Ön támogatná a szegények és a hajléktalanok „halálba segítését”? Igen, hamarosan ez a kérdés is napirendre kerülhet!

Ha 2016 augusztusában valamely magyar hírportál beszámolt volna arról, hogy a kanadai Québecben drag queenek tartottak egyedülálló könyvtári mesedélutánt 3–8 éveseknek, bizonyára nem kevesen legyintettek volna, hogy hehe, uborkaszezon, kínjukban már marginális tengerentúli túlkapásokat rángatnak elő a szerencsétlenek, mi közünk nekünk ehhez, nevetséges.

Aztán eltelt szűk hét év, és idén júniusban már a bécsi parlamentnél járt az álprobléma, egy Candy Licious (vagyis nagyjából „Fincsi Cukorka”) nevű transzvesztita gyerekműsorának formájában.

Ezért talán indokolt vetni egy pillantást arra, ami mostanság eutanázia-ügyben zajlik abban a távoli Québecben. A konzervatív többségű nemzetgyűlés ugyanis 103 igen szavazattal, kettő liberális képviselőnő „nem” szavazata ellenében, egy tartózkodás mellett módosította az „élet végi ellátásról” szóló törvényt: ennek értelmében immár nemcsak a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők kérhetik az aktív „halálba segítést” (értve gyógyíthatatlan betegség alatt akár a szívelégtelenséget vagy a magas vérnyomást), hanem többek között a súlyos, de nem feltétlenül elviselhetetlen fogyatékossággal élők is (a hallásvesztés például simán elég).

az eutanázia iránti kérelmet előre is be lehet nyújtani, például kezdődő Alzheimer-kór diagnosztizálása esetén, hogy az állapot romlásakor már ne legyen szükség a páciens hozzájárulására (jó, ilyet Hollandia is tud); továbbá a procedúra bárhol elvégezhető lesz, azzal a feltétellel, hogy a helyszínt engedélyeztetni kell és az efféle szolgáltatást nem lehet reklámozni.

Aki tehát wellnesshétvége keretében szervezne magának élményhalált, a továbbiakban ezt már legálisan is megteheti – jó hír annak a temetkezési vállalkozónak, aki már most is kínál efféle szolgáltatást: már 200 ezer forintnak megfelelő összegért is kibérelhető termében a páciens zenét hallgatva, filmet nézve, vörösbort vagy kólát kortyolgatva távozhat a földi világból, ráadásul akár 30 szerető rokonát és ismerősét meghívhatja a jeles eseményre. Hogy egy vagy két lépés-e innen az izgi „eutanázia-hullámvasút” gyakorlati megvalósítása és egy újszerűen halálba röpítő vidámpark felavatása, arról lehetne vitát nyitni, de hogy kettőnél nem több, az talán kijelenthető.

Már csak azért is, mert kereslet, az van: becslések szerint ugyanis a 2016-os legalizálás után hét évvel

– ez megközelítőleg az az arány, amennyien Magyarországon agyérbetegségben vesztik életüket (ugyanezen időszak alatt egyébként öngyilkosságból sem lett kevesebb Québecben). Na de vajon mi lehet az oka annak, hogy ebben a nem is oly rég még messzemenően katolikus, és elvileg máig is konzervatív tartományban ezen a nyári napon is tucatnyian végeztetik ki magukat, elsősorban azzal az indokkal, hogy úgy vélik, már nem képesek „értelmes tevékenység” végzésére, miközben a csöpögős-szirupos beszámolók szerint jóságos családtagok körében, ép ésszel, öntudatosan készülnek haláluk választott pillanatára? Hogyan lehetséges, hogy egy jóléti államban a polgárok bő negyede, a 18–34 éveseknek pedig 41 százaléka véli úgy (egy felmérés eleve disztópikus kérdésére válaszolva), hogy

Egyebek mellett talán pont azért, mert arrafelé szó sincs eutanáziáról. „Asszisztált öngyilkosságról” meg aztán pláne. Ilyen kellemetlenkedő kifejezésekkel se a jogalkotók, se az aktivisták nem borzolják a polgárok kedélyeit: a vonatkozó jogszabály kezdettől fogva „élet végi ellátásként” hivatkozik a procedúrára, ahol az ellátás, azaz a „care” jelentése magában foglalja a törődést és a gondoskodást – hát ki tagadná meg bárkitől, hogy törődjenek vele és gondoskodjanak róla? Pláne, ha erre az „ellátásra” kevesebbet kell várni, mint egy-egy műtétre.

Amikor 2015-ben a kanadai legfelsőbb bíróság egy krónikus fájdalommal küzdő, mozgásképtelen gerincbeteggel kapcsolatos ítéletében az eutanázia legalizálása mellett foglalt állást, kifejezetten leszögezte: hiába jönnek az ellenzők mindenféle külföldi anekdotikus példákkal, a tények alapos vizsgálata alapján megállapítható, hogy az eutanázia szabályozott rendszerének bevezetésével Kanada „nem fog elindulni egy csúszós lejtőn”. Pillanatnyilag ez a nem csúszás ott tart, hogy a legutóbbi (azaz még az québeci szabálylazítás előtti) éves jelentés szerint a méreginjekciót kapott kanadaiak 42 százaléka nemcsak a fájdalmat, de még a fájdalomtól való félelmet sem említette a halál kérelmezésének tényezőjeként – azaz

Cserébe többekről kiderült: súlyos megélhetési problémákkal küzdöttek.

Az mindenesetre nem túl biztató, ha ez nem egy csúszós lejtő, hanem egy szép, tágas fennsík. Ha lejtő volna, akkor ezek a derék québeciek legalább előbb-utóbb leérnének az aljára.

(Nyitókép: Mátrai Dávid/Mandiner)

***