A neokonok és követőik szerint az ideológia olyan, mint a fénykard: ha van a Sitheknek, akkor nekünk is kell legyen

Mindenki megtanulja az oskolában, hogy vannak modern politikai ideológiák (liberalizmus, szocializmus, konzervativizmus), ezek egymással versengenek, különböző víziókat kínálva a kedves polgároknak, akik aztán ezek közül választanak, mint a bevásárlóközpontok termékpolcairól. Történetileg persze ez nem annyira stimmel. A „három nagy“ közül az egyik bajosan nevezhető ideológiának, hiszen pont az ideologikus gondolkodással szemben fogalmazta meg érveit.

Ám sajnos nincs mit tenni, a konzervatívokat is elnyelte a politikai modern, a jobboldalon is megjelent az ideológiaalkotásra és -alkalmazásra vonatkozó igény. Ha nem is az első ilyen, de mindenképp az egyik legfontosabb Irving Kristolnak, a neokonok egyik alapító atyjának erre vonatkozó kívánalma (Wall Street Journal, 1980, július 17. – talán nem véletlen, hogy az ideológiára való igény épp az Egyesült Államokban jelent meg, de ez most messzire vezetne). Kristol és hívei állítása szerint ideológiákkal szemben nem lehet nem-ideológiával küzdeni.

A neók aztán ki is merítették az ebben rejlő lehetőségeket, hiszen ha valami univerzális, az exportálható is. Feltételezhetően a „modellel“, az eszmei pakkal együtt távoztak a helikopterek nemrég bel-Kabulból. (A neokonok egy jelentős része korábban trockista volt. Bizonyos betegségek nehezen múlnak.)

Az ideológia minden kétséget kizáróan modern jelenség, ezért aki igazán modern (azaz divatos) szeretne lenni, keres magának egy ideológiát. Az ideológiák nyugodtan tekinthetők a vallás zabigyerekeinek vagy épp a vallásos világkép másolatának, utánzatának: világmagyarázatot és cselekvési tervet ígérnek, és a biztonság kedvéért implicit vagy explicit módon valamiféle megváltást is. (Ehhez társul a „biztos tudás“ gnosztikus képzete, hogy a „helyes eszme“ a valóság helyes értelmezését és irányítását adja az alkalmazójának, vagyis a „helyes eszme“ „helyes gyakorlathoz“ vezet. További bizonyításig. Kétségtelen, hogy az eszméknek következményei vannak, de hogy pontosan mik ezek, az nem feltétlenül illeszkedik hézagmentesen az eredeti szándékokhoz.)

Az ideologikus gondolkodás tévedése abból fakad, hogy felcseréli a sorrendet.

Ám ezek mindig sűrítmények, mindig csak töredékesen adják vissza a valóságot. A valóságban vegytiszta formában ezek nem léteznek. Az eszmék, absztrakciók már a valóságra történő reflexió eredményei, nem pedig a cselekvést megelőző iránymutatások. Az ideológiai gondolkodás pedig épp ezzel próbálkozik, ezzel (is) vívták ki a reakciósok bírálatát: egy létező hagyományt, politikai rendet absztrahálnak, majd ezt a kivonatot akarják megvalósítani. A létező, helyi tudások mindig többet tartalmaznak, mint a kivonatok.

A megvalósítási kísérlet szükségképpen vagy esetlen lesz (seattle-i tanácsköztársaság), vagy tragikus, esetleg kicsit mindkettő. A demokrácia pedig, úgy tűnik, vonzza az ideologikus megfejtéseket, mert azok mozgósító erővel bírnak.

A balosok és liberálisok szerelmetes viszonya az ideológiákkal evidens, hiszen azokban fogantak. A modernitáshoz való alkalmazkodás jegyében azonban a jobboldaliak, konzervatívok egy része is fontosnak érezte a fénykardozást. A legkézenfekvőbb példa a fent említett neokonoké, akik úgy gondolták, hogy egy adott politikai berendezkedést és hagyományt kivonatolva exportálni lehet a világ bármely pontjára, és ott ki lehet csomagolni.

(Ugye, ha egy ESZME igaz, akkor mindenütt igaz: ha nem igaz mindenütt, sehol sem az.) Aztán vannak azok, akik úgy gondolják, hogy vissza lehet térni az idő és tér egy adott pontjára, ahol „ideális“ viszonyok uralkodtak, és azokat kell restaurálni: ezekben a romantikus és nosztalgikus víziók keverednek. Az ehhez hasonló elképzelésekről írta de Maistre, a francia hegymögi ellenforradalmi gondolkodás egyik legeredetibb szerzője, hogy a forradalom érvénytelenítésének kísérlete olyan, mintha a Genfi-tavat akarnánk megszüntetni úgy, hogy vizét az utolsó cseppig bepalackozzuk. Akik nem forradalommal akarják ezt elérni, azok remélik, hogy a földből kinőnek majd ezek, akár „önszerveződő közösségek“, akár egy „új arisztokrácia“ formájában. Vannak, akik szerint lehetséges a semmiből olyan „állapotokat“, azaz hagyományt „teremteni“, ami majd megőrzésre méltó lesz (Moeller van den Bruck). És a reakciós utópiákhoz tartozik az az elképzelés is, amely szerint organikusan kialakul egy hierarchikus rend, a tekintélyt mindenki tiszteli és önként elfogadja, hatalom- és kényszermentesen engedelmeskedik.

Egyáltalán nem biztos, hogy be kell szállni a fénykardozásba, ha akad jobb fegyver. Az ideologikus gondolkodásnak nem feltétlenül egy másik ideológia az ellenszere. Az ideológiának lehet – példának okáért – alternatívája az, amely a helyi tudásból merít, ami szükségképpen partikuláris, szituatív, az adott helyzetre reagál, és próbálja megtalálni a helyes cselekvést a hagyomány sugalmazásainak segítségével. Ez mindenképpen korlátozott tevékenységet jelent, és nem is ígéri az ideológiák megváltását, sem biztos sikert. De aki ilyeneket ígér – mindent felölelő konszenzust, univerzális, biztos és végső megoldásokat, örökké érvényes berendezkedéseket –, azokkal szemben be kell kapcsolniuk a reakciós reflexeknek.

Mint mindenben, a hétköznapi józan ész ebben is komoly szövetségesünk. Ha valakin azt látjuk, hogy minden mozdulatát egy „eszme“ alapján tervezi meg és hajtja végre, ahhoz segítséget hívunk. 

(Nyitókép: képernyőfotó)