„Az igazi értékekhez csakis a hit és a Jóisten által tudunk visszatérni” – Mező Misi a Mandinernek

Egy településről származunk: emlékszem, amikor a Magna Cum Laude zenekar megalakulását követő években még otthon, Dobozon találkoztunk, az árokparton ülve pengetted a gitárod a szülői ház előtt. Akkoriban gondoltátok-e, hogy 2022-ben ország határon innen és túl is tudni fogja a közönség, hogy mi az a „Magna-hatás”?

Ha az emberben nincs egy egészséges hit vagy önbizalom, akkor nem reménykedik abban, hogy amit csinál, az sok emberhez eljut. Ha te nem hiszed el, akkor hogyan akarod elhitetni az emberekkel? Ha ez nincs meg, akkor semmi értelme csinálni. Volt bennünk egy bizonyítási vágy. Szerettük volna megmutatni, hogy abban a zenei környezetben, ami az ezredforduló környékén uralkodott Magyarországon – a mulatós és a playback mellett –, értékeset is fel lehet mutatni. Az érték nemcsak abban nyilvánult meg, hogy élőben muzsikálunk, hanem olyan melódiákkal és szövegekkel akartunk kiállni a közönség elé, amelyek igényesek, és amelyekkel sok ember tud azonosulni.

és ha ez párosul a közönség igényeivel, akkor az tök jó. De mi nem csináltunk volna kevésbé jól sikerült zenét, azért, hogy az minél több emberhez érjen el.

Időbe telt a zenekar felfutása.

Hét évbe telt, amíg elindult valami körülöttünk. Nem volt egyszerű vidékről betörni.

Emlékszem, volt egy evolúciója annak, mikor budapeti klubokban kezdtünk játszani: először csak pár ember jött el a fellépéseinkre, egy idő után pedig már össze kellett nyitni a szórakozóhelyeket, hogy a közönség elférjen. Erre volt példa egyszer a Mammutban, amikor a Jam Pubot egybenyitották a mellette lévő hangszerbolttal, akkora volt az érdeklődés irántunk. Jóleső érzés volt megtapasztalni, hogy ennyire várták a rajongók, hogy fellépjen a Magna.

Hol vagy most otthon? Mit jelent neked a Vidéki sanzon című slágeretek azon sora, hogy „Ne felejtsd el, hogy honnan jöttél?”

Tizenhat éves koromban kerültem el otthonról, lassan tizenkét éve annak, hogy Budapesten élek. Majdnem annyit éltem itt, mint Dobozon, így tehát mondhatnám azt, hogy választási lehetőség előtt állok, hogy pesti vagy dobozi vagyok,

Az ember élhet bárhol, de ahol született, ahol felnőtt, ahol a gyerekkorát töltötte, az a legmeghatározóbb. Nem véletlenül van az, hogy nagyon sok embert bár elszólít a sors más városba, más országba, a legtöbben azt szeretnék, hogy ott temessék el haláluk után, ahol születtek. Ez a fajta érzelmi visszavágyódás, kötődés bennem is megvan.

Sokszor jársz Dobozon?

Nemrég a családommal hazalátogattam Dobozra, kilátogattunk az édesanyám sírjához és ott eltöltöttünk egy kis időt. Akkor kérdezték a gyerekeim, hogy a sírkövön miért van rajta a „tata” fényképe, mikor még él. Erre azt feleltük a feleségemmel, hogy hogy az volt édesapám kérése, ha meghal, akkor édesanyám mellé temessék. Ezután pedig felém fordult, és

Nekem ez fontos, annak ellenére, hogy látom, az idő múlásával a település elöregedik, a fiatalok pedig a falun kívül próbálnak szerencsét. Ezzel párhuzamosan a község amortizálódik, már nem olyan, mint gyerekkoromban. Nem jó ezzel szembesülni.

Milyen érzés számodra, hogy mind Doboz, mind a XVI. kerület díszpolgára vagy?

Nagyon fura volt megkapni ezeket a kitüntetéseket. Az ember nem azért teszi a dolgát, hogy bármilyen díjat vagy elismerést bezsebeljen. Ezek a díjak engem soha nem érdekeltek.

Persze, jóleső érzés volt, hogy díjazták azt, hogy milyen kemény munkával tudtam elérni azt, ahol most tartok. Továbbá jó érzéssel tölt el az is, hogy erre mások is büszkék. Éppúgy a dobozi polgármester, a képviselők, mint a XVI. kerület vezetése, akik büszkék arra, hogy itt élek a Kertvárosban 12 éve. Nagyon szeretem ezt a kerületet. Amikor felköltöztünk is, olyan otthont kerestünk, ami kicsit távolabb esik Budapest belvárosától. A jelenlegi otthonunk is egy Magna Cum Laude-rajongónak köszönhetjük, aki a lakóparkunkat is tervezte. Azonban a sors most úgy hozta, hogy hamarosan Szentendrére költözünk, épp építkezünk, azonban a XVI. kerület ezután is fontos marad számomra.

Lassan nincs olyan fesztivál, ahova a Magna Cum Laude ne járna vissza, de nemrég elkezdtél egy önálló koncertsorozatot, a Mesélőt. Miben ad többet neked egy-egy szóló fellépés, mint egy Magna-buli?

Őszintén megmondom: nem feltétlen jó az, hogy minden évben fellép ugyanazon a fesztiválon a zenekar. Szerintem az az egészséges, ha kétévente játszik egy banda egy-egy fesztiválon. Egy idő után megszületett bennem a vágy, hogy kipróbáljam magam,

Szerintem a legnehezebb műfaj a „one man show”, amikor egyedül kell lekötnöd a közönség figyelmét, míg a Magna Cum Laudében öten állunk a színpadra. Ez engem nagyon motivált, és a Covid alatt született meg az elhatározás a barátaim és a családom javaslatára, hogy próbáljam ki szólóban, és nagyon élvezem. Egy-egy Mesélő úgy épül fel, hogy különböző történeteket mondok el az életemből, humorosakat és mélyeket egyaránt. Egy-egy műsor során a zenei korszakaimat is bemutatom az autentikus cigányzenétől, a latinos La Bombán és a Budapest Báron át a dicsőítő műfajig, amelyben részt vettem, amely hozzáadott a munkásságomhoz.

Egyre többen már nemcsak a Magna Cum Laude frontembereként ismernek, hanem mint azt a művészt, aki megvallja a hitét. Mikor kapott a vallás és Isten ekkora szerepet az életedben?

A vallás mindig is jelen volt az életemben. Isten mindig is mutatta magát, csak én nem vettem mindig tudomást róla. Egyszer jött egy mélypont az életembe: édesanyám halála. Ekkor elgondolkoztam nagyon sok dolgon,

Nagy szerepe volt ebben Szenczy Sándornak, a Baptista Szeretetszolgálat elnökének, aki sajnos már nincs közöttünk. Sanyi komoly példát mutatott nekem. Az a fajta hit, elkötelezettség, az a fajta szenvedély, hitelesség, az a fajta szeretet, amivel körbevette az embereket, ritka a mai világban. Számomra ő egy példakép volt, akit követni akartam, valahogy úgy akartam élni, mint ő. Igyekeztem „lekopizni” tőle, hogy miként lehet teljes, kerek életét élni hittel. Azóta más lelkülettel él az ember.
Ez a fajta új szemlélet pedig ha nem is tudatosan, de megjelent a Magna munkásságában, bár erről még nem is beszéltem Misával (Kara Misa, a Magna Cum Laude basszusgitárosa, szövegírója – a szerk.). A Piros az alma című dalunkban több bibliai motívum is megjelent. A rövidesen debütáló Óda című szerzeményünkben pedig ugyancsak erőteljesen megjelenik a Jóistennel való kapcsolat, a hit. Ez a dal a Duna Ünnepelt című zenés-verses karácsonyi műsorában is felcsendül majd. A műsor menetét jómagam állítottam össze a csatorna felkérésére.

Szerepet vállaltál 2021-ben a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus programjaiban is. Mit adott neked ez az esemény?

Többek között egy olyan lehetőséget, hogy színpadra állhattam egy olyan művésszel, akit korábban csak lemezen hallottam. Sillye Jenővel a közös munka nemcsak az én, hanem a Gável testvérek életében is meghatározó volt. Akkora élmény volt vele elénekelni A múlnak az évek című dalt. S ha már a Gável fivéreket megemlítettem, akkor elmondanám, hogy már jó pár éve együtt zenélek Andrással és Gellérttel. Mielőtt megismertem volna őket, nem tudtam, hogy létezik olyan formáció Magyarországon, amely profi szinten ad elő dicsőítő dalokat. Az volt a jellemző, hogy lelkes, amatőr fiatalok összegyűltek különböző szakrális terekben, gyülekezetekben vagy templomokban, és előadták ezeket a szerzeményeket, de nem volt egy vagy több olyan professzionális zenekar, akik ezt képviseljék. Ezt a hiányt töltik be Gellérték 25 éve. Úgy jött a kapcsolat, hogy több alkalommal is egymás előtt vagy után zenéltünk különböző rendezvényeken, ezek után felkerestük egymást, ma pedig már alkotó trió vagyunk. Gellért és én írom a zenét, Andris pedig a szöveget. Legutóbb november 13-án, a Mátyás templomban hallhatott bennünket a közönség az Eucharist zenekar jubileumi koncertjén. 

Nemrég egy új oldaladról ismerhetett meg a közönség: műsorvezetőként mutatkoztál be a Duna hitéleti, ismeretterjesztő műsorában. Hogy jött ez a felkérés? Mit adott neked ez a produkció? 

Szerencsés ember vagyok, mert sosem kellett az ilyen lehetőségekért kilincselnem, mindig megtaláltak. Legyen szó zsűri felkérésről vagy akár erről a műsorról. A Jézus és... igazából egy beszélgetésnek köszönhető. Sipos Szilvia, az M5 szerkesztő-műsorvezetője készített velem egy mélyinterjút. Nála tapasztaltam meg, hogy van olyan riporter, aki annyira felkészül az interjúalanyából, hogy gyakorlatilag mindent tud róla. A beszélgetést követően kaptam a felkérést a közmédia Vallási Főszerkesztőségtől, én pedig örömmel vállaltam ezt az új és inspiráló feladatot.  Kihívásként tekintettem arra, hogy kiléphetek a komfortzónámból. Egy hatalmas kaland volt számomra ez a műsor. A forgatás és a munkálatok során olyan kapcsolatokkal és barátságokkal lettem gazdagabb, amelyek lelkileg is töltöttek és amelyekért mind a mai napig hálás vagyok. Fantasztikus stábbal dolgozhattam együtt, példaértékű volt, ahogy ezek az emberek dolgoztak ezen a műsoron. Így jött létre egy modern, előremutató, hiánypótló tartalom, amely műfajából adódóan

Bár azt hittük, hogy a koronavírus-járvány után kicsit más szellemiséggel tér vissza az élet, mégis azt tapasztaljuk magunk körül, hogy egyre inkább a szélsőségek felé haladunk. Van esély arra, hogy valaha visszatérjünk a normális mederbe?

Az emberek gyarlók. Amikor a legnagyobb bajban vannak, akkor hajlamosak arra, hogy megígérjenek mindent. Megfogadják, hogy a jó útra térnek, és a korábbi bűneiket nem követik el még egyszer. Azután, hogy az életünk kicsit jobb irányt vett, ugyanúgy visszatérünk a régi szokásainkhoz.

Isten a saját képmására teremtette az embert, és szerette volna, hogy hozzá hasonlóan az ember is tökéletes legyen, csak hát Ádám és Éva miatt az emberiség eredendő bűnt örökölt. Az igazi értékekhez csakis a hit által és a Jóisten által tudunk visszatérni. Hisz' az egy olyan mércét ad, ami képessé tesz minket arra, hogy ne az egónk hozzon olykor-olykor döntést, és ne az határozza meg az érzéseinket és megnyilvánulásainkat, hanem inkább Isten. Hisz' egyetlenegy tökéletes dolog van a világon, az az Úrjézus. S ha ez a mi kis egyszerű életünkben minden téren jelen van, az lehet egy olyan kontroll, amely értékesebbé tudja tenni a mi jelenünket és jövőnket egyaránt. A legfontosabb, hogy visszataláljunk Istenhez: ha ezt nem tesszük meg, akkor a világ elveszik.

Miként készülsz a karácsonyra? Csatlakoztál-e bármilyen jótékonysági akcióhoz ebben az évben? 

Évek óta segítem a Baptista Szeretetszolgálat tevékenységét. December 2-án „Negyedszázad szeretet” címmel szervezte meg a Magyar Baptista Egyház és a Baptista Szeretetszolgálat a szokásos cipős doboz akcióját. Ezen az eseményen mi is felléptünk a Magna Cum Laudéval. December 3-án pedig Szentendrén vettünk részt egy árverésen, ahol a befolyt összeggel a zeneiskolát támogatjuk. Illetve a már említett Duna ünnepi műsorban, az Ünnepeltben is fellépünk majd.

Már jócskán benne járunk az adventben, de a várakozást beárnyékolja egy hónapok óta tartó háború. Tudunk egyáltalán ennek tudatában tiszta szívből ünnepelni?

Ezek a szörnyűségek akarva-akaratlanul beárnyékolják az életünket, hatnak ránk. Nem lehet elmenni amellett, hogy

Egyetlenegy dolgot tehetünk, amiben én nagyon hiszek, és az az ima. Ha egyszerre sok ember imádkozik valamiért, az teljesül. Pillanatnyilag nem tudunk mit tenni, korlátozottak a lehetőségeink. Esetleg még adományozhatunk vagy önkénteskedhetünk egy szeretetszolgálatnál, így tudunk segíteni a bajba jutottakon. Remélem, hogy ennek a háborúnak nem lesz ránk nézve súlyosabb következménye. Ahhoz, hogy az ünnepet becsalogassuk a szívünkbe, egész egyszerűen ki kell zárni a külvilágot, a háborúról és a borzalmakról szóló híreket. Hiszen az advent időszakának az elcsendesedésről kell szólnia, a karácsony üzenetének befogadásáról. Ehelyett mit teszünk: szennyezzük az elménket és a szívünket. Pedig most van itt annak az ideje, hogy kizárjuk a világot és magunkba nézzünk. Gondolkozzunk el azon, hogy mi is a karácsony valódi üzenete!
 

Fotók: Ficsor Márton / Mandiner