Családalapítás: más a vágy és más a magyar valóság – Dávid Beáta a Mandinernek

Dr. Dávid Beáta szociológus, egyetemi tanár, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karának Tudományos-Oktatási dékánhelyettese, Intézet igazgató, az MTA Szociológiai Tudományos Bizottság bizottsági tagja. Főbb kutatási területei az életmóddal, népegészségüggyel, társas kapcsolatokkal, családszociológiával összefüggő jelenségek, ezek elemzése és bemutatása. A szakértővel a fiatalok családalapítási szokásainak változásáról beszélgettünk.

Ambrus Balázs interjúja.

***

A családalapítás, a gyerekvállalás nemzetstratégiai témává nőtte ki magát. 2000-ben a nők még 25 éves kor körül házasodtak, most már 30 körül, a férfiak pedig 32 felett. Demográfiai szempontból mi lenne a legkedvezőbb életkor?

Ez a tendencia nem is a kétezres évek óta, hanem már a rendszerváltás óta tart. Az ezt megelőző időszakból két fontos dolgot jegyezzünk meg; egyfelől az akkori anyák az európai átlagnál fiatalabb korukban (1990-ben átlag 23 évesen) szülték első gyermeküket, másfelől ezeknek a gyerekeknek a 90%-a házasságba született. Noha a Kádár-korszakban még két gyerek volt az átlagos családban, már az 1,9-es ráta sem volt elég a népesség fenntartásához. Ma 1,4-en állunk és a gyerekeknek lassan fele – 2016-ban 46,7% – házasságon kívül születik. A tapasztalat azt mutatja, hogy biológiailag és demográfiailag a 30 alatti első szülés az ideális, mivel fölötte már többnyire nem, illetve kevésbé jönnek világra a testvérek.

Beszélhetünk a házasság intézményének válságáról annak tükrében, hogy a gyerekeknek már egy jelentős része házasságon kívül születik?

A kérdezéses vizsgálatok alapján a magyarok nagyon családcentrikusak. Szeretnének házasodni, fontos értéknek tartják a hűséget. Szóban nagyon konzervatívak. A gyakorlatban azonban már individualisták, tehát pont az ellenkezőjét teszik, mint amit szeretnének.

Ez a kettősség nem vezet meghasonláshoz, az önkép eróziójához?

Szűkebb hazai közegben ez a „természetes”, azonban a külföldiek sokkal élesebben látják az ellentmondást, és a beszélgetések során esetenként szóvá is teszik. De ez a kettősség az egyéb értékválasztásokban is megjelenik. A kisiskolás gyerekek jelentős részét például a szülei elit gimnáziumokba íratnák, miközben nincs is ott annyi hely. Okszerű sokuknál a kudarc, ami nem azt jelenti, hogy a gyerek képességeivel lenne baj, csak a szülő nem találja a vágyai és a realitások közti egyensúlyt.

A házasság tartópilléreire mi jelenti a legnagyobb veszélyt?

Annak az általunk megalkotott normarendszernek a változása, aminek meg akarunk felelni. Sőt, még az sem olyan nagy baj, ha nem akarunk megfelelni; de legalább látnunk kell a normák által keretezett határokat, amit szabad döntés alapján ki-ki akár át is léphet. A baj ott kezdődik, ha a viszonyulást lehetővé tevő korlátokat szem elől tévesztjük.

Mit jelent ez a gyermekvállalás esetében?

1988-ban egy átlagos gimnáziumi osztályban többnyire akadt egy vagy két lány, aki sok testvére, a rossz tapasztalat vagy egyéb dolog miatt nem akart gyereket. A többieknek a házasság, majd a gyerek iránti igénye természetes volt. A rendszerváltás körül született lányok a középiskolában, de az egyetemen is bőven

Ez mutatja az elmúlt 25 év normaváltozását, s ma már nem kis bátorság kell ahhoz, hogy szembe merjenek menni a többségi állásponttal. 

A mostani fiatal felnőtteknek, vagy az ő szüleiknek nagyobb a felelőssége ebben?

Hajlok arra, hogy ez inkább az 50-60 körüli generáció felelőssége, akik már el sem tudják képzelni, hogy az ő gyerekük ne legyen diplomás, több nyelvvizsgával rendelkező sikeres ember. Értelmiségi családokban ez érthető, de azok is szelíd kényszerrel irányítják gyermekeiket, akik saját életükben megelégedtek az érettségivel is. Szeretnének a környezet elvárásainak megfelelni, s ez által válnak frusztráltakká, boldogtalanokká ők is meg a gyermekeik is.

