Előválasztás – a politikai észszerűség győzelme

„A magyar pártpolitikában most debütáló előválasztással kapcsolatban az ellenzéki pártok nem győzik hangsúlyozni, hogy arra a Fidesz antidemokratikus választási törvénye kényszeríti őket. Ezzel kapcsolatban azonban nem árt emlékeztetni, hogy a mai szituációnak megvan a pontos előképe 1994-ből, amikor a tavaszi országgyűlési választásokon elsöprő győzelmet arató MSZP az SZDSZ-szel együtt élvezett kétharmados többsége birtokában, látván romokban heverő ellenzéke széttagoltságát, egy rájuk mérendő megsemmisítő csapás reményében a lebonyolítás előtt néhány hónappal egyoldalú döntéssel egyfordulóssá változtatta az önkormányzati választásokat. (...)

A Jobbikot Vona Gábor politikai innovációja, a Magyar Gárda mellett a fasizmusra való elemi igény hozta létre – no nem a választópolgároké, hanem a liberális és baloldali megmondóembereké és propagandistáké. A szélsőjobboldali, antiszemita veszély állandó sugallása, amely oly hasznosnak bizonyult ellenfeleiknek a nemzetközi politikai térben való lejáratásában, valamint a zsidó származású választópolgárok támogatásának folyamatos fenntartásában, a Magyar Gárda vonulásainak az SA-éhoz hasonlíthatóságával a rendszerváltás története során először valami bizonyítékféleséget nyert. Lelkesen reklámozták hát minden elérhető fórumon, hogy itt, kérem, rohamosztagok masírozása veri fel a magyar vidék csendjét, olyannyira, hogy erről kivételesen az ilyen ideológiai iszapbirkózásokra kevésbé fogékony vidéki végeken is felfigyeltek.

A Magyar Gárdát páratlan ingyenreklámban részesítette az a propagandagépezet, amelynek önképe szerint éppen az ilyen jelenségek elleni kérlelhetetlen harc (volna) az egyik fő hivatása. Ez azonban még kevés lett volna, mivel a gárdára nem lehetett szavazni, noha erre a közbiztonság veszedelmes romlása miatt a felmérések szerint feltámadt az igény. Megtették azt a szívességet is, hogy híresztelni kezdték: aki a Jobbikra szavaz, az a Magyar Gárdára (brrr!) is szavaz. Aha, mondta a kelet- és délmagyarországi szavazó, most végre világos a feladat, és rá is szavaztak az első adandó alkalommal, százezerszámra. (...)

Az, hogy Dobrev Klára vagy Karácsony Gergely vezesse-e a közös listát, igazán rábízható a szimpatizánsok ízlésére. Arculati szempontból éppenséggel jobbnak mutatkozik a főpolgármester, de annak is megvan az előnye, ha a gyenge pártháttérrel, de csekély elutasítottsággal bíró főpolgármester helyett a valódi vezető erő, a DK jelöltje pályázhat a kormányrúd elnyerésére. Az utóbbi esetben bónuszként az sem okozna fejfájást, hogy kivel tudnák Karácsonyt egy időközi főpolgármester-választáson pótolni. Ezen a ponton azonban rendszeridegen porszem került a gépezetbe.

A nagyon demokratikus, nagyon átlátható, nagyon választóbarát eljárás két fordulója között Karácsony és Márky-Zay véletlenül egy füstös szobába tévedvén, egymás szemébe nézett és rádöbbent, hogy akár tandemben is indulhatnának a második fordulóban, üzembiztosan lenyomva Dobrev Klárát, természetesen csak az ő, meg a »demokratikus ellenzék« érdekében, merő önzetlenségből. Nincs ebben persze semmi rendkívüli, a politika már csak ilyen. Az előválasztó polgár majd viszonyulni fog hozzá.”