Ilyen, amikor a nagymama Svájcba megy meghalni – újabb mozi az eutanáziáról

Marie egy hétköznapi, nyolcvan év körüli francia hölgy, nem mellesleg végstádiumú rákos beteg, és mivel egyszer már végigcsinálta a kezeléseket, úgy dönt, nincs tovább, Svájcba megy meghalni. Az úton, a szétesőfélben lévő családi lakókocsiban elkíséri a döntéséről mit sem sejtő, a saját életében is meglehetősen elveszett fia, az apjával és a kamaszkorral egyaránt hektikus küzdelmeket vívó lány unokája és egy fiatal, ugyancsak elég zűrös, de jóindulatú ápoló, aki véletlenül – és persze mint utólag kiderül, sorszerűen – keveredik a kedves kis csapat mellé.

Az utazás és a mozi témájának kiindulópontja tehát az utóbbi időkben itthon is sokszor és sokféle nézőpontból tárgyalt asszisztált öngyilkosság, amit a közelmúltban már nem egyszer láthattunk nagyképernyőn feldolgozva: Pedro Almodóvar az önkéntes eutanáziához való jog mellett érvelt A szomszéd szobában (2024) és Costa Gavras drámája, Az utolsó lehelet (2025) is ezt a kérdést, illetve a farvizén az elöregedő nyugati társadalmak problémáját feszegeti.

A Jó utat, Marie-nak azonban egyáltalán nem célja, hogy az ezekben sűrűn előforduló morális-filozofikus világmegfejtések segítségével tegyen igazságot. A filmet a saját nagymamája emlékének ajánló Enya Baroux sokkal inkább az életre helyezi a súlyt, azon belül is a családi kötelékek fontosságára és arra, hogy tűnjön bármilyen kényelmesnek, 

Ez még akkor is így van, ha a lakókocsis road movie fő poénforrásai éppen a többnyire jó szándékú elhallgatásokból és az azokból következő félreértésekből fakadnak. Ez nézőként egyszerre szórakoztató és néha bosszantó is, még szerencse, hogy az ízlésesen fékezett, de átélhetően érzelmes pillanatok és a komikus helyzetek aránya végig egyensúlyban marad.

Ami pedig a mozi jó értelemben vett átlagosságának köszönhető, beleértve a dialógusokat és a felületen egysíkúnak látszó karaktereiket mélyíteni képes, nagyszerű színészeknek is. Elsősorban az abszolút főszereplő, a földi léttől simogató pillantásokkal és egyre elszántabban búcsúzó, minden rezdülésében hiteles Hélène Vincentnek. De nem lehet panasz az útitársaira, a házi betegápolóként remeklő Pierre Lottinra, az ügyefogyott apát játszó David Ayalára és különösen az unoka szerepében Juliette Gasquetre sem.

Négyük összhangja egyre erősödik a különös utazás során – ezt nagyon szépen megmutatja többek között a bowlingpályás vagy a vége felé a monopolys jelenet –, ám miközben az Életrevalókhoz hasonló derű lengi körül az egészet, valahogy mégis a felületesség utánérzetét visszük magunkkal a film megnézése után. Mert igen, megható és nosztalgikus, amikor időről időre felcsendül a Desireless Voyage Voyage című száma, és értjük az így is megerősített párhuzamot – az élet egy egyszerre kis- és nagyszerű utazás, ami mindenki számára véget ér, csak nagyon nem mindegy, hogyan –, 

Jó utat, Marie – francia vígjáték, 2025. Forgalmazza a Cirko Film. Megtekinthető augusztus 28-tól országszerte a mozikban.

Nyitókép és fotó: Cirko Film