Megkövetem a Veritast

„Azt mondta, azért megy át a Veritasba, hogy megnézze, lehet-e ott normálisan dolgozni.
Így van.

Kiderült, hogy lehet. Tanulmányt írt ottani főnöke 54 évvel ezelőtti érintettségéről, és még így sem rúgták ki.
Valóban nem.

Így sem marad, tehát nagyon úgy fest: csak azért ment oda, hogy trollkodjon egyet.
Azt reméltem, a veritasos munkával kiderül számomra, hogyan érték el, hogy eddig onnan soha nem hallottunk olyan kutatásról, amely ne vágna egybe a kormány emlékezetpolitikai irányvonalával.

S most azt állítja, hogy azért van ez, mert az intézet második embere egyetemistaként beszélt állambiztonságiakkal?
Dehogy. Nem állítok ilyet. Hadd fejezzem be. Azt feltételeztem, hogy lehet valami belső cenzúra a Veritasban, megtiltják mondjuk a Facebook-posztokat, a nyilatkozatokat…

Van ilyen?
Nincs. Azaz: velem szemben nem volt. Semmiféle pressziót nem alkalmaztak. Azt mondták, azt mondok és annak, amit és akinek csak akarok. A szervezet belső ügyeiről persze nem, de ez akceptálható, ez bármilyen cégnél így van. Amíg ott voltam, több, a legkevésbé sem kormánykonform interjút adtam és ezekért nekem senki nem szólt egy szót sem.

Soha nem hallottunk olyan kutatásról, amely ne vágna egybe a kormány emlékezetpolitikai irányvonalával

Tehát a Veritas korrektül viselkedett, hagyták dolgozni, véleménynyilvánítását nem korlátozták, nem is rúgták ki. Ön meg nem viselkedett korrektül: azt mondta, dolgozni megy, közben odament három hétre, írt egy tanulmányt a főnökéről, majd eljött. 
Ennyi idő alatt is sok minden kiderült a Veritasról. Egyik sem abba az irányba hatott, hogy fel tudjam vállalni munkahelyként.

Mi derült ki?
Amikor megkérdeztem, mégis miért történik ez velünk, a beolvasztás, azt a választ kaptam, hogy »tudod te azt«. Nem tudom. Mondják meg. De nem mondták. Csak azt, hogy »ne foglalkozzunk annyit a múlttal«. Sajátos hozzáállás egy történetkutató intézettől. Arra sem válaszoltak, azért nem mondják meg, mert nem tudják, vagy mert nem akarják. Amikor előzetes egyeztetés nélkül biztonságiak jelennek meg a munkahelyünkön, új zárakat szerelnek fel, portaszolgálatot kapunk – ezek sem a bizalmat erősítő lépések.

Hogy átveszik hivatalosan, amit a fenntartó átvenni rendelt?
Megtehetik, persze, de mibe került volna előző nap szólni, hogy fiúk, holnap ez lesz, számítsatok rá? Semmibe. Így ez megalázó élmény volt.

Közben ön nyugodtan alázhatta a kormányt interjúkban.
Én igen. Mint a díszgoj, vagy politikailag korrektebben, egy orosz szólással, a szvágyebnüj generál, azaz a hamis vőfély. Más Veritas-dolgozók esetében viszont közösségi oldalakon „elkövetett” bejegyzéseket helyettes-államtitkári telefonok követtek.

Ki csörgött?
Forrásaim védelme miatt erre nem áll módomban válaszolni. Lényeg, hogy nem a Veritasból indult dorgálás, hanem felülről. Teljesen egyértelművé vált számomra, hogy a Veritas vezetői alapvetően korrekt úriemberek, semmi kedvük ahhoz, hogy a beosztottjaikat ilyenekért csicskáztassák. Magyarán: nem a Veritas lett volna, amely engem adott esetben cenzúráz. Ez a korábbi sejtésem téves volt tehát, ilyen szempontból meg is követem a Veritast, amely egyáltalán nem valamiféle neo-horthysta kiképzőhely, ahol félfasiszta ideológusokat tenyésztenek. Ilyet persze én korábban sem mondtam róluk, de voltak, akik igen.

Mi akkor a Veritas?
Munkahely, ahol különféle világnézetű munkatársak dolgoznak, van köztük fideszes önkormányzati képviselő…”