrelálna az eutanázia liberalizációjával.

Merész.

Félreértés ne essék: nem tételezek fel közvetlen oksági kapcsolatot,

nem véletlenül használtam a korreláció kifejezést.

A másik, amit fontosnak tartok hangsúlyozni, hogy az eutanázia liberalizációjának híveit nem tartom gonosztevőknek vagy démoni figuráknak, hiszen a barátaim közt is vannak ilyenek, akikről tudom, hogy jó emberek, sőt mélyen humanisták. Örülök, hogy ők nem érzik ugyanazt, mint én, és ez most nem irónia. Ellenben mindenkinek ajánlom, amit Viktor Frankl írt és mondott az eutanáziáról, ez több könyvében is megtalálható. Ő még emlékezett a Harmadik Birodalom T4-es programjára, aztán megjárta Auschwitzot és Dachaut, és mindent elvesztett, a várandós feleségét is beleértve.

és nem (vagy nem csupán) eugenikai eszmefuttatásokkal manipulált, és a keresztény egyházak tiltakozására hagyták abba a projektet – ezt csak úgy mellékesen a keresztényeket cseszegetőknek. Frankl a „legszűkebb értelemben vett eutanáziát”, ahogyan ő nevezte, nem tartotta vitatémának. Az orvos a haldoklás kínjait gyógyszerrel segíti, ez soha nem volt probléma az orvos számára – mondja. Az eutanázia kiterjesztése azonban annál inkább. A szellemi és egyéb fogyatékokkal élők esetében, vagy a lelki bajokat tekintve éles határt húzott, ilyenkor nem is használta az eutanázia kifejezést, azt a betegek megölésének nevezte. Egy mélyen humanista gondolkodóról és praxizálóról beszélünk, a logoterápia atyjáról, a harmadik bécsi iskola mesteréről, akinek a fő jelszava az volt, hogy az életnek értelmet kell adni. Napi kapcsolatban állt a halállal és elég szenvedést látott, sőt élt át maga is.

Én pedig a minap olvasom, nem NER-propagandacikkben, hanem a kanadai törvény ismertetésében, hogy a kegyes halál a mentális betegségekben szenvedőkre is kiterjeszthető az esélyegyenlőség nevében. Mert hát nehogy alacsonyabb rendűnek tekintsük a szellemileg elmaradottat! Így ér össze a politikai korrektség a halálkultúra kialakulásával. Mindenesetre az a véleményem, hogy akinek az élete nem bír értelemmel, annak a halála se lehet kegyes vagy méltósággal bíró, és ezen senki és semmi nem segít, főleg nem az állam és a politika.

Változatlanul úgy látja, hogy nem fog többé könyvet írni? Nincsenek „kísértései” ezen a téren?

Dehogy nincsenek. A Spiritusz című „zárókötetem” kapcsán készült interjúban se azt mondtam, hogy többé nem írok, hanem hogy lezártam azt a típusú esszéírást, amit sokáig műveltem. Egyrészt eluntam, másrészt maga a műfaj is halott, amit amúgy nagyon sajnálok.

Írunk egy közös vitakönyvet a buddhizmus úgynevezett anátman tanáról, két nagyon más álláspontot képviselve. A fő kérdés, hogy a buddhizmus tényleg egy radikális szubsztancia- és lélektagadó vallás-e vagy sem? Mert szerintem nem, bár korábban magam se így gondoltam, mert a nyugati entellektüell fejében ez a kérdéskör teli van hamis toposzokkal. Nos, ezt járjuk körül két különböző szempontból.

Továbbá van egy vázlatom, amit, ha úgy adódik, írogatok, fejlesztgetek. De ezt inkább magamnak írom, mintsem egy elképzelt közönségnek, mint eddig. Az se biztos, hogy befejezem, mert az egész egy szemlélődés az optikai és egyéb érzéki illúziókról, azok metaforaként való értelmezéséről és e metaforáknak a fizikai valóságra történő visszavonatkoztatásáról.

Mondana még pár szót erről a tervéről?

Hozok egy példát, úgy érthetőbbé válik: értelmezzük a kis és nagyméretű fizikai objektumokat a „kicsi” és a „nagy” kifejezések átvitt értelmű jelentéseivel, az ezzel kapcsolatos optikai illúziók segítségével. Ismert élmény, hogy ugyanaz a méretű tárgy kisebb tárgyak közt nagyobbnak, nagyobb tárgyak közt kisebbnek tűnik. Ennek párhuzamaként átvitt értelemben

Majd a metaforát visszavonatkoztatjuk a fizikai tárgyakra: szemléljük a nagyméretű tárgyakat mint jelentőseket, és a kicsiket mint jelentékteleneket. És ezt a szemlélődést az összes ismertebb illúzióval végigvinni. Szóval amolyan leírt meditáció lenne. Persze, ahogy mondtam, korántsem biztos, hogy megjelenik. De semmiképp nem lábjegyzetekkel meg bibliográfiával és tudományoskodó nyelvezettel megírt cucc lesz. A köznyelv és az irodalom felé törekszem, vannak erre nagyon jó példák.

Bár a tragédiám, mint az esszéíróké általában, hogy tudós nem tudok lenni, mármint bölcsész, mert ahhoz túl nagy a fantázia, sok a merész gondolat, mondhatni, valamiféle „művészi hajlam”; tényleges művész viszont megintcsak nem tudok lenni, mert ahhoz tehetségtelen vagyok, plusz megfertőzött a sok szakirodalom.

Csak ezután olyasmi esszét, ami végletesen szabad, formailag és stílusában egyaránt, mert senki véleménye nem érdekel. Egyébként a Céljainkon túl című könyvem legelső, a kötet több mint felét kitevő esszéje már elmozdulás ebbe az irányba. Köznyelvet előnyben részesítő, elmélkedő egyperces esszécskék füzére.

Milyen könyveket ajánlana 2023-ból? Születtek ön szerint idén – bármilyen műfajban – remekművek?

Sajnos mostanság nem nagyon tudok történeteket olvasni, amiért is nagyon le vagyok maradva az irodalom terén. És tudom, hogy roppantmód ízléstelen, ha az ember a barátja könyveit ajánlgatja, de akkor is megteszem, ha már lehetőséget adott erre, főleg, hogy mindhárom műben kicsit magam is benne vagyok. (nevet)

Szóval szakítva az álmértékletesség hagyományával, felhívnám a figyelmet Tenigl-Takács László egy nagyon jó kis kézikönyvére a buddhista kommunikációról. Az a címe, hogy Ébredés a szavakból. Ha valaki akar egy rendkívül szórakoztató, ám intellektuálisan frivol könyvet olvasni, annak ezt ajánlom. A másik Kékesi Balázs (alias Bauxit a Belgából) könyve, A nyelv mint megismerő cselekvés. Ez súlyosabb alkotás, a szerző elmefilozófiai doktorijának olvashatóbb művé való átírása. Sok erénye közül talán a legfőbb az, hogy

noha kellene, mivel az elmekutatás messze máshol tart, mint azt akár az iskolában tanuljuk, akár a tudományos ismeretterjesztésben olvassuk. És persze hogyan is hagyhatnám ki Robi barátom Metafizika című könyvét. Ezt már csak azért is ajánlom, mert valóságos könyvészeti műalkotás. (A kötet néhány hét alatt elfogyott, az utánnyomás várhatóan 2024 januárjában érkezik – a szerk.)

„Ritka kincs, amikor elvonulhatok. Mostanában pedig már az is az, ha egy nagyobb sétát tehetek” – mondta tavaly. Nem változott a helyzet?

De, változott. Rosszabbodott. Az okairól nem szeretnék beszélni. Nem azért, mert drámai, sokkal inkább mert dögunalmas felsorolás lenne. Mondjuk úgy, hogy család, munka, ügyek-bajok, intéznivalók és hasonlók. Viszont megint pörgök szellemileg, mert „idebent” sikerül olykor elvonulni. És ezzel vissza is tértünk a beszélgetés kiindulópontjához.

(Nyitókép: Ficsor Márton/Mandiner)