Arra a kérdésre, hogy lehetséges és kívánatos-e egy többé-kevésbé homogén konzervatív kultúra megteremtése, a reakciós válasz egyértelmű: nem.
A modern ember egyik kedvenc gondolata a teremtés. Nem az isteni teremtés – ettől a gondolatól inkább szabadulni akar –, hanem az, hogy az ember vágyai szerint megalkothatja, illetve újraalkothatja a világot. Legyen ez a vágy liberális, kommunista, vagy most éppen a woke.
Az első ilyen nagyszabású vállalkozás a felvilágosodás volt: új gondolkodás, új vallás, új ember, új társadalom alkotása.
A modernek másik jellemzője a „rendszerben” gondolkodás, ami vélhetően a mechanika 18. századi sikereivel magyarázható: az emberi világban minden összhangban van mindennel, illeszkednek az elemek, konfliktusok pedig akkor lesznek, ha valahol ellentmondás van. Ennek megfelelően a technológia, a gazdaság, a társas viszonyok, az állam, a kultúra és a vallás valamiképpen megfelelnek egymásnak. Csak abban volt vita, hogy ezek közül melyik a fontosabb. Mondjuk a gőzgépnek a kapitalista gazdaság, a burzsoá állam és a burzsoá kultúra felel meg. E rendszerszemlélet két legismertebb képviselője Comte és Marx voltak, és azóta a modern emberek végtelen sora. Végül, a modernek harmadik, ebben az összefüggésben érdekes feltevése az volt, hogy a premodern korokban létezett valamilyen vallási-kulturális egységesség, homogenitás, és a modern kor is csak úgy tud fennmaradni, ha ezt megteremti.
És kétszáz éve számtalan ilyen kísérletet láthattunk.
A konzervatívok vagy a jobboldal a modern kor termékei, de nem modernisták. Pontosan a francia forradalom társadalom- és vallásalkotó erőszakosságával szemben jött(ek) létre, és kezdetektől e vállalkozás lehetetlen voltát hangsúlyozták. A haladárok ezért is bírálják a reakciósokat, mert azok az ilyen-olyan haladár tervek hiábavalóságát, értelmetlenségét hangsúlyozzák (vö. A.O. Hirschman, The Rhetoric of Reaction). A modernisták, haladárok társadalom-mérnökösködésével szembeni viszolygás forrása részben az erőszakoskodásuk, részben a nyilvánvaló kudarcaik.
Nyilván, valami hatást teremtettek, de nem hozták létre a szabadság, egyenlőség és testvériség világát, csak egy korzikai katonai diktatúráját. Ahogyan a komenisták sem hozták létre a komenizmust.
Megjegyzendő, hogy az 1990 utáni baloldal visszatérő érve az, hogy amit ismerünk, az nem az igazi szocializmus volt – el is nevezték „a létező szocializmusnak” –, azért kérnek még egy esélyt a „nemes kísérletre”. De ezzel elismerik, hogy a törekvés kudarcot vallott. Csak azt nem akarják elismerni, hogy a következő is kudarcot fog vallani. Létrejött a szocialista ember? A szocialista társadalom és kultúra? Hál’ istennek nem. Pedig 40 évig minden erőforrásuk megvolt rá az átnevelőtáborokká alakított országokban. De létrejött volna a szabad és egyenlő emberek liberális társadalma Nyugaton? Az sem. Ezt leginkább az ott élőktől tudjuk, akik folyton a szabadságukat és/vagy az egyenlőségüket hiányolják. A nyitott társadalom nyitott-e? A woke, a BLM-mozgalom, az egyetemek példátlan mértékű intoleranciát, törzsiséget, dogmatizmust és vitaképtelenséget mutatnak.
Szent Karl (Popper) biztosan forog a sírjában.
A kultúrpolitikáknak, amikkel tele a modernitás elmúlt két évszázada, van hatása, de sohasem az, amit céloztak az ilyen-olyan ideológiák.
Létrejött-e 1990 után a balliberális burzsoázia Magyarországon az irányított privatizáció eredményeképpen? Aligha. Gazdag embereket lehet alkotni, burzsoát, aki újít, kockáztat, vállalkozik, semmiképpen. És hogy a privatizációban vagyonokat szerzettek mennyire ballibek, az leginkább abban látszik, ahogyan a sajtójukat vagy pártjaikat támogatják.
De létrejött-e az elmúlt években a nemzeti burzsoázia? Azt már látjuk, hogy lett pár gazdag ember a második hullámban is, de nem látszanak burzsoának. És hogy nemzetiek-e vagy jobboldaliak-e, az majd elválik, ha, isten ne adja, a jobboldal ellenzékbe kerül.
Arra a kérdésre, hogy lehetséges és kívánatos-e egy többé-kevésbé homogén konzervatív kultúra megteremtése, a reakciós válasz: a nem.
A magát nem-ideológusként elgondoló konzervatív nem törekedett sohasem valamilyen ideológia megteremtésére és uralkodóvá tételére.
Ugyanakkor világos, hogy a „kultúrpolitika” híveit, akik ez alatt valamilyen homogén világnézet – kissé modorosabban: értékrendszer, szegény Parsons! – megteremtését és uralomra juttatását értik, nem lehet megingatni hitükben: erre szükség van, és ez szükséges, és minden politikai problémánk forrása ennek a világnézeti uralomnak a hiánya, tehát a megoldás: a még több erőforrás a kultúrateremtésbe… A résztvevők nem bírálják az alapgondolatot, mert ebből a projektből élnek anyagilag és erkölcsileg, ez ad értelmet életüknek. Emiatt lehet fekete állami Skodájuk, hosszú combú titkárnőjük és emiatt nevetnek a vicceiken. Vita lehet abban, hogy milyen kultúrát célozzon a projekt, abban is, hogy hogyan – és ezek alapján különülnek el értelmességi csoportok –, de magát a kultúrateremtést nem kérdőjelezik meg.
A vállalkozás lehetetlensége, szükségszerű kudarca mellett másodlagos jelentőségűek a hitelességvesztésből, a képmutatásból, illetve a szellemi igénytelenségből eredő problémák.
A gyakorlatban látjuk, hogy az ember olyan, mint a napraforgó: szeret a fény és a meleg felé fordulni.
Ha egy társadalommérnöki projekt elindul, és nem csak a „kultúrateremtés” esetén, számtalan diplomás fog csatlakozni, mivel a projektbe vetett hit kimutatása lényegében az egyetlen alkalmazási feltétel. A kontraszelekció mellett a másik nyilvánvaló gond, hogy a csatlakozók töredéke azonosul a megalkotandó kultúrával: ő maga nem igazán toleráns, legkevésbé sem vágyik az egyenlőségre, vagy egyáltalán nincs családja, sosem szolgálta sem az Istent, sem a hazát, és nem is nagyon vágyik ezekre. Mindezek a napi tapasztalatok csak gyengítik a kultúrateremtést és ellenkezést váltanak ki.
A kultúrateremtő társadalommérnökség ellen érvelni kudarc, mert a felső-középosztály jelentős része ebből él, akármilyen színű és oldalú.
Ha valakik mégis bírálják a kultúrateremtést, azok jellemzően azok, akik az éppen zajló kultúrateremtő projektből kimaradtak, annak szélére szorultak, nem ők ítélnek meg támogatásokat, illetve nem ők kapják azokat. Jellemzően nincs olyan kudarc, mint mondjuk a zöldek esetében is, amit ne tudnának megmagyarázni, és a megoldását megígérni – még több erőforrás és hatalom megszerzése esetére.
Az igazi kérdés az a konzervatívok számára, hogy egy kis nemzet mire törekedhet a globális angolszász liberális tömegkultúrával szemben vagy mellett.
A liberális komprádor értelmiség megelégedett a fordítással, a szellemi függéssel. Szükségszerű-e, hogy a jobboldal se tudjon ellenállni a perifériára jellemző sznobizmusnak?
A másik kérdés az, hogy ha egyszer a magaskultúra intézményeit a balliberálisok szállták meg, ilyen tartalmakat gyártanak és terjesztenek ezek az intézmények, akkor helyes-e elengedni az igényesebb, keveseket megszólító és nehezebben befogadható magaskultúrát, és csak a bulvárt termelni?
Úgy vélem, azok számára, akiknek a hagyomány nem csak egy jelszó, van egy több ezer éves hagyományunk – és ebben vannak magyar hangok is.
(Nyitókép: Michelangelo Buonarotti – Ádám teremtése, részlet)
Ezt is ajánljuk a témában
A görcsölés oka az, hogy (tisztelet a kivételnek, mert azért akad ilyen) szórakoztatás helyett nevelni akar a jobboldal. Vagyis pont a balosok sikertelen receptjét venné át. Megadja Gábor vitaindító írása.
Orbán Viktor győzelmét harsogja a francia Libération.
„A növekedést választjuk, de nem utasítjuk el a gyökereinket” – fogalmazott a volt lengyel miniszterelnök.
„Fantasztikus eredményeket értek el, és nagyszerű miniszterelnökük van” – mondta az Egyesült Államok volt elnöke.
A lap szerint Orbán Viktor az egész világot a saját képére akarja formálni.
A francia és a német jobboldal méregeti egymást.
Horn Gábor szerint Magyar Péter nem a messiás.
Magyar Péterék szipkázhatták el a támogatókat.
