Aki Azahriaht bántja, a közönséget bántja – a 70 éves Csepregi Éva a Mandinernek

Hetvenéves. Nehéz elhinni…

Pedig annyi – kezdi Csepregi Éva. – A hetvenes szám egyfajta mérlegkészítésre készteti az embert, főleg engem, mint a mérleg jegy szülöttjét. A koromból adódik egyfajta elmélkedés, ugyanakkor egy olyan szakmát választottam, amely valóban fiatalon tartja az embert. A színpad, az éneklés, a popzene dinamikája abban a pillanatban magával ragad, ahogy elkezdek énekelni, s nem túlzás, ilyenkor nem hetven, hanem huszonöt évesnek érzem magamat. Persze arra nagyon figyelni kell, hogy az ízléshatáron belül maradjak a színpadon, mivel egy kor felett azért már másképp kell elénekelni és előadni egy dalt, mint mondjuk harminc évesen.

Január 6-án életműkoncertje lesz a Papp László Sportarénában. Milyen meglepetésekkel készül?

Két és fél órás lesz a koncert, így elég sok dal szerepel majd a repertoárban. Olyanok is, amelyeket nagyon ritkán, vagy eddig egyáltalán nem adtam elő. Látványelemekkel, táncosokkal és vendégekkel is készülök és mivel életműkoncertről van szó, többet mesélek majd a közönségnek a dalok születéséről, a Neotonról, a történetemről. Egyébként a koncertre időzítve a Magneoton kiad egy bakelit lemezt, amely ráadásul színes lesz, az egyik oldala piros, a másik kék. A kiadó ezzel a különleges bakelittel tiszteleg az életműkoncertem előtt. 

Sok helyen fellépett külföldön is, Japánba többször is, de Dél-Koreában is megfordult. Van olyan Neoton-sláger, amit még ma is játszanak a külföldi rádiók?

Igen, van és nagyon érdekes a története. Még 1980-ban készült egy kanadai háborús film, Yesterday címmel, annak az egyik betétdala volt a mi szerzeményünk, a Smile Again. A film később megjelent Japánban is, majd Dél-Koreában. Az utóbbiban olyannyira megkedvelték, hogy még 43 év elteltével is gyakran játsszák a rádiók. 

Még a nyár folyamán megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Meglepte?

Meg és ami különösen jól esett, az elismerés indoklásában szerepelt az én szívügyem, az, hogy 1995 óta a Fényszóró Kulturális Alapítványon keresztül próbálom segíteni a fogyatékkal élő fiatalok életét. Nem szoktam előtérbe helyezni ezt a jótékony munkám, de remek érzés, hogy mégis észrevették. Még anno a zene által kerültem kapcsolatba a fogyatékos emberek világával, hiszen felkértek, hogy a speciális olimpiára szerezzünk egy dalt. Elkészült, Kézenfogva élsz lett a címe és azóta is ez a dal a speciális olimpiai Himnusza.

Még tavaly decemberben nyilatkozott a Mandinernek, s többek között a Neoton-rajongó Szijjártó Péter külügyminiszterről is beszélt, s kijelentette, lenyűgözi a munkabírása. Emlékszik?

Persze.

És az meglepte, hogy az interjú megjelenése után sok, kormánypártisággal egyáltalán nem vádolható orgánumban megjelent, hogy na, Csepregi Éva is befeküdt a Fidesznek?

Erről csak annyit, egy közszereplőnek, egy énekesnek a kritikát kötelező elolvasnia, hiszen tanulhat belőle, a rosszindulatú, sokszor ízléstelen megjegyzéseket ellenben nem. A mai világban mindenkinek van véleménye, és ez így van jó, de engedtessék meg az is, hogy én nem foglalkozom ezekkel a szélsőséges megnyilvánulásokkal. 

Ha már vélemények. Mit szól hozzá, hogy a zenészszakmában elég sokan neki estek Azahriah-nak, miután kiderült, hogy pillanatok alatt elkapkodtak a csaknem 70 ezer belépőt a jövő évi, Puskás Arénában esedékes koncertjére.

Aki Azahriaht bántja, az a közönséget bántja. Ha ennyi ember szereti és érti az ő üzenetét és zenéjét, az remek dolog. 

Ön szerint mi a sikerének a titka?

A magyar embernek van egyfajta belső ritmusa, ami a nyelvünkből fakad. Azahriah szerintem nagyon jól ráérzett a magyar lélek ritmusára a nyelven keresztül, talán ez lehet a sikerének az egyik titka. 

Nem zene, de mennyire hat önre, hogy az orosz-ukrán háború után Izraelben is újra ropognak a fegyverek? 

Hat rám, mint minden emberre, aki ebben a világban él. Egyre csak kapjuk a rossz híreket, én pedig abban reménykedem, hogy a világpolitika irányítói megoldják, hogy a háborúskodás után ismét béke legyen a világban. Reménykedem, mást nem tehetek…

Nyitókép: Rosta Márk