Ha a kultúra szóba kerül, a jobboldal belesír a kiömlött tejbe: nem jól van ez így, bezzeg a baloldal!

(Nyitókép: képernyőfotó Schilling Árpád Tanítani akarok! című videójából)

Ami a jobboldali konjunktúrát illeti, annak kulturális dimenziójában is a politika ért el sikereket: az emberek jelentős többsége elutasítja az illegális bevándorlást, védendőnek tekinti a keresztény kultúrát és a hagyományos családmodellt, miközben óriási mértékű a radikális baloldal, a liberális NGO-k és az LM-BBQ-lobbi elutasítottsága.

A bevándorlásról és a gyermekvédelemről szóló népszavazások arról tanúskodnak, hogy

Ilyen reakciós konszenzusról nyugati barátaink álmodni sem mernek. Nem véletlenül lett a magyar jobboldali politika sikeres exporttermék.

Tehát ami a politikai és köznapi kultúrát illeti, a jobboldal köszöni, jól van.

Azonban a lakásszínházak, fesztiválfellépők és sikerfilmek területén még – búslakodik a jobboldal – súlyosan le vannak maradva. Hiába a tizenkét éves hatalmi helyzet, zokogja a jobb, a kultúrában még mindig kisebbségben vagyunk. Mintha lehetséges volna kultúrát politikai hatalommal „létrehozni“ hoc volo, sic iubeo alapon. Nem az. (De talán sokan meg tudunk békélni azzal, hogy a lakásszínházakban a baloldal, a kormányzásban meg a jobboldal erősebb.)

Ahogy civilizációs vívmányaink jelentékeny részéről is úgy tartjuk, hogy nem szándékolt következményekként jöttek létre, úgy kultúrát sem lehet oly módon „teremteni“, hogy ütünk egyet a varázspálcával. Ha mégis ezt akarják, akkor szegény jobboldaliak racionalisták lettek, és nem csoda, hogy erőlködés és görcsölés az eredmény.

Szándékkal, akarattal kultúrát „teremteni“ képtelenség, ahogy hagyományt sem lehet.

Még mielőtt: ez nem azt jelenti, hogy maguk a művek szándék nélkül születnének (ami abszurdum lenne); de az összesség, ami végül létrejön belőlük, az nem az egyes műteremtési szándékok egyenes következménye. A jobb túlságosan el van foglalva azzal, hogy mi lesz a végeredménye, politikai hatása a jelen kulturális alkotásainak, pedig ennek kiszámítása lehetetlen. Nemcsak arról van szó, hogy a kultúra termékeinek hatása nem „mérhető“ abban az értelemben, ahogy a gazdaságé vagy a politikáé, hanem arról is, hogy a kulturális hatás mindig lényegesen hosszabb távú és esetlegesebb, mint a gazdasági vagy a politikai. Igaz, hogy a gazdasági és politikai befektetéseknek is csak kis hányada térül meg az esetek többségében, ám ezek sikeressége vagy sikertelensége hamarabb derül ki. 

A jobb problémája tehát az, hogy a kultúra területén nem a jobboldali narratíva uralkodik – és mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy milyen amplitúdóval használják a jobbon is a narratíva kifejezést (sőt, olykor a szocialista szociológia kedvenc képzeteit, fogalmait is, szóval tényleg akad itt tennivaló).

A narratíva körüli szenvedés arról szól, hogy szükség volna olyan popkulturális, irodalmi, művészeti alkotásokra, amelyek amúgy „észrevétlenül“ formálják a kedves polgárok tudatát és alakítják őket jobboldalivá vagy nemzetivé, nem direkt politikai eszközökkel.  (És lehetőség szerint legyen történelmi film, az fontos volna.) Amikor ugyanezt a baloldal csinálja, azt manipulációnak nevezzük, de jóhiszeműek vagyunk, és úgy gondoljuk, a jobb nem erre törekszik. Ha az alkotás eredeti és elsődleges szándéka a politikai üzenetközvetítés, annak végterméke lesz a görcs. Az esetleges politikai-kulturális hatás ugyanis szinte minden esetben nem szándékolt következményként jelenik meg.

A politika persze eredményközpontú, és ezt aligha lehet számonkérni rajta. Mindenki a saját területe működési módja alapján tud csak létezni. Ám azt hiába adná parancsba a politika, hogy „kedves művészek, hozzátok létre a remekműveket“ (avagy a klasszikussal szólva: „írók, alkossatok remekműveket!“), amelyek természetesen alátámasztják a mi politikai narratívánkat. Ebből lesz az izzadságszag, némi bolsevik bukéval. Ha a művész hölgyeknek és uraknak nincs közölnivalójuk a világról, akkor a világ összes pénzenergiája kevés lesz ahhoz, hogy azt kulturális sikerre váltsák. És hogy ez a „siker“ mikor következik be, az a következő probléma, amihez nem biztos, hogy a ciklusokban gondolkodó politikának van türelme.

Egy kis kitérő: itt két csacskaságot kell gyorsan félrelökni. Az egyik az, hogy a kultúrának épp a fentiek miatt „politikamentesnek“ kell lennie, mert az a „tiszta kultúra“. Az emberi kultúrának nem volt olyan időszaka, amelyben a kultúra mentes lett volna a politikai üzenetektől és állításoktól, ahogy a pénzügyi és másfajta politikai befolyástól sem. A másik az, hogy valódi kultúra csak a hatalom ellenében jöhet létre: ez az aktivisták önnön erkölcsi fényességükben való tetszelgése, de

Különben kukázhatjuk Shakespeare-t. (A woke tálibok kukáznák is, de ehhez a szándékhoz nem kellenek a szerző hatalomhoz való viszonyáról szóló kifinomult érvek - elég annyi, hogy Shakespeare fehér volt, meg keresztény.)

A politika csak az eredmény szempontjából értékelhető, a kultúra viszont a szándék felől érthető meg. Bármilyen ezen túli „eredmény“ utólagos reflexió eredménye. Aligha volt olyan érdemi alkotó, aki művét majdani lehetséges - akár évszázados távlatban bekövetkező - politikai eredményének szemszögéből szemlélve hozta létre. És ha voltak is olyanok, akik konkrét politikai szándékkal alkottak, nem biztos, hogy azt érték el, amit akartak (Machiavelli esete ilyennek tűnik). Nem tudhatjuk, mely műnek milyen hatása lesz, nem tudjuk, mikor lesz ilyen hatása, és azt sem, hogy meddig tart. Épp ezért lehetetlen a kultúra olyan formában való „irányítása“, „tervezése“, amiben egyesek reménykednek.

Az ember ellentmondásokkal terhelt teremtés. Aki politikailag konzervatív, nem biztos, hogy minden értelemben az, és fordítva. (Mondjuk az Imagine-ért tényleg nincs bocsánat.)

A kulturális görcsölés oka az, hogy – tisztelet a kivételnek, és azért szerencsére akad ilyen – szórakoztatás helyett nevelni akar a jobb. Vagyis pont a baloldal sikertelen receptjét vennék át. A didaktikára allergiásak az emberek, főleg, ha szórakozni akarnak, és tartok tőle, hogy ez nem csak a magyarokra igaz. Biztos vagyok abban, hogy a Netflix minden termékében megjelenő obligát homoszexuális, transz stb. (vörös helyett) szivárványos farokra az apolitikus vagy liberális nézők is forgatják a szemüket. Az ilyen indokolatlan, oktatási/agitprop jelleggel készülő művek egyszerre erőszakosak, unalmasak és irritálóak, akár bal-, akár jobboldali üzenetet akarnak átadni.

Ez a reflex nem most alakult ki, így remélhetőleg része a DNS-ünknek. Nem úgy tűnik, mintha fogna a magyarokon a woke vírus, és hasonló okokból nem tudunk mit kezdeni a tanító-nevelő célzatú „szórakoztatás“ jobboldali formáival sem. (A nevelő szándékot eddig a magyar választók a bal és a jobb részéről is határozottan visszautasították.)

Hagyni kell az embereknek levegőt, nem kell kalapáccsal a fejükbe verni az igazságunkat. Ma jellemzően nevelés helyett akarunk szórakoztatni, és szórakoztatással akarunk nevelni. Nem csoda, ha egyik vállalkozás sem túl sikeres.

Valójában minden erről szóló átfogó okoskodás teljesen fölösleges időtöltés (ez is az,  de ugye uborkaszezon van), mert abból, hogy nyilvánosan bejelentjük az igényt, vagy kiadjuk a parancsot, hogy „csináljunk jobboldali kultúrát“, sosem lesz sem jobboldali kultúra, sem semmilyen.