Amilyen egyoldalú drukkolás zajlik az eutanázia legalizálásáért, azaz a szenvedés és a halál vélt kontrollálásáért, az nem egészen arra utal, hogy itt össztársadalmilag alaposan belegondolnánk az elmúlásba.
Magyarországon a leggyakoribb halálok a szív- és érrendszeri betegség – miközben szörnyülködünk, hogy mennyire borzasztó lehet egy ritka betegségben lassan leépülni és a végórára felkészülni, és miközben arról szól a diskurzus, hogy tulajdonképpen miért is ne távozhatna egy orvosilag segített koktélparti keretében az életből az az idős, akinek már nincsenek céljai („ha már a születésemről nem dönthettem ÉN, legalább a halálom hadd legyen már az ÉN kezemben, az ENYÉMBEN”), a mai napon is huszonnyolcan meghalnak agyérbetegségben. Akár negyvenévesen.
Donáth Anna szerint pereljük be a magyar államot, amiért őket nem illette meg a választás szabadsága a saját életükkel kapcsolatban?
Ha kiharcolja valaki az eutanáziát, és mindenki megnyugszik, vélvén, most aztán személyesen kontrollálni lehet az élet végét, mennyivel fognak kevesebben összeesni szívinfarktusban, esetleg ráadásul a nem megfelelő életmódjuk miatt? Megnő-e bármennyivel is az esély arra, hogy kevesebben szembesülnek a vastagbélrák diagnózisával?
Konkrétan kismillió eszköz áll már most rendelkezésünkre, hogy befolyásoljuk az életkilátásainkat, a szűrővizsgálatokon való részvételtől kezdve a testmozgáson és a bizonyítottan boldogító jócselekedeteken és hálás lelkületen át a megfelelő étkezésig és a teljesen értelmetlen önhergelésről való leszokásig (értve ez alatt ellenzéki nénik-bácsik esetében a tévé előtti mérgelődést, például a rigók viselkedési mintázatainak megnyugtató szemlélése vagy egyéb értelmes tevékenység helyett) –