A rendszerváltás családtörténetei című könyvükben is szóba kerül, hogy a középkorú szülők mennyire nem látják tisztán gyermekeik lehetőségeit és körülményeiket.

Valóban megdöbbentő, amikor az anya lemondja a saját lányáról, hogy ő három gyereket (a maga szemszögéből három unokát) szeretne, majd hozzáteszi, hogy egyébként a 26 éves lánya otthon ül, és még párkapcsolata sincs. Hadd idézzek a könyvünkből: „Hát ő [Emőke lánya] azt szokta nekem mondani, hogy harmincéves korára négy lánya lesz. Négy. Mondtam, hogy lassan akkor el kéne kezdeni.” (Emőke, Dabas). Talán meglepő, de épp Csermely Péter A rejtett hálózatok ereje című könyvéből tudjuk, hogy a menopauza idején is jár a biológiai óra, amely jelez, hogy a nagyi unokát szeretne. Az interneten több helyen is megjelentek már olyan hirdetések, hogy pótnagymama szerepet vállalnak, akiknek nem született saját unokájuk; de olyan is van, hogy pótnagyit keresnek.

Menekülnek a magány elől?

Az is benne van.

áldozatait azonban nem csak az idősek köréből szedi, már a tizenéveseket is érinti. Azt gondolnánk, hogy a kütyük javítják a kommunikációt, aztán csodálkozunk, hogy a gyerek, szemtől szemben nem képes két összetett mondatot kipréselni magából. Angliában már olyan kritikus a helyzet, hogy Theresa May épp a minap a társadalmi magányérzettel való foglalkozásra utasította a sport- és civil ügyekért felelős miniszterét. A magány nem ritkán öngyilkosság, depresszió, egyéb szomatikus elváltozások kiindulópontja, a növekvő tendenciájának pedig komoly költségvetési kihatása van.

Az online térben ugyanakkor ott vannak a pártalálást segítő applikációk. Ezek mekkora szerepet játszhatnak az egyedüllét elkerülésében?

Az emberi kapcsolatok kialakítását meg kell tanulni: előzmények nélkül, 25-30 éves korban nem fog menni, mert saját szabályrendszere van. Mérlegelés, nagyvonalúság, lemondás… csak néhány kulcsszó a palettáról, ezek már tinédzser szituációkban is megjelennek. Az Embert barátjáról - A barátság szociológiája című könyvünkben is leírtuk, ahhoz, hogy valakinek 60 éves korára 6 barátja maradjon, fiatal korában jó soknak kellett lennie. Ugyanez a tanulás, tapasztalatszerzés szükséges a működő párkapcsolat kialakításához is.

A szülői elvárásokról már volt szó: karrier, siker, mégis duplájára nőtt 1990 óta a mamahotelben ragadó fiatal felnőttek aránya. Ez kinek a szereptévesztése?

Ideális esetben a család az együttélés tanulásának elsődleges terepe. A családok azonban egyre kisebbek, és ami még nagyobb probléma, rendkívül izoláltak. Nincsenek közösségi kapcsolataik,

Az egyházak is csak a valóban vallásukat gyakorló családoknak jelentenek közösséget, ők pedig elenyésző részét képezik a mai magyar társadalomnak. Ahol pedig volna igény a kilépésre, ott gyakran az anyagi lehetőségek fékezik a nyitást. Vagyoni helyzet alapján szétszakadt a társadalom. Felnőtt korban a magyarok 10-15%-a vesz már csak részt a családon és munkán kívüli közösségi életben, ami azt jelenti, hogy rendkívül atomizált, nem összetartó a társadalmunk.

Mégis mi az, ami leginkább fékezi a fiatalok családról való leválását?

Az ingatlanárak mellett elsődlegesen a szülők megengedő alapállása. Sokan asszisztálnak ahhoz, hogy a fiúknál, lányuknál rendszeres szállóvendég legyen annak párja, ami aktuálisan tekinthető kényelmes helyzetnek, de valójában perspektívátlan. Ugyanakkor a már kereső fiatalok luxusigényeinek kielégítését lehetővé teszi, hiszen a létfenntartásra nem kell költenie. Környezete elvárásának a túlfogyasztással így képes megfelelni. Könyvünkben ezzel is foglalkoztunk: „Ádám párválasztásra egyelőre nem gondol. Hogy milyen lesz a jövője, még egyelőre nem tudja. Azt tudja, hogy szeretne egyszer valamikor elköltözni tőlünk, és ez egy természetes dolog is. És én mondtam, hogyha úgy gondolja, akkor egy albérletet kéne kipróbálni, de én úgy gondolom, hogy ő még nagyon nem. Kötődik hozzánk és nagyon jól érzi magát otthon. Tehát egy szabad életet él, ő gazdálkodik a maga kis fizetésével, de mindig nagyon rendes, mert ha látja, hogy egy csekk kint van és nem tudjuk befizetni, arra odaadja a pénzt. Fantasztikusan nagyon jó a kapcsolatunk, mindent meg lehet vele beszélni, ki lehet kérni mindenben a tanácsát” (Klára, Dabas).

A házasság megítélésében és a gyermekvállalás tekintetében van egy olyan hipotézis, hogy a gyakorló keresztények körében sokkal stabilabbak a párkapcsolatok és szignifikánsan magasabb a gyerekszám. Valóban így van?

Noha ez valószínűleg így van, de nincs érdemben társadalmi hatása, mivel ez esetben rendkívül csekély számú családról beszélünk. Azt azonban nem árt tudni, hogy a már említett környezeti hatásokat nem veri vissza a keresztény családok falán lógó kereszt. A normák változását jelző trendek ugyanúgy hatnak, elég megnézni a templomba járást hanyagoló, vallásos családból jövő gyermekek arányát. Elvált szülők gyermekének lenni egyébként ma már az iskolások többsége számára alapélmény, így ehhez idomul a házasság megítélése is.

Ezek szerint nem a keresztény nagycsaládok fogják kihúzni az országot a demográfiai kátyúból. A kormány családbarát, gyermekvállalást ösztönző támogatásai anyagiakban mérhetők, ugyanakkor azt látjuk, hogy nálunk gazdagabb európai országokban is hasonlóan kedvezőtlen a reprodukció. Akkor mit várhatunk a plusz pénzektől?

Sajnálatos tény, hogy

Kérdés, hogy le tudsz-e mondani a nyaralásról, saját magad kényelméről? Az európai ember egyre kevésbé. Keserű lesz sokak számára annak megtapasztalása, hogy majd nem lesz közeli rokon, aki öregkorban önzetlenül segít. Pénzért ugyan lehet segítséget vásárolni, de hozzátartozót nem. Röviden tehát kimondható, hogy önmagában a gyermekvállaláshoz az anyagi ösztönzés nem elég.

Mi kell hozzá még?

Az anyagi mellett az érzelmi biztonság megteremtése rendkívül fontos. Demográfiai szempontból pedig elengedhetetlen, hogy az első szülés időpontja a jelenleginél korábban legyen. Kopp Mária kezdeményezésének ez volt az egyik legfőbb célja. A család vagy karrier ellentétét úgy lehet oldani, ha még az egyetem előtti vagy alatti gyermekvállalást segítik. A kutatásunk szerint a korán szülő nőknek később meglett a diplomája, az egyetemi végzettség megszerzése miatt szülésüket halogatók azonban már nem hozták világra a korábban elképzelt számban utódaikat. Arról nem is beszélve, hogy manapság nem ritka a 6, 7, 8 évig tanulgató egyetemista, és az elnyújtott diákévekhez ugyancsak asszisztálnak a szülők.

A közelmúltban komoly sajtóvita kerekedett abból, hogy egyes szociológiai kutatások az állam számára nem kívánatos témákat vizsgáltak. Miután az ön szerzőtársa, Albert Fruzsina is listára került, feltesszük, van véleménye arról, mi az értelme az efféle figyelemfelhívásoknak.

Meggyőződésem, hogy nem lehet jó vagy rossz, támogatható vagy tiltott kutatási terület, azonban a megszülető eredményeket a helyén kell kezelni. Attól még, hogy valamiről nem beszélünk, az létezik. Ilyen tipikus téma volt – főleg a rendszerváltás előtt – az alkoholizmus. Az éremnek természetesen van egy másik oldala is. Ha valamiről nagyon sokat beszélünk, az olyan színben tűntetheti fel az adott témát, mintha nagyon elterjedt, a társadalom egészének központi ügye lenne.

Az MTA Szociológiai Intézetében tapasztalt ideológia-vezérelt kutatási tendenciákat?

Nyilvánvaló, hogy a kutatási célterület kiválasztása szubjektív. Innentől kezdve azonban a kutatásnak van egy módszertana, etikai szempontrendszere, ezek teszik tudományos értékűvé az eredményeket. A gyakorlatban az a kutató, akinek nincs pénze a saját projektjére, bekerül egy teambe, ahol azzal kell foglalkoznia, amit a többiek is kutatnak. Ugyanakkor az intézet egyik kutatását sem nevezném feleslegesnek. Lehet, hogy épp a közpénztől elzárt projektekből nő ki hosszútávon valami igazán jelentős társadalmi felismerés.

Fotók: Földházi Árpád