Nincs itt igazi kemény diktatúra, jó életünk volt már a Kádár-rendszerben is, az az igazság – Farkas Attila Márton a Mandinernek

Milyen éve volt?

Nehéz. Édesanyám hosszú és lassú haldoklását kísérem már egy ideje. Plusz nekem is vannak egészségügyi problémáim, és a világ se úgy változik, ahogy az számomra biztató lenne. Rohadt nyomasztó ez így együtt. Mint oly sokaknak, nekem is világvége-hangulatom van. Az elmúlt három év nálam úgy telt, hogy talán jobb lesz a következő, bírjuk ki ezt a mostanit. De a következő még szarabb lett. Ugyanakkor amint rámtelepszik a nyomasztó kedély, mindig arra gondolok, hogy hol vagyunk mi a felmenőink szenvedéseitől! Egyelőre nem éhezünk, nálunk nincs természeti katasztrófa, polgárháború se, csak annak egy virtuális, operettszerű utánzata, nincs igazi kemény diktatúra, és háború is a szomszédban zajlik, nem itt. Jó életünk volt már a Kádár-rendszerben is, az az igazság.

Talán ez rosszabb a tényleges bajnál. A tárgytalan szorongás rosszabb, mint a kézzelfoghatótól való félelem, a bizonytalanság rosszabb, mint a konkrét bajban való megbizonyosodás.

Szerintem elsősorban a kollektív tudat van válságban, mert infláció, háborúk és járványok mindig voltak, ennél a mostaninál jóval durvábbak. Mindez nem érvényes persze az ország valódi szegényeire, akiknek nincs mivel fűteniük, és a napi túlélésért küzdenek.

A Spiritusz című új könyvét „életművet lezáró mű”-nek nevezte. Nem lesz ez túl korai? Nem tart tőle, hogy ön is belefut majd 4-5 „búcsúkoncertbe”, mint ahogy öregecskedő, copfos rockzenészek szoktak?

Egyfelől nem vagyok rockzenész, metaforikusan sem, azaz nem vagyok rock ’n roll csávó. Nem vagyok sztár semmilyen értelemben. Bizonyos körökben van egy kis ismertségem, de ez nem számít. Ha nagyobb ismertségem lenne, az se számítana. Egyszerűen azért nem, mert amikor az embert már csak a valóban fontos dolgok érdeklik, vagyis

akkor félig-meddig megszűnik a külvilág. Úgyhogy ez nem búcsúkoncert, főleg hogy viszonylag kicsi és felettébb speciális az olvasóközönség. Saját magam számára lezárása ez valaminek, amit évtizedekig műveltem.

Az ilyen lezáró-összegző könyvekben a szerző a számára legfontosabb témákat tárgyalja, és ezekre valamiféle megoldást is talál – természetesen a saját szövegvilágán belül, illetve amennyire az ilyesmi emberileg egyáltalán lehetséges. Melyek az ön nagy témái, amikkel egész életében birkózott, és milyen „megoldásokat” talált ezekre – nagy vonalakban?

Így igaz, azokat a gondolataimat tartalmazó írásokat gyűjtöttem itt össze, amelyeket a legfontosabbnak tartok. Ezt most mind nem sorolnám, benne van az előszóban, pont azért, hogy a kedves olvasó ne zsákbamacskát vegyen, hanem ha bemegy egy könyvesboltba, már az első oldalakon megtudhassa, hogy miről is fog olvasni – vagy épp miről nem, ha itt nyomban vissza is rakja a kötetet a polcra. Mit nevezünk például felismerésnek, aha-élménynek, és nyomában az igazságnak? Szerintem szimbólumok manipulációit, amit a nyitó esszémben az óegyiptomi jelmágiával vonok analógiába, pontosabban ezeket az ősi praktikákat tartom eme élmény archaikus előzményének, gyökerének. Amikor azt hiszi a tudós vagy a gondolkodó, vagy a művész, vagy az akárki, hogy

De intenzíven foglalkozom a test-lélek problémával és újszerű magyarázatot adok a számos ősi hiedelemvilágban és szentiratban megjelenő varázslatos képességeknek, csodálatos erőknek. Szerintem ezek félig metaforák, melyek átélhetők, ahogyan az álomban is átélünk fizikai valóságként metaforákat, példázatokat, szójátékokat – ezt már Freud megírta, sok más szerző mellett persze. Másrészt, pedig ha az elménk – vagy nevezzük régiesen „léleknek” – a testünk emergens tulajdonsága is csupán, azaz a materialistáknak van igazuk, akkor is nagyon más természetű, mint a fizikai test. Gondolatban mindannyian tudunk repülni, átmenni a falon, egy pillanat alatt megtenni hatalmas távolságokat, és bármi csodát véghez vinni, és ez álomban, vagy módosult tudatállapotban testi valóságként is átélhető. Vagyis a test és elme dualitás akkor is fennáll, ha az ún. „objektív valóságban” nincs kettősség, hanem csak test van. Vagy csak elme. Mert ha agyak vagyunk egy tartályban, akkor csak elmék vagyunk, de a dualizmus mindkét esetben a felülírhatatlan, alapvető létmód.

Descartes-tal is foglalkozom egy olyan szemszögből, amelyből nem sokan, jelesül hogy a dualizmusát vajon nem a deperszonalizációs zavarnak nevezett állapot inspirálta-e véletlenül, ami a meditációkban is éppúgy képes megjelenni, mint életveszélyben, vagy a déja vu-ben. Persze ebben az írásban nem Descartes a lényeg, hanem az a tudat, amely életünk egészen korai szakaszában még a miénk volt, és a halál pillanatában is fel fog merülni. Témáim még a végtelenség és határtalanság élményei, vagy hogy van-e énünk valójában.

A lényegi üzenete az egész kötetnek pedig az, hogy

A buddhizmus sok ponton áthatja ezeket az írásokat, de van konkrétan buddhista témájú esszé is benne.

Nos tehát ilyesmikkel foglalkozik ez a kötet öt különböző írásműben. És ehhez csatoltam a végére az egyetlen drámámat hatodiknak, amely persze nem igazi színdarab, hanem egy csavaros, agyament, extrém és provokatív gondolatokat megfogalmazó esszé, amit párbeszédes formában írtam meg, minimális mértékű, viccesnek szánt cselekménnyel emészthetővé téve. Kvázi úgy, mint a régi filozófusok, akik dialógusban írták meg a gondolataikat. Bizonyos értelemben mindkét szereplő jómagam vagyok.

A kötet előszavában A valóságalkotó gép című – egyébként valóban igen nagyívű és kifejezetten szép – esszéjét-tanulmányát élete fő művének nevezi. Csakhogy korábban ugyanezt mondta a Tenigl-Takács Lászlóval közösen írt Patandzsali-kötetéről is.

A Patandzsali-fordítás – de még inkább a kommentár – abból a szempontból tekinthető fő műnek, hogy mindent beleírtam, amit a spiritualitásról tudok vagy vélek, megéltem, vagy gondolok. A belső szellemi utam összegzése. Ugyanakkor azt nem egyedül írtam, hanem egy régi barátommal, akivel egyszer már 30 évvel ezelőtt nagyon irodalmi és nagyon amatőr módon megcsináltuk ugyanezt a munkát. A Spiritusz ellenben nem a belső utamat, hanem az eddigi életművemet összegzi. Persze lehet, hogy ez az életmű egy középszerű, silány életmű – ezt majd mások eldöntik –, de akkor is életmű.

Viszont mondanék pár szót A valóságalkotó gépről. Ennek lényege az, hogy miként teremt az elme metaforákból felismeréseket, majd azokból fix szempontokat, aztán objektív igazságnak megélt valóságokat, amelyek tényleges, kézzelfogható valóságokként is képesek manifesztálódni. Emellett arról is szól ez az írás, hogy egy világkép, szempont, vagy értékválasztás csak ritka esetben spontán felismerés, ártatlan kutakodás és igazságkeresés eredménye, a legtöbbször és leginkább egy tudattalan szándék kifejeződése.

és ennek az akaratnak megfelelően szelektál a jelenségek és adatok között, manipulálja a tényeket és saját magát is, mígnem kijelenti a maga nagy igazságát mint objektív valóságot. Az például, hogy valaki hisz a lélekben, vagy ellenkezőleg: tagadja annak létét, az elméje legmélyén semmi egyéb, mint hogy akarja-e hogy legyen lélek, vagy nem akarja. És így van ez minden „felismeréssel”, szemponttal, állásponttal, tényeknek nevezett elmekonstrukciókkal, hitekkel, világképekkel, nagy igazságokkal. A hitek akaratok kifejeződései, melyek mélyén sokkal inkább pszichológiai tényezők lappanganak, mintsem holmi „megismerés”. A kognitív nyelvészet kimutatta, hogy a legobjektivistábbnak tűnő érvelés is javarészt érzelmi alapú. Az esszém, ami igazából egy intellektuális pamflet, ezen az egész eszmefuttatáson is csavar egyet, és önmagára, a valóságalkotás mechanizmusára is érvényesíti a saját maga kritikáját:

Ez egyébként a legbuddhistább írásom, noha a buddhizmus csak említés szintjén jelenik meg benne, a vége felé. Amúgy pedig egy régi esszém, ami a Liget című folyóiratban látott annak idején napvilágot, aztán az általuk kiadott egyik kötetemben. Na, ezt most átjavítottam, aztán csatoltam hozzá egy szép függeléket is, jelesül egy halom metaforareceptet, amik alapján mindenki olyan mély igazságokat és azok nyomán olyan megélt valóságokat gyárthat, amilyeneket csak akar.

Milyen a hangulata a nagy összegzés után? Némileg csalódott? Viszonylag elégedett?

Ha elégedettségnek nevezzük, hogy kiírtam magamból, ami kijött belőlem, és amit fontosnak tartottam közölni, akkor elégedett vagyok. Jó érzés letisztázni a dolgokat, elvégezni a feladatot. Igazából ilyenkor másodlagossá válik, hogy ezeket elolvassák-e, vagy hogy akik elolvassák, azok vajon megértik-e. Én a dolgomat elvégeztem, és közben sok mindent megtudtam, főleg az elméről. Mindig kötelességtudó ember voltam. (nevet)

A Spiritusz cím – a teljesen kézenfekvő jelentésein túl – valamiféle (forradalmi?) bátorságra, kurázsira is utalhat. Ön bátor ember?

A Spiritusz ironikus cím. Utal a szellemre és az alkoholra, vagyis a közép-kelet-európai marginális értelmiségi létformára. Ugyanakkor – és ez a lényegesebb – utal arra, amit spiritualitásnak nevezek, és amely nem tévesztendő össze sem a vallással, sem a katedrafilozófiával, vagy akár a bölcsészettel. Megvallom, eszembe se jutott a „van benne spiritusz” mondás, de elképzelhető, hogy tudattalanul ott volt mindvégig.

Hogy a szorongásomnak legyen már tárgya – ahogyan Robi barátom szokta mondani. (nevet)

Volt már valamilyen komolyabb tüntetésen?

Hogyne lettem volna. De az régen volt. Ennek azonban ehhez a könyvhöz és ehhez a beszélgetéshez az égadta világon semmi köze nincs.

Az írással en bloc felhagy?

Szó nincs róla. Ha posztolok a Facebookon, az is írás. De lehet hogy írok még sok mindent. A lezárás azt jelenti csupán, hogy ilyen típusú esszéket a jövőben nem szándékozom írni belső késztetésből, mert megszűnt ez a belső késztetés. Ennek nemcsak a bennem zajló folyamatokhoz van köze, hanem a világ, a kultúra átalakulásához is. Ez a fajta esszéirodalom a 19-20. század sajátja. Amit hosszú éveken át műveltem, az egy haldokló műfaj. Lassan kihal a közönsége is. Persze elképzelhető, hogy írok még ilyesmit, de azt már csak kötelességből. Tanítok egy főiskolán, annak van egy folyóirata, ahova illik hébe-hóba publikálni. De ez már nagyon nem ugyanaz, mint amikor az ember esszékben fogalmazza meg a megvilágosodásait, és ezeknek az írásoknak még némi jelentőséget is tulajdonít.

Továbbá biztosan írok még könyvet is, de azt magamnak fogom írni, mert ott már nem lesz jelen egy olyan képzelt közönség, mint amelynek ezeket a típusú írásaimat szereztem. És az se lesz fontos, hogy megjelenik-e vagy sem. Persze jó dolog, ha igen, de messze nem érzem majd azt, amit az eddigi könyveimnél.

Ha már lezárás és összegzés: nem akarja újra kiadatni a régebben megjelent munkáit? Az alkímiáról szóló műve egy antikvár példányát pár hónapja bő 30 000 Ft-ért kínálták – és vásárolták meg alig pár óra alatt – a Bookline-on, szóval kereslet vélhetően lenne rá. És egyáltalán, szinte semelyik korábbi kötetét nem lehet már kapni.

Az inkriminált munka a Filozófia előtti filozófia, ami amúgy 34 800 forintért kelt el, hogy pontosak legyünk. Egy korábbi esszékötetem pedig majdnem húszezerért. A Filozófia előtti filozófia újbóli kiadásán komolyan el is gondolkodtam. Főleg úgy, hogy

Egyébként nincs ilyen ambícióm. A régebbi írásaim rosszabbak, mint az utóbbiak. Hol tudományoskodók, hol modorosak, és hibák is vannak bennük bőven. A Filozófia előtti filozófiában is akadnak hibák: a terminológia nem konzekvens használata, nem eléggé jól magyarázó, kvázi hiányos bevezetés, átírási hibák, kacifántos, helyenként élvezhetetlen fogalmazás – ez utóbbi a bölcsészetnek köszönhető –, de alapjában azzal a könyvemmel még most is meg vagyok elégedve. Viszont egy újbóli kiadásához azért illenék megnézni a témában az utóbbi kb. 20 évben megszületett szakirodalmat, mert ugye up to date-nek kell lenni, és van egy olyan gyanúm, hogy lenne egy halom citálni való, ahhoz pedig nincs kedvem. Lusta vagyok, és ha valamihez végképp nincs kedvem, az a hagyományos, régi jó penészes bölcsészkedés.

Idén ez már a harmadik interjú önnel a Mandineren, Puzsér Róbertet érintő kérdést viszont egyet se kapott. Bánja?

Hogyan is bánnám, amikor ez az egész interjú Robi könyvemet népszerűsítő Facebook-posztjára épül? Ugyanis ott szerepel, amit neki mondtam korábban, hogy ezt a könyvemet egyfajta összegző lezárásnak szánom. (nevet) Amúgy kifejezetten örülök neki, ha ez esetben csak rólam esik szó, mert sokan

noha se véleményblokkot nem alkotunk, se a dolgaim nem merülnek ki a vele való együttműködésben. Meg aztán, mivel Robi az egyik legjobb barátom, semmi olyat nem mondanék róla, ami kritika, és ezért figyelemfelkeltő lenne; azokat csak neki mondom el négyszemközt, vagy vicces formában a kocsmai talkshownkon, az Apun. Meg aztán rá sincs szorulva, hogy róla beszéljünk, most például a remek szakácskönyvével van tele a média.

Hogy a Mandiner már harmadszor csinál velem interjút, az kétségtelenül zavar pár embert, akik szerint

Akkor is, ha kendőzetlenül elmondom a véleményemet a NER-ről, ahogyan tettem ezt korábban. Na, az ilyen figurák miatt még inkább adok interjút a Mandinernek, hadd legyenek elégedettek. Hozzáteszem, bárkinek adnék, és imádnám, ha a ballib sajtó is rendre megkeresne, ez olykor sikerül is, most például beszéltem a könyvemről a Spirit FM-en. De a ballib sajtóra azért is vágyom, mert az említett retardáltaknak megvannak a nersevik megfelelőik is, akik szerint MSZP-s vagyok, csak mert egy időben publikáltam a 24-hu-n. Ami különben nagyon fasza dolog volt, és szívesen publikálnék megint oda, ha lenne publikálnivalóm. Csak már nincs, elfogyott belőlem.

Egyébként, ez most jut eszembe, annak idején írtam a régi Mandinerre, és az akkoriak is készítettek velem interjút.

Elmegy majd szilveszterezni? Törekszik rá, hogy valamilyen módon helyet biztosítson az életében a karneváli típusú, „őrült” felszabadulásoknak?

A szilveszternél számomra most csak a karácsony a nyomasztóbb. A fentebb említett családi okok miatt. Ha úgy alakul, akkor csendes, elvonulós, családi szilveszterem lesz, ahogyan immáron évek óta. Egyáltalán nem vágyom semmiféle karneválra, főleg hogy az már nagyban zajlik a világban, csak éppen apokaliptikus formában. Inni persze fogok. Tudja, azért kell a spiritusz.

(Nyitókép: Ficsor Márton)