de csakis a maguk mélységében, és semmiképpen nem a nyilvánosság előtt, ahol csupán egy-egy mondat tud átmenni.
Még nagyon friss a hír, és nyilván a munka nagy része most kezdődik majd, de addig is elárul bármit a jövőbeni tervekről?
A legyezőt ki kell nyitni teljes szépségében, úgy fejti ki igazán a hatását. Egy nemzeti intézményről van szó, a magyarság egy szem Operaházáról – pláne itt a kis-magyarországi határokon belül. Nekünk továbbra is a széles közönséghez kell eljutnunk, a teljes repertoár játszásával. Erre úgy hiszem, alkalmas a művészgárdánk is. Ehhez a tempóhoz szokott az Operaház az elmúlt száz évben, eddig is ez volt, nem én találom ki. Ennek is része van abban, hogy
a magyar társadalom – annak ellenére is, hogy sok kulturális értéke elpusztult – még mindig a legkulturáltabb nemzetek között van.
Az intézményhálózatunk is ilyen, az iskolahálózatunk is ilyen, a művészképzésünk is ilyen. Szélesen kell menni ahhoz, hogy ezt megőrizhessük, és talán ez a legfontosabb. Én nem érzem a tempót túlzottnak, és nem érzem bajnak azt, hogyha dolgozunk. Sőt, kitörési pontnak érzem, hogyha dolgozunk, ha lehetőséghez jutnak a művészeink is, és ezáltal olyan bevételhez jutunk, amelyet úgy tudunk felhasználni, hogy közben nem raboljuk le az államot, pláne nehéz időkben.