Életmentő levelek a börtönbe: önkéntesek, akik elítéltekkel tartják a kapcsolatot

A Mécses Szeretetszolgálatot 1991-ben alapított Majzik Mátyás szegedi börtönlelkész, diakónus. Céljuk, hogy a pasztoráció mellett egy sajátos és egyedi tevékenység révén próbáljanak lelki segítséget nyújtani a büntetés-végrehajtási intézetekben lévő fogvatartottaknak.  

***

Hogyan, mikor találkoztak a börtönpasztorációval, illetve a börtönlevelezéssel?

Gabriella: Én hat éve csöppentem bele ebbe a világba úgy, hogy régóta kerestem már valamilyen önkéntes szolgálatot. Majd egyszer csak szembejött velem egy karácsonyi csomagküldési akció, amelyben fogvatartottaknak lehetett ajándékot küldeni. Érdekesnek találtam a lehetőséget, amelyben az volt a különleges, hogy

Azt hittem könnyű lesz, de amikor nekiültem, kiderült, hogy egyáltalán nem az. Ki kellett lépnem a komfortzónámból, hogy valami szépet tudjak írni egy idegen embernek. Később a szolgálattól megkérdezték, hogy van-e kedvem folytatni a levelezést. Belevágtam, és beszippantott ez az egész. Teljesen más az, amit elképzelünk erről és más, amikor kialakítasz egy személyes kapcsolatot valakivel, aki a társadalom peremén van. Később, amikor látszott, hogy nincs, aki továbbvigye ezt a küldetést vezetőként, akkor – sok gondolkodás után –  végül elvállaltam. Így több, mint két éve már én vagyok a szeretetszolgálat vezetője.

Csaba: Mint felnőttkori megtérőben egy idő után bennem is megfogalmazódott a vágy, hogy valamilyen segítő tevékenységet vállaljak. Olyan klasszikus dolgokkal kezdtem, mint például az adományozás, de komolyabb, állandó feladatot szerettem volna, olyat, ami akár az életem részévé tud válni.

Azután négy évvel ezelőtt olvastam egy cikket a börtönlevelezésről, és úgy éreztem végre megtaláltam, amit kerestem. Kicsit azért meg is rettentem, hiszen elítéltekről van szó, de egy-két hét töprengés után úgy döntöttem, belevágok. Ekkor kerestem meg a Mécsest. Az első levelező-kapcsolat nem sikerült, az elítélt nem válaszolt a leveleimre, de másodjára már kaptam olyan partnert, akivel immár négy éve tartom a kapcsolatot.

Kikkel, milyen elítéltekkel leveleznek?

Gabriella: Általában hosszúítéletes rabok jelentkeznek levelezésre. Ők azok, akiket általában már senki nem látogat, minden kapcsolatukat elvesztették a külvilággal. Bár van olyan is, akinek van kapcsolattartása, például egy idős édesanyja, de nem tud már vele olyan beszélgetést folytatni, amilyenre szüksége lenne. Emellett arra is van példa, hogy valaki csak pár évig van börtönben, de szeretne levelezni. Minden kapcsolat más, eltérő kihívásokkal. A legrégebbi levelezőnk 22 éve tartja a kapcsolatot ugyanazzal az emberrel.

Milyen feltételeknek kell megfelelni, hogy valakiből önkéntes levelező legyen?

Gabriella: Nincs feltétel, csak a megfelelő nyitottság. A legtöbbünknek semmi kapcsolata nem volt korábban a börtönvilággal. Bárki jelentkezhet. Van egy felkészítő folyamatunk, amelynek a végén mindenki eldöntheti, hogy tudja-e ezt vállalni.

Mennyien vesznek részt ebben a programban?

Gabriella: Több, mint száz önkéntesünk van, akik fogvatartottakkal leveleznek, és jelenleg körülbelül 25 elítélt vár arra, hogy levelezőpartnert kapjon. A Mécses egy szegedi alapítású szolgálat, így a legtöbb levelezőnk onnan van. A lehetőséget egyébként nem merjük a börtönökben hirdetni, szájhagyomány utján terjed, mert több száz kapcsolatnélküli fogvatartott van még az országban, civil önkéntest pedig nagyon nehezen találunk.

Tudják, hogy akiknek leveleket írnak, milyen bűncselekményt követettek el?

Gabriella: Nem szoktuk megkérdezni. Aki szeretné ezt elmesélni, nyitott szívvel hallgatjuk meg. Van, aki már a bemutatkozó levelében hosszan leírja a történetét, mások hosszú évek után sem akarnak beszélni róla. Én elkövettem azt a hibát, hogy utánakerestem a médiában, hogy az én levelezőpartnerem miért van elítélve, Mondhatom, ez volt életem pálfordulása.Teljesen lefagytam, amikor azt olvastam a hírekben, hogy egy bestiálisan kegyetlen bűntettet követett el.

De egyszer csak levettem a polcról az előző írásait, amelyekből sütött az emberség. Azt éreztem, hogy nem létezik, hogy ezeket az az ember írta, aki a hírekben szerepelt. Úgy szoktam mondani, hogy egy kicsit Isten szemével tudtam látni egy gyilkost. És ez engem formált át. Később meghallgattam az ő szájából is a történetet, úgy egész máshogy hangzott, mint a médiában.

Csaba: Én is megismertem a saját levelezőpartnerem esetét, de nekem sikerült az elejétől kettéválasztanom a bűnt és a bűnöst. Én is elmondhatom, hogy egészen másképp hangzik az ő elmondásából a története, mint ahogy az a médiában megjelent.

Ezzel együtt elkövette azt a súlyos bűncselekmény, amiért börtönbe került.

Csaba: Nekünk nem tisztünk ítélkezni, nem a mi feladatunk. Mindenki követ el bűnöket, könnyű belecsúszni hibákba. Persze itt sokkal többről van szó, de a mélyén mégis csak az ember van. Nyilván személyes érintettség mellett más szemüvegen keresztül nézném ezt az egészet.

Gabriella: Csatlakozom Csabához, de éppen az gondolkodtat el, amikor megismerek egy-egy ilyen történetet, hogy mi vezet valakit a bűnre, hogyan nőtt fel, miken ment keresztül.

Talán még súlyosabb bűnöket követtem volna el.

Miről írnak egymásnak?

Csaba: Nálunk párbeszédes formában zajlik a levelezés, reagálok az ő felvetéseire, kérdéseire, és én is hozok aktuális részleteket az életemből. Ezzel kapcsolatban egyébként egy nagy kérdés volt bennem, hogy vajon megírhatom-e azt, hogy én kint vagyok, és egy szép életet élek? De Gabi rávezetett, hogy ez akár jól is elsülhet. Kipuhatoltam a levelezőpartneremnél, hogyan érinti őt, ha például arról írok, hogy a Balatonnál nyaraltunk. Teljesen pozitívan fogadta. Azt írta, hogy

Persze ő is megírja az aktuális benti dolgokat, de kérdez a nagyvilágról is, arról pedig van mit mesélni. Sőt, a korábbi életéről is szokott írni. Mindketten nagyon élvezzük ezt.

Gabriella: Ez nagyjából mindenkinél így zajlik, tehát jellemzően nem a bűncselekményt boncolgatjuk. Mi nem vagyunk pszichiáterek. Hétköznapiak a témák, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudjon elmélyülni a levelezés. Ez a kapcsolat reintegrációs célú is, hiszen azok számára, akik szabadulhatnak, nagyon fontos a visszailleszkedés szempontjából, hogy legyen kapcsolatuk a külvilággal.

Mennyire nehéz megtalálni a határokat egy ilyen kapcsolatban, mennyire lehet megnyílni, miről lehet, szabad írni egy elítéltnek? Kell-e egyáltalán határt szabni?

Gabriella: Mindenképpen kell, de ez minden embernél más. Nyilván ez nem egy társkereső szolgáltatás, tehát ez például egy fontos határ. Mindenkinek magára kell vigyáznia. Figyelnünk kell, hogy ez az egész ne menjen az egészségünk vagy a családi életünk rovására. De sokszor nehéz megtalálni a határt, hiszen az esetek többségében egy emberileg reménytelen helyzetben lévő személlyel találkozunk, a kilátástalan sorsok fájdalmát látva, könnyen bevonódunk, lelki teherré tud válni a szolgálat. Éppen ezért, mi levelező önkéntesek, igyekszünk közösségként is támogatni egymást.

Csaba: Nekem nagyon nagy örömet okoz a levelezés, de például

Akkor láttam képernyőn keresztül először a levelezőpartneremet, ami óriási élmény volt. Miután viszont elbúcsúztunk, teljesen kiborultam. Hiszen én itthon voltam, békés családi körben, ő meg a rácsok mögött.

Gabriella: Sajnos ez a másik oldalon ugyanúgy okozott törést. A covid után októberben találkozhattunk a levelezőpartnerekkel először személyesen és többen is jelezték utána, hogy börtönszlenggel élve “bereccsentek”, tehát lelki betegek lettek az elválás után.

Ezek szerint az önkéntesek személyesen is találkozhatnak az elítéltekkel?

Gabriella: Igen, igyekszünk rendszeresen szervezni találkozókat, de ez nem kötelező. A járvány alatt online találkoztunk, egy különleges börtönközösséget építünk, amin havi rendszerességgel körülbelül 15 elítélt és 15 önkéntes vesz részt azóta is. Ősszel tarthattuk meg a karantén utáni első személyes találkozást, amit decemberben egy karácsonyi ünneppel egybekötött beszélő követett. Aki viszont nem szeretne, nincs ideje, nem fér bele az életébe vagy aki teljesen meg akarja tartani az anonimitását, az természetesen ezt minden további nélkül megteheti. Ugyanakkor

Ilyenkor ennek a lehetőségét próbáljuk megteremteni. Fontos ugyanakkor hozzátenni, hogy még ezekben az esetekben sem adjuk meg személyes adatainkat.

Lehet-e mérni, hogy milyen eredménye van ennek a szolgálatnak? Volt-e olyan, hogy valakit a szakadék széléről tudtak visszarángatni azzal, hogy elkezdtetek vele levelezni?

Gabriella: Több olyan történetünk is van, hogy valaki öngyilkos akart lenni, és elmondta, hogy a levelezés tartotta vissza. Szó szerint valakinek az életét mentheti meg egy levél. Nemegyszer megrendítő megtéréseknek lehetünk tanúi. Ugyanakkor nem látványos csodákat várunk, minden pici előrelépésnek örülünk, és erősen hiszünk abban, hogy a lelki ajándékok valahol, valamikor biztosan gyümölcsöt hoznak. Az utánkövetés viszont nehéz, már csak azért is, mert a többségük hosszúítéletes. Ugyanakkor több szabadulót mi vártunk a börtönkapuban, és igyekeztünk segítséget nyújtani nekik. Teljeskörű utógondozást sajnos nem tudunk biztosítani, nincs se szakmai, se anyagi hátterünk hozzá, hiszen itt mindenki önkéntes. A kapcsolataink révén próbálunk segíteni. Volt persze olyan, akivel elvesztettük a kapcsolatot és persze nem lesz feltétlenül lesz mindenkiből jó ember a börtön után, akivel leveleztünk.

Az elfogadást pedig magunkon kezdhetjük. A legnagyobb élményünk gyakran az, hogy együtt változunk, és válunk mi is egyre jobb emberekké ezekben a kapcsolatokban. Erre a változásra pedig nekünk legalább akkora szükségünk van.

A Mécses Szeretetszolgálat egy börtönpasztorációs társaság. Mennyire fontos, hogy a munkájuk egyben evangelizációs célokat is szolgáljon?

Gabriella: Az erőszakos hittérítést igyekszünk kerülni. Az önkéntesek többsége vallásos, ezért persze bennünk van a lelkesedés, hogy ezt átadjuk másoknak. De sok kapcsolat szakadt meg azért, mert a fogvatartott nem volt erre nyitott. Több gyönyörű börtönpasztorációs program létezik, de a mi szolgálatunk kicsit más. Mi az emberi odaforduláson keresztül szeretnénk megérinteni az embereket. A személyes kapcsolatok erejében hiszünk. Úgy szoktuk mondani, a lábmosás alázatos szolgálata a feladatunk. Arra kell reflektálnunk, ami a levelezőpartner igénye.

Hiszen ez két ember kapcsolata, és akkor működik jól, ha mi beletehetjük, ami számunkra fontos. Az én kapcsolatomból például kialakult egy megtérés, pedig én kifejezett tartottam magam ahhoz, hogy ennek nem ez a közvetlen célja. Szeretnénk persze az Istenhez vezetni őket, de nem erőltetjük. A reintegrációs álmunk, hogy az egyéni, személyes kapcsolatokra alapozva épüljön fel egy közösség először a börtönben. Szabadulás után pedig ennek az élménynek a hatására az egyházi közösségen keresztül vezethessen az út a társadalomba.

Csaba: Az én levelezőpartnerem eleve hívő ember, és éppen ez tartja benne a lelket. Ő rettenetes mélypontokat élt meg, de hatalmas élmény látni, hogy Isten tud erőt adni neki és nekem is. Nekem nehéz lenne egy nem hívő emberrel levelezni.

Volt olyan, aki megcsömörlött és abbahagyta?

Gabriella: Persze, volt ilyen eset is. Nem biztos, hogy mindig működik a kapcsolat, és persze gyakran előfordul, hogy a fogvatartott nem levelezésre vágyik, hanem konkrét, elsősorban anyagi segítségre, és olyan is van, hogy az önkéntes élethelyzete változik meg, és már nem tudja vállalni a szolgálatot. Ilyenkor más veszi át a levelezést.

Csaba: Nekem fontos volt a döntésnél, hogy tudtam, ezt nem hagyhatom abba, nem tehetem meg, hogy eltűnök.

Gabriella: Mindenkinek mondjuk, aki erre vállalkozna, hogy ez egy nagyon komoly elköteleződés és felelősség.

Éppen az, a talán még soha korábban meg nem élt tapasztalat gyógyíthatja levelezőtársainkat, hogy van aki feltétel nélkül kitart mellettük, van akire számíthatnak, aki elfogadja, és szereti őket.

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner