Korszakot kellene teremteni – Ókovács Szilveszter a Mandinernek

Nemrég újra pályázott, hogy 2023-ig vezethesse az Operát. Hogyan tekint vissza eddigi munkájára? 

Láthatólag beleőszültem… Hatalmas intézmény a Magyar Állami Operaház, erről sokat beszélek. Sulykolásnak tűnhet, de megnehezíti a működést, ha fenntartónk, partnereink, a társadalom vagy én magam nem tudom, hogy az Opera Magyarország legnagyobb intézménye, mióta megépült az Ybl-palota. Nem a legnagyobb cég, mert a Posta vagy a MÁV, persze, nagyobb, de intézményből nincs ekkora, se minisztérium, se egyetem. Hiszen akkorák vagyunk, mint tíz prózai színház együttvéve… Korábban soha nem hallottam, hogy ezt bárki hangsúlyozta volna, miközben nagyon fontos a mérettel és a feladattal tisztába kerülni. Azt se húzták alá, hogy a kétezres évek előtti, illetve a 2013 utáni – tehát az Erkel Színház újranyitása utáni – Opera a világ egyik legnagyobb efféle intézménye: előadásszám, repertoár, premierszám, aktív évados produkciók, létszám, nézőszám terén is. A mostani pozícióm előtt évekig dolgoztam itt igazgatósági tagként, de nem volt akkora rálátásom a működésre, mint 2011-től. 

Egyszemélyi vezetéssel fogja össze az intézményt?

A csaknem 1200 fős közalkalmazotti létszám a szerződéses kollégákkal, gyermekkarral, kisbalettel kiegészítve majdnem kétezret jelent, és nincs, mert nem is lehet túl sok vezetői szint, mindössze 7 igazgató kollégám fedi le ezt az óriási intézményt. Ehhez mérten a vezetők felelőssége hatalmas: miközben egy tízfős kft-nél hárman igazgatói státuszban vannak, itt létezik két olyan tár, amelyik 400-400 kollégát fog össze, egyetlen igazgatóval. Arról nem is szólva, hogy valami olyat csinálunk, mint senki más idehaza: klasszikus balettet csak mi táncolunk, és az üzemszerű operajátszás is a mi feladatunk az egész országra, sőt a statutum szerint az egész nemzetre kiterjedően. 1884 óta az intendánsi/főigazgatói szerepet átlagban három-négy évnél tovább senki nem vállalta vagy vihette tovább, és most már nekem is világos, miért.

Miért szerette volna mégis mindenképp ezt a kinevezést? 

Mindenképpen nem szerettem volna, csak ha az 500 oldalas pályázatomat elfogadják. Ez a hetedik évem itt első számú irányítóként, korábban négy esztendőt dolgoztam az Operánál mint az Erkel vezetője, aztán mint kommunikációs igazgató. Ha a 2017-es pályázaton más is elindul és nyer, szavam se lehetett volna, mert rengeteg élményünk volt, nagy nehézségek és nagy sikerek is. Ha folytathatom, akkor viszont örömmel vetem bele magam a munkába, mert a XXI. század Operájának infrastruktúráját, művészi modelljét, társadalmi beágyazódását, központi támogatását és külkapcsolatait még mind erősíteni kell, és erre,

Habár a 2012-es pályamű 95 százalékát megvalósítottuk, nyakig benne vagyunk még a két legnagyobb, 1-1 évet csúszott projektben: az Operaház és az Üzemház felújításában, valamint az Eiffel Műhelyház fejlesztésében. Boldog lennék, ha az Erkel Színház átépítését is elvégezhetnénk 2023-ig, viszont dermesztő arra gondolnom, hogy ha ehhez a hét évhez most öt másikat hozzáadunk, akkor az elmúlt 140 év leghosszabb ciklusa áll elő. 

Ez a dermesztő gondolat pozitív vagy negatív színezetet kap?

Nyilván sikeresnek értékelem a saját ciklusunkat. Ha objektív vagyok és csak a számokat nézem: a mostani vezetés és a mostani társulat megfeszített munkája során az Opera nézőszáma duplájára nőtt, az előadásszám 80 százalékkal emelkedett, a bevétel, a TAO és a bérlők száma megduplázódott. 400 új munkahelyet is teremtettünk, támogatásunk viszont „csak” 50%-kal gyarapodott, tehát nagyon sok múlott a kollégák odaadó, jobb minőségű, nagyobb hatásfokú és mennyiségileg is több munkáján. Olyan számok ezek, amelyeknek a felével is elégedettek lehetnénk – ugyanakkor az Opera leghosszabb vezetői periódusát vinni azzal a plusz teherrel jár, hogy igazi korszakot kellene teremteni… Önbizalomban nincs