A következmények: a Duna és a Tisza környékén visszaeshetett a termőföldek területe, és megcsappantak a legeltetésre alkalmas területek is.
Ugyanebben a korszakban pedig megindultak a hun (rabló)hadjáratok nyugat felé.
A keleti nép a kutatók szerint fennmaradt csontvázak izotópos analízise alapján pedig a hunok a klímaváltozásra migrációval, valamint a táplálkozásuk megváltoztatásával válaszolt, továbbá lecserélték a politikai és társadalmi berendezkedésüket is, amely a rablóhadjáratokban csúcsosodott ki.
A tanulmány rámutat arra is, hogy a hunokat azért tartják sokan már eleve erőszakos barbároknak, mert a róluk fennmaradt feljegyzéseket a római elit azon tagjai írták, akiknek sem a hunokkal, sem a határ menti eseményekkel nem volt igazán tapasztalatuk. A kutatók szerint viszont a történelmi források alapján a hun diplomácia elképesztően összetett volt. Kezdetben ez kölcsönösen előnyös együttműködést jelentett a rómaikkal, melynek eredményeként a hun elit réteg is meggazdagodott. Ez az együttműködés azonban véget ért a 440-es években – ekkor indultak a rendszeres fosztogatások a római területek ellen. A tanulmány alapján a 447-ben, 451-ben, valamint 452-ben történt legpusztítóbb hun betörések egybeestek a Kárpát-medencét sújtó legszárazabb nyarakkal. Ekkor Attilának, valamint a hun előkelőségeknek aranyra volt szüksége, hogy kifizesse a harcosait, valamint szavatolja, hogy a hun elitréteg lojalitása is megmaradjon
– végül emiatt váltak az állattartó hunok fosztogatókká.