Megváltoztak a hangsúlyok – Borbás Marcsi a Mandiner hetilapnak

Klementisz Réka interjúja a Mandiner hetilapban.

Vége a veszélyhelyzetnek. Mit gondol, túl vagyunk rajta?

Aki erre biztos választ ad, annak kezet csókolok. Annyit dolgoztam, hogy nem volt időm lelki válságba zuhanni. Másnak is azt tanácsoltam, hogy a kényszerű visszavonulás is szóljon aktivitásról, alkotásról. Kertészkedj, süss kenyeret, köss, horgolj! Mindegy.

A cselekvés gyógyszer. Hiszem, hogy aki most, válsághelyzetben szívvel-lélekkel belevetette magát valamibe, akár rövid távú haszon nélkül, annak bőven megtérül majd az erőfeszítése. Színész ismerőseim mentek önsajnálat, gőg helyett kertészetekbe, raktárakba dolgozni. Micsoda üzenet!

Néhány hétre, hónapra szinte mindenki „letérdelt”. Van, amit végvidékre vonulás közben dolgozva is újraértékelt?

Többször letérdeltem már. A közelmúltban is volt nem egy eset, amikor hajszálon múlt, hogy ne legyek. Nem szeretek beszélni erről. Ezekhez a megzuhanásokhoz képest az idei tavasz számomra semmilyen megpróbáltatást nem jelentett. 

Ritkán, de beszél róla, hogy ötévesen vakbél-perforáció miatt a klinikai halál állapotába került, és egy évet kórházban töltött.

Ilyen gyerekkori élmény után az ember nem ijed meg attól, hogy egy járvány miatt otthon kell maradnia. Nincs bennem halálfélelem sem. Ami maradt, az a lelkiismeret-furdalás. Örökké azt érzem, hogy tartozom a szüleimnek, akiket ezzel a betegséggel lenulláztam anyagilag, idegileg, minden értelemben. Nem tudok eleget adni nekik, hogy helyrehozzam. 

Jobb világot böjtöltünk ki?

Hiszem, hogy igen. Nehezemre esett megérteni azt az egoizmusból fakadó fegyelmezetlenséget, ami itthon is megfigyelhető volt a járványügyi intézkedésekkel szembemenve. Döbbenten olvastam azt is, hogy nem egy hazai munkáltató egyetlen nap kockázatot sem vállalt a munkatársaiért. Három hónapig ki sem mozdultam Szalafőről, egy másodpercig sem éreztem a hiányát semminek. Hiszek abban, hogy rendszerszinten valami elindult a változás felé. Sokat beszélgetek barátokkal, mind azt mondják, pofonszerű lecke volt a karantén időszaka arról, mennyire fontos a munka és a magánélet közötti határokat visszaállítani. Már rég elvesztettük, sodródtunk, észre sem vettük, hogy a jelenlét, a privát együttlétek kikoptak az életünkből. A hitélet rítusai is hiányukban mutatták meg valódi értéküket. Egy zarándoklat, egy szentmise újra fontos lehet sokak életében. Nyilvánvalóan nem történt teljes személyiség­csere senkiben, de a hangsúlyok tartósan máshova kerülnek, ez biztos. Persze – mint egy kommentháborúban – most is azok lesznek hangosak, akik erőből akarnak érvényesülni, és a finom, lassú változásnak ellenállnak.

Akarta vagy nem, az ország egyik vélemény­vezére lett az utóbbi bő tíz évben. Mi az üzenete annak, hogy tavasszal egy magyar gazdák közvetlen értékesítését segítő platform népszerűsítésébe kezdett?

A leállás miatt hirtelen megszűntek a magyar gazdák értékesítési csatornái, a piacok, az éttermek. Az import is elakadt, így már csak azt kellett elérni, hogy a magyar áru ne menjen ki az országból, hanem találja meg itthon közvetlenül a fogyasztót. Ez kizárólag úgy lehetséges, ha nem tesz senki árrést a gazdák által szabott árra, ami így teljes egészében náluk is marad. Tehát az állami felelősségvállalás nem mellőzhető a koncepcióból. Kitaláltunk egy országos nonprofit, Termelői Kosár nevű platformot, és elkezdtem az ötlettel házalni. A Herman Ottó Intézet nyitott volt, azóta is fejleszti a felületet. Az igényt a karantén szülte, de bízom abban, hogy a kezdeményezés hosszú távra szól. Ausztriában semmit nem tudsz eladni, amíg van belőle nekik saját. Büszkén veszik a hazait. Ide kellene eljutni.

Nem idealizmus azt gondolni, hogy a globális kereskedelmi láncok nyomásával szemben megerősödhet egy ilyen nonprofit kezdeményezés?

Egyre többen vagyunk, akik nem vesszük meg az egyiptomi batátát a hipermarketben. Ha van minőségi hazai áru, azt választjuk. Ennek gátja eddig az volt, hogy a kereskedők lenyomták az árakat, a gazdáknak egyre kevésbé érte meg, sokan feladták a családi gazdaságot, miközben mi, vásárlók egyre drágábban jutottunk a boltban zöldséghez, gyümölcshöz. Ha az árfelhajtó folyamatnak gátat szabunk, mindenki nyer. Az eperszezon volt a tesztüzem. Az epreseknek olyan évük volt, mint még soha! Minden más árunál el kell ezt érni. Nem a Termelői Kosár itt a lényeg, hanem az elv. Sokasodjanak a termelői közösségi vásárok az országban! Ez a jövő. 

Az influenszerek sikerét leginkább lájkokban és szponzori pénzekben mérik. Mikor érzi úgy mondjuk húsz év múlva, hogy a „Marcsi-jelenség”, a sok befektetett munka nem volt hiba?

Jó kérdés. Őszintén elkeseredem, ha egy hazai étteremről kiderül, nem hazai alapanyagból dolgozik. Akkor is elszomorodom, amikor egy kedves vendéglátóm meséli, mennyire szereti a műsoraimat – majd kiteszi a holland margarint és a gyorspácolt sonkát az asztalra. „Mert erre van pénzem.” Csak azon lennénk már túl, hogy a minőségi élelmiszer túl drága! Biztos fontos a legújabb szériás okostelefon, minden negyedévben egy kiadós gardróbfrissítés, de ha közben nem egyértelmű, hogy a drágább élelmiszer jobb, táplálóbb, egészségesebb, tehát prioritást kellene élveznie minden családnál anyagi lehetőségeihez mérten, akkor baj van. Ha húsz év múlva beépül a társadalmi köztudatba, hogy a magas minőségű élelmiszer a legjobb befektetés a saját életünkbe, és a gazdák munkájának is van becsülete, nem beszéltem annyit hiába.

Látszólag visszavonult. Mit keres egy madarasi lány az Őrségben?

Ezt szokta kérdezni anyukám is.

Van racionális magyarázat?

Egymásból következtek a lépések. Amikor megismertem jó másfél évtizede a férjemet, előtte évekig Angliában élt. Európa számos országát úgy ismerte, mint a tenyerét, Magyarországot viszont alig. Meg is egyeztünk, hogy megmutatja nekem a szívének kedves Olaszországot, én pedig cserébe megmutatom a szülőhazáját. A Hegyköz és az Őrség a két kedvenc hazai tájegységem, így hát az Őrségben kezdtünk. A férjem is azonnal beleszeretett. Jártuk a szereket, mígnem rábukkantunk erre a szalafői portára. Elhagyatott volt. Bekukucskáltunk, a szomszéd néni pedig azonnal lefülelt minket: „Mit csinálnak ott? El van már adva!” Azért csak kikönyörögtük a tulajdonos telefonszámát. Tamaskó Vili bácsié volt a porta, aki már évek óta nem lakta, beköltözött a gyerekeihez Őriszentpéterre. Vili bácsi nagyon kötődött a dédapja által épített portához, de megcsillant a remény, hogy a miénk lehet, ha megígérjük, hogy nem bontjuk el a régi házat. Egy óra múlva vissza is hívott, hogy nekünk adja el. 

Vadiújnak hat minden. Betartották az ígéretet?

Vili bácsi meghalt, de tartottuk a szavunkat: kívül-belül évekig fel volt állványozva a ház, úgy újítottuk fel, apránként, Radványi György Ybl-díjas építész aprólékos tervei alapján. Tizenhét éve vettük, négy-öt éve aludtunk itt először. Amint volt egy kis pénzünk, haladtunk valamicskét. Áldom Fülöp Andor nevű építésvezetőnket, aki egy mondattal helyretette azokat, akik szerint felesleges pepecselést vállaltunk magunkra: „Műanyagból is lehet piramist építeni, csak minek.” Kiböjtöltük, hogy elkészüljön, de megérte. Két éve érkezett a felkérés a tévétől, hogy indítsak főzős műsort is a Gasztroangyal mellett. A romokban álló pajtánkat átalakítottuk tévés konyhastúdióvá, és elkezdtem itt is dolgozni. Tavaly augusztusra elkészültek a kerti ágyások – már akkor elhatároztam, hogy valamikor belevágok egy kertészkedés témájú sorozatba is. Eredetileg blogban gondolkodtam, de annyira tág merítés, ami a kerttől indulva valójában érdekel, hogy szép lassan kezdett formálódni bennem egy saját portál, az Egy.hu ötlete. Tavaly összesen nettó egy hetet töltöttem otthon, nagyon vágytam egy kis pihenésre. 

A tavaszi kényszerhelyzet így valójában ajándék volt, és mivel végre itthon voltam, bele tudtam vágni a kertes sorozatba.

Nem a karantén szülte a költözést, az életmódváltást?

Valójában nem. A járvány kitörése csak az utolsó csepp volt a pohárban. Tudat alatt évek óta készültem erre. 
A legutóbbi könyvemhez már itt főztem le mindent, apránként telepítettem hatvan gyümölcsfát, macskáim lettek, mígnem azon kaptam magam, hogy ez az őrségi porta az otthonom. Márciusban költöztünk ide teljesen. 

A helyiek gyüttmentezik?

Sokat forgattam itt az elmúlt tizenhét évben, kialakult egy szövet körülöttem, befogadtak, otthon vagyok.

Azt mondja, téves képet ad önről a Marcsi név. Mi lenne találó?

Inkább vagyok Marcsa, mint Marcsi. Túl ártatlannak hat, én pedig nem vagyok az. A csínyek, a viccek, a rosszalkodás lételemem. 

Az Őrség a „megérkezés”?

Igen. Azt érzem, hogy én már nem költözöm el innen. Megváltoztak a hangsúlyok. Ezután az Őrségből fogok ingázni a barátok, a munka kedvéért Budapestre.

Akkor ez a döntés valóban az egyik legsikeresebb közszolgálati tévéműsor, a Gasztroangyal végét is jelenti?

Október elején néhány hónap időt kértem. Annyira túlhajszolt voltam, hogy már testi jelei voltak, muszáj volt megállnom, különben rámegyek. Jól jött volna egy kis segítség a köztévétől, hogy együtt tarthassam a stábot, így biztosítva a Gasztroangyal újraindulását. Azóta sem kerestek a folytatással kapcsolatban.

Hogy fér össze mindezzel, hogy decemberben elindult a másik projektje, az Egy.hu?

Egy blog ötletét régóta dédelgettem, számolva azzal is, hogy a hangsúly, a figyelem áthelyeződik az online térbe. Bolond, aki ebből kimarad. Nyilvánvaló volt, hogy a népszerűségemmel jól élve érdemes a közeljövőben egy digitális platformban gondolkodni. Évek óta készítettük elő az indulást. A Forbes lehozott egy anyagot a tervről, így korábban berobbant a hír, mint terveztem. Visszanézve ez is szerencse. Alám játszott a sors azzal is, hogy a karanténba vonult ország figyelme kényszerűen megsokszorozódott az online térben. Olyan felfutást hozott a projektnek, amilyen máskor talán nem lett volna lehetséges.

Kell a magyar netezőknek még egy női portál?

Az Egy.hu nem csak nőknek szól. Az olvasók harminc százaléka férfi, arányuk növekszik. Az általam, az eddigi műsoraim által képviselt értékrendnek megfelelő, nem politikai indíttatású portál nem nagyon van. Progresszív konzervatívnak vallom magam. Egyszerre érdekel minden, ami hagyomány, és mindaz, ami a jövőbe mutat.

Trianon centenáriumán milyennek látja a magyar gasztronómia állapotát?

A magyar konyha elképesztő gazdagsága Nagy-Magyarország nemzeti, kulturális sokszínűségének köszönhető. Jó száz éve könyv jelent meg külön csak arról, melyik tájegységnek mi az emblematikus alapanyaga. Érzékelhető a kifinomultság, ugye? Mindez megszűnt azáltal, hogy országrészek szakadtak el, de újra lehetne teremteni. Liptói túrót ugyan nem tudunk varázsolni, megszilárdíthatnánk a hajdúsági torma, a hegykői gyökérzöldség, a beregi csirke, a nagydobosi sütőtök, a lajosmizsei eper és egyebek hírnevét. Minden a jó alapanyagnál kezdődik!

Talán senkinek nincs olyan gazdag élményanyaga a vidéki magyar gasztronómiáról, mint önnek, a gasztroangyalnak. Széll Tamás 2013-as Bocuse d’Or-sikere óta a magyar konyha új fénykorában reménykedünk. Eljöhet?

Addig nem lehet egy konyha világhírű, amíg jeles ízei, fogásai nem elemi részei a hétköznapi gasztronómiának. Amíg a bajai, a szegedi halászlé nincs ott a magyar ember menüjén, addig miért kínálná magas minőségben bármely étterem? Hiába visz be a csúcsgasztronómiai köztudatba az évszázad szakácsa, az osztrák Eckart Witzigmann tucatnyi magyar ételt, ha nincsenek jelen a családi asztalokon, így az éttermekben sem. Netán annyira újragondolt formában fellelhetők, hogy felismerhetetlenek. Próbálná meg valaki újragondolni a borjú hátsó lábszárából készített olasz specialitást, az osso bucót! Kitagadná egy egész nemzet. Ez a jó értelemben vett gasztronómiai büszkeség itthon még hiányzik. Optimista vagyok, mert az utóbbi években a legjobb magyar séfek elkezdtek hagyományos magyar fogásokhoz nyúlni görcsös újraformálási kényszer nélkül, izgalmasan, ízléssel. Hatásuk a fine dining alatti szinten, a polgári konyhában, az éttermekben is érezhető lesz. Jó lenne, ha létrejönne egy védett regiszter húsz-huszonöt magyar fogással, amelynek tálalásában lehetne eltérés, de a receptúrában nem. Onnantól egyértelmű lenne itthon és a világban, mi az a csirkepaprikás, vagy mi a töltött paprika, hírük mehetne, újra büszkék lehetnénk rájuk.

Címlapkép: Muray Gábor