Kényes témát csomagolt nevetős-megható road movie-ba első játékfilmjében a francia Enya Baroux. A Jó utat, Marie inkább a családi összetartozás fontosságáról, mintsem arról beszél, van-e joga az embernek megmondani, mikor óhajtja befejezni a földi pályafutását.
Marie egy hétköznapi, nyolcvan év körüli francia hölgy, nem mellesleg végstádiumú rákos beteg, és mivel egyszer már végigcsinálta a kezeléseket, úgy dönt, nincs tovább, Svájcba megy meghalni. Az úton, a szétesőfélben lévő családi lakókocsiban elkíséri a döntéséről mit sem sejtő, a saját életében is meglehetősen elveszett fia, az apjával és a kamaszkorral egyaránt hektikus küzdelmeket vívó lány unokája és egy fiatal, ugyancsak elég zűrös, de jóindulatú ápoló, aki véletlenül – és persze mint utólag kiderül, sorszerűen – keveredik a kedves kis csapat mellé.
Az utazás és a mozi témájának kiindulópontja tehát az utóbbi időkben itthon is sokszor és sokféle nézőpontból tárgyalt asszisztált öngyilkosság, amit a közelmúltban már nem egyszer láthattunk nagyképernyőn feldolgozva: Pedro Almodóvar az önkéntes eutanáziához való jog mellett érvelt A szomszéd szobában (2024) és Costa Gavras drámája, Az utolsó lehelet (2025) is ezt a kérdést, illetve a farvizén az elöregedő nyugati társadalmak problémáját feszegeti.
A Jó utat, Marie-nak azonban egyáltalán nem célja, hogy az ezekben sűrűn előforduló morális-filozofikus világmegfejtések segítségével tegyen igazságot. A filmet a saját nagymamája emlékének ajánló Enya Baroux sokkal inkább az életre helyezi a súlyt, azon belül is a családi kötelékek fontosságára és arra, hogy tűnjön bármilyen kényelmesnek,
az egymást szerető embereknek még kíméletből sem volna szabad hazudniuk a másiknak.
Ez még akkor is így van, ha a lakókocsis road movie fő poénforrásai éppen a többnyire jó szándékú elhallgatásokból és az azokból következő félreértésekből fakadnak. Ez nézőként egyszerre szórakoztató és néha bosszantó is, még szerencse, hogy az ízlésesen fékezett, de átélhetően érzelmes pillanatok és a komikus helyzetek aránya végig egyensúlyban marad.
Ami pedig a mozi jó értelemben vett átlagosságának köszönhető, beleértve a dialógusokat és a felületen egysíkúnak látszó karaktereiket mélyíteni képes, nagyszerű színészeknek is. Elsősorban az abszolút főszereplő, a földi léttől simogató pillantásokkal és egyre elszántabban búcsúzó, minden rezdülésében hiteles Hélène Vincentnek. De nem lehet panasz az útitársaira, a házi betegápolóként remeklő Pierre Lottinra, az ügyefogyott apát játszó David Ayalára és különösen az unoka szerepében Juliette Gasquetre sem.
Négyük összhangja egyre erősödik a különös utazás során – ezt nagyon szépen megmutatja többek között a bowlingpályás vagy a vége felé a monopolys jelenet –, ám miközben az Életrevalókhoz hasonló derű lengi körül az egészet, valahogy mégis a felületesség utánérzetét visszük magunkkal a film megnézése után. Mert igen, megható és nosztalgikus, amikor időről időre felcsendül a Desireless Voyage Voyage című száma, és értjük az így is megerősített párhuzamot – az élet egy egyszerre kis- és nagyszerű utazás, ami mindenki számára véget ér, csak nagyon nem mindegy, hogyan –,
a Jó utat, Marie éppen e „hogyan”-t kezeli talán túlságosan is könnyedén és egyoldalúan.
Jó utat, Marie – francia vígjáték, 2025. Forgalmazza a Cirko Film. Megtekinthető augusztus 28-tól országszerte a mozikban.
Nyitókép és fotó: Cirko Film
A miniszterelnök nemrégien kijelölte, hogy Magyarország egyik legfőbb célja a háborúból való kimaradás, és számtalan történelmi példa bizonyítja, hogy ez nem lehetetlen.
A holland szabályozás lehetővé teszi, hogy pszichiátriai betegségek esetében is eutanázia vagy asszisztált öngyilkosság történhessen. Tényi Tamás írása.
A ma kezdődő 21. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválnak magyar szempontból is erős a felhozatala. Itt debütál Nemes Jeles László és Deák Kristóf új mozija, és egész estés portréfilm rajzolja fel Bölöni László és Dargay Attila életét.
Vérgőzös akcióvígjáték a család, a feleség, a gyerekek és persze a nagypapa fontosságáról. Senki 2. – kritika.
Pedig az a remény költözött a szívekbe, hogy egy ilyen összetartó, egyet akaró közösség tartósan, társadalmi méretekben is megteremthető.
Az integráció nélkül liberális bevándorláspolitika most az alpesi paradicsomban bosszulja meg magát.
Az elmúlt években Európa-szerte egyre több támadás éri az újságírókat, ami komoly aggodalomra ad okot a sajtószabadság jövőjét illetően.
„A vezető, aki nem példát mutat, hanem ellenségképeket gyárt” – fogalmazott a Tisza Párt politikusa a miniszterelnökkel kapcsolatban.
