„Végül minden kérdés az istenkérdésre redukálható” – a Platon Karataev a Mandinernek

A Platon Karataev 2016-ban alakult magyar együttes. Nevüket Lev Tolsztoj Háború és béke című regényének egyik mellékszereplőjétől kölcsönözték. Az együttes első nagylemeze 2017-ben jelent meg For Her címmel. Stílusukat leginkább az alternatív vagy indie rock kategóriába szokták besorolni, saját dalaik eddig angol nyelven íródtak. Legújabb albumuk, az Atoms, június 5-én jelent meg.

***

Az első albumotok szerelmi tematikája után most a lét nagy kérdéseit feszegetitek, az előző lemezhez képest új stílusban. Hogy jött ez a váltás?

Balla Gergely: Nem volt tervezve, hanem organikusan alakult így. Amikor van egy stílusváltás, az teljesen belőlünk fakad, a szövegek mindig arról szólnak, ami éppen igazán foglalkoztat minket. Annyi párhuzam van a két lemez között, hogy egy elég mély melankólia hatja át őket, mert mindkettő értelmezhető gyászfolyamatként. Az első album egy párkapcsolatnak a klasszikus gyászciklusán megy végig, a második lemez pedig az istenkapcsolatról, a transzcendenssel való birkózásról, az eddigi hitemnek és gondolataimnak az elvesztéséről szól.

Czakó-Kuraly Sebestyén: Zeneileg is természetesen jött a változás: írtuk az új számokat és azt éreztük, hogy elektromos gitáron szebbek ezek a témák, jobban ki tudjuk bontani őket, jobban meg tudjuk adni a mélységét ezeknek a daloknak. A hangzásvilág így született meg, a számok kérték maguknak.

A keresésetek iránya egyértelmű, a transzcendens felé fordultok. Mennyire lógtok ki ezzel a közegetekből? Mennyire rezonál ezzel a közönség?

S: Ilyeneken nem szoktunk gondolkozni, arra törekszünk, hogy a legjobban megfogalmazzuk, és ki tudjuk adni, ami bennünk volt. Rétegzenét játszunk, azon belül is még szűkebb csoport az, aki tényleg felfogja, és úgy értelmezi a szövegeinket, ahogyan mi, és rászánja az időt, hogy elgondolkodjon rajtuk. Természetesen vannak, akik megteszik ezt, sőt meg is keresnek vele minket, ami sokat jelent számunkra.

G: Nem akarunk konkrét üzenetet megfogalmazni, kicsit önző módon saját magunknak csináljuk.

de az, hogy ezt csatornázni tudjuk, már önmagában egy katarzis élmény. Ha ez rezonál mással az egy szép és csodálatos dolog, de mi nem akarunk kijelenteni semmit, inkább a kérdéseket akarjuk feltenni, amik bennünk vannak. Nem várjuk, hogy ezt bárki megválaszolja, nekünk az szükséges, hogy ki tudjuk ezeket írni magunkból.

Lehet ezt istenkeresésnek nevezni?

G: Egy életen át lehet beszélgetni arról, hogy mit értünk az Isten alatt, és ez fontos, már csak azért is, mert a párbeszéd gyakran már a fogalmi síkon elcsúszik. Végül minden kérdés az istenkérdésre redukálható, ebből fakad minden, ez van a rétegek alatt, aki a legmélyebb valóságot kutatja, erre keresi a választ. Itt találkozunk azzal, ami a szavakon túl van, ami megfogalmazhatatlan. Valahol legbelül mindenki torkában ez a kérdés rezeg, csak változik, hogy kinél hány réteg rakódik rá erre.

S: Mindketten elég vallásos családból származunk, de eljöttek azok az évek, amikor elkezdtük megkérdőjelezni a hitünket. Elkezd formálódni egy saját istenkép, az ember néha nem hisz, néha hisz, és végül ebből kialakul egy még mindig folyamatosan változó massza, amit jelenleg egy nagyobb erőnek tartok, ami körülvesz minket. Ez egy örök kérdés, amit nem fogunk tudni megválaszolni, és nem is akarunk, viszont ezeket a gondolatokat jó kiadni magunkból.

G: Ennek a kérdésnek a kutatása egyszerre eredményez szorongást és felszabadulást.

ez a kettő valahol teljesen összeér: amit fent keresünk, abban magunkat látjuk, és amit magunkban keresünk, ott is azt találjuk, ami valahol istennek nevezhető, ezek olyan körök, amik összeérnek.

Melyik a könnyebb: az érzelmekről énekelni, vagy az értelmet, az Istent keresni egy dallal?

S: Mindkettőnek megvan a maga mélysége, mindig ott volt bennem, hogy ezekről nehéz ennyi ember előtt beszélni. Nehéz elénekelni, hogy szerettem és most gyászolom.

mindig lesz kettősség abban, hogy ott állunk a színpadon és előttünk áll ezer ember, aki ezt hallgatja.

G: Amikor a For Her dalait írtuk és elkezdtük játszani, akkor az pont annyira volt nehéz, mint amennyire most az Atoms dalai. Az akkor volt aktuális, az Atoms pedig most.

Ha ennyire legbelülről törnek fel ezek a gondolatok és érzelmek, akkor az angol nyelv nem gátolja a valódi mélységek megjelenítését?

G: Igen, ezt tavaly kezdtem el érezni. Amiről beszélni szeretnénk, az a szavakon túl van, azzal, hogy ezt a szavak szintjére hozzuk föl, valamint önmagában a szándék, hogy ki akarjuk fejezni, már torzít rajta. Erre pedig még rárakódik egy másik nyelv, aminek nem ismerjük az összes árnyalatát, finomságait. Elkezdtem érezni ennek a súlyát és a terhét. A karantén alatt sok új dalt írtam és ezekhez magyar nyelvű szövegek születtek, úgy érzem átszakadt egy gát. Időbe telt, hogy meg tudjuk fogalmazni magunknak:

Az angol számokkal a színpadra állni is meztelenség érzés, a magyar nyelvű dalokkal ez erősebb lesz, most ezt próbáljuk megugrani.

Az albumon egy magyar nyelvű, plusz dal is található, egy Kányádi-vers megzenésítése. Kányádi korábban is közel állt hozzátok?

S: A Kaláka feldolgozás felkérésre született, majd megtetszett a „Valaki jár...”, így azt választottuk. Én akkor ástam bele magam, nem olvastam korábban Kányádit, pedig igazán olvashattam volna.

G: Nekem ez a vers megvolt még gimiből, már akkor nagyon szerettem, inkább a Kaláka életművel nem voltam tisztában. Amikor láttam, hogy van „Valaki jár...” feldolgozás, akkor megörültem neki, amikor pedig láttam, hogy ennyire hihetetlenül zseniális, akkor még jobban. Ekkor már az Atoms felvételének a végén jártunk és éreztem, hogy ez teljesen ide illik, az albumon akár több helyen is el lehetett volna helyezni, mert egy puzzle darabként beilleszthető lenne. Nagy megtapasztalás volt, hogy

ezt meg lehet csinálni.

Mennyire tartjátok magatokat tudatos zenészeknek?

S: Szerintem egyszerre vagyunk tudatosak és spontának. Tudatosak vagyunk abban, hogy a dalokat szeretnénk a csúcsra járatni, hogy átadják azokat az érzéseket, amelyeket bennünk keltenek. Akár hónapokig is ülünk egy dalon, amíg azt a mélységet nem adja át, amit mi érzünk, amikor egyedül játsszuk egy sötét szobában. Egyébként meg hagyjuk magunkat folyni.

G: A dalsorrend mindig egy nagyon tudatos döntés, alkotás szintjén pedig az elmúlt két és fél évünk volt a lemez; ez a kettő együtt olyan kicsit, mint amikor egy költő megszerkeszti a verseskötetét és eldönti hogyan tálalja azt mások elé. Az alkotás nem tudatos, a szerkesztés viszont az.

Mit tartotok a lemez csúcspontjának?

S: Az Aphelionban érzem azt, hogy kicsúcsosodik az egész, abban a dalban érződik a legjobban, hogy hol tartunk most, vagy tartottunk az elmúlt másfél évben. Megvan benne a melankólia és a kitörés is, sokszor járja be azt az érzelmi hullámot, amit a lemez is, emellett technikailag is ezt tartom a csúcspontnak.

G: Nálam ez egybefolyik, nem tudom megmondani. Azért szeretem nagyon ezt a névválasztást, hogy Atoms, mert

így lesznek kerek egész, egymást támogatják meg és emelik a dalok.

Végigjárjátok az utat, amit az album lefest? A végén érkezik bármiféle feloldás?

G: Az utolsó dal – a Bitter Steps – egy késői séta, ahol mindaz, amiről addig beszéltünk, kavarog bennünk és ránk nehezedik. Melankolikusan indul, majd kinyílik,

amikor el vagy veszve, de mégis azt érzed, hogy megérkeztél.

Ez viszi előre az egészet, ezért éri meg tovább menni ezen az úton, ezekkel a kései, keserű léptekkel – Pilinszky szavaival élve.

S: Zeneileg van egy feloldozó hangulata az egész dalnak, ezért is jó, hogy ez a záródal, mert van benne egy felszabadító pont, amikor elindul ezekből a keserű léptekből egy felemelő kiszabadulás felé. Ez a dal ki tudja rántani a hallgatókat a nyomasztó melankóliából.

G: Az utolsó sor egy Pessoa-idézet: „az összes sebét viselem a meg nem harcolt küzdelmeimnek”, valahol ide jutunk el, ami a klasszikus madáchi: „...küzdj és bízva bízzál!”. Mégis megéri ez a küzdés, mert abból is csak sebződünk, ha nem kutatjuk ezeket a kérdéseket.

Fotók: Ficsor Márton