Ha már az egészségtudatos, rogyásig cangázó hollandoknál is egyre több az eutanázia, akkor sejthetjük, hogy kábé mire lehetne számítani Magyarországon

A kérdésben nyilvánvalóan indokolt a maximális empátia és a körültekintő fogalmazás, mostanában viszont mintha kezdene tisztán érzelemvezéreltté válni a közönség. Adott egy 46 éves ügyvéd, gyógyíthatatlan betegséggel és gyorsan romló állapottal – aki a Youtube-on nézi az előtte-utána állapotot, hallgatja az okosan és szelíden érvelő jogászt, az naná, hogy hajlamos zsigerből azt mondani, tényleg,

Csakhogy az ördög mégiscsak a részletekben rejlik, így nézzük meg a mostani vonatkozó sajtótájékoztatók és nyilatkozatok néhány tételmondatát.

„Az eutanáziára lehetőséget adó országokban nem nőtt meg a halálesetek száma”. Ez ebben a formában tényszerűen nem igaz – Hollandiában például 2012-ben 141 ezren haltak meg, 2022-ben 170 ezren. Ami túlnyomórészt természetesen a népesség elöregedéséből adódik, de az is tény, hogy ugyanezen időszak alatt az eutanázia eseteinek száma több mint kétszeresére nőtt (4188-ról 8720-ra).

pedig azt igazán nem gondolhatjuk, hogy ebben a húsz évben ennyire drasztikusan romlottak az orvostudomány lehetőségei. Sokkal inkább a klasszikus „csúszós lejtő” jelensége látszik itt is kirajzolódni – ha ma azt mondjuk, hogy amiotrófiás laterálszklerózis esetén, a potenciális fulladásos halál megelőzésére beadható egy méreginjekció, holnap jönnek a kezdődő demenciában szenvedők (ahogy az az egyik mostani rendezvényen már konkrétan fel is merült), aztán akár a depressziósok.

Lehet erre azt mondani, hogy ez szabályozás kérdése, de ha az agyondicsért egészségügyi rendszernek örvendő, gazdagabb Belgiumban, Hollandiában és Svájcban (az eutanáziaturistákat leszámítva is) folyamatosan nő a magukat orvosilag megöletők száma, nem beszélve Québecről, ahol az illetékes bizottság szerint az emberek ma már nem a legvégső, kivételes megoldásnak tekintik a „halálba segítést”, hanem egyfajta természetes „ellátásnak”, akkor vajon nem végzetes naivitás-e azt gondolni, hogy Magyarországon ezt az egészet sokkal, de sokkal jobban kordában lehetne tartani?

Különös tekintettel egy másik érintett beteg szavaira, aki szintén az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, de nem egy későbbi cselekvőképtelenségtől tartva, hanem mert augusztus óta tartó betegsége miatt már most úgy érzi, „rabszolgasorba taszítja családtagjait, hiszen önállóan mára már sem mosdóba nem tud elmenni, sem felöltözni nem tud”. „Nem akarok a magyar egészségügybe kerülni” – hangsúlyozza, hozzátéve, hogy „így élni méltatlan, megalázó, kiszolgáltatott és a családtagjaim szempontjából sem szeretném, ha ez így folytatódna”.

Kétségtelen tény, hogy nagyon is embert próbáló és rendkívüli alázatot kívánó helyzetek ezek, és teljesen érthető, ha az érintett így érez, de

Nem ordító ellenérv-e az eutanáziával szemben, ha azt már az egyik kezdeményezője is azért vezetné be, hogy a családtagjainak ne kelljen „rabszolgaként” gondoskodniuk róla? Hiszen innen már csak egy ugrás az, hogy aki mégis bátorkodna mihaszna betegként végigélni az életét (hívő ember esetén felajánlva szenvedéseit akár a békéért), azt elkönyveljük önző disznónak.

És vajon nem méltatlan-e az, ha a kétségbeesett embertársunkat azzal nyugtatjuk, hogy drukkolunk a méreginjekció egy-két éven belüli elérhetőségéért, 

Nyilván mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, de hátha más szemmel néz a felnőtt ember a saját nyomorára, ha megismer például olyan gyerekeket, akik nagyjából születésük óta szenvednek rendkívüli fájdalmakkal járó ritka betegségben, a fél életüket kellemetlennél kellemetlenebb kezelésekkel töltik, és mégis képesek családtagjaikkal együtt századszorra is felállni a padlóról, mindenkinek példát adva a valódi emberi méltóságból.

A vallásosnak igazán nem nevezhető Stephen Hawkingnak 1963-ban azt mondták, két éve van hátra; 1969-től kerekesszéket használt, 1971-től már írni sem tudott, 1985-ben szervezete összeomlott. Még jó, hogy nem volt neki ezekre az esetekre bekészítve egy „élet végi rendelkezés”, mert így 1988-ban megjelent könyvével világhírű lett, és minden prognózisra rácáfolva 2018-ban, állítólag teljesen békésen, álmában érte a halál.

akik azonban most hevesen támogatják a megelőző jellegű, aktív eutanáziát, azok pont az ilyen szerencsés forgatókönyvek esélyét csökkentenék, adott esetben a saját anyjuk, testvérük vagy gyermekük esetében.

Mindenesetre – hangzik többfelől – „most legalább végre foglalkozunk a halállal”. Csakhogy biztos ez?

Amilyen egyoldalú drukkolás zajlik az eutanázia legalizálásáért, azaz a szenvedés és a halál vélt kontrollálásáért, az nem egészen arra utal, hogy itt össztársadalmilag alaposan belegondolnánk az elmúlásba.

Magyarországon a leggyakoribb halálok a szív- és érrendszeri betegség – miközben szörnyülködünk, hogy mennyire borzasztó lehet egy ritka betegségben lassan leépülni és a végórára felkészülni, és miközben arról szól a diskurzus, hogy tulajdonképpen miért is ne távozhatna egy orvosilag segített koktélparti keretében az életből az az idős, akinek már nincsenek céljai („ha már a születésemről nem dönthettem ÉN, legalább a halálom hadd legyen már az ÉN kezemben, az ENYÉMBEN”), a mai napon is huszonnyolcan meghalnak agyérbetegségben. Akár negyvenévesen. 

Ha kiharcolja valaki az eutanáziát, és mindenki megnyugszik, vélvén, most aztán személyesen kontrollálni lehet az élet végét, mennyivel fognak kevesebben összeesni szívinfarktusban, esetleg ráadásul a nem megfelelő életmódjuk miatt? Megnő-e bármennyivel is az esély arra, hogy kevesebben szembesülnek a vastagbélrák diagnózisával?

Konkrétan kismillió eszköz áll már most rendelkezésünkre, hogy befolyásoljuk az életkilátásainkat, a szűrővizsgálatokon való részvételtől kezdve a testmozgáson és a bizonyítottan boldogító jócselekedeteken és hálás lelkületen át a megfelelő étkezésig és a teljesen értelmetlen önhergelésről való leszokásig (értve ez alatt ellenzéki nénik-bácsik esetében a tévé előtti mérgelődést, például a rigók viselkedési mintázatainak megnyugtató szemlélése vagy egyéb értelmes tevékenység helyett) –

Igen, persze, bezzeg a Benelux-államokban – csakhogy ezekben az országokban arányaiban feleannyian halnak meg kezelhető betegségekben, mint Magyarországon vagy környező országokban. És lám, még az egészségügyileg oly fejlett Belgium és Hollandia esetében is tudományosan bizonyított az eutanázia könnyebb megoldásként történő, egyre inkább visszaélésszerű alkalmazása.

Amint arra Hollandiában egy korábban eutanáziapárti egyetemi tanár rámutatott: „Nagyon szeretem az autonómiát. De úgy tűnik, mostanra felülírt más értékeket, köztük a szolidaritást, a türelmet, azt, hogy a legtöbbet hozzuk ki a dolgokból. Fennáll a kockázat, hogy az emberek már nem is próbálnak módot találni arra, hogy elviseljék a szenvedést”.

A jó hír az, hogy a választás szabadsága valójában mindenkinek adott: mindenki eldöntheti például, hogy a saját pillanatnyi autonómiája fontosabb-e neki, vagy a nemzedékeken átívelő társadalmi szolidaritás.

(Nyitókép: Nyitókép: DIGICOMPHOTO / SCIENCE PHOTO LIBRA / FCA / SCIENCE PHOTO LIBRARY VIA AFP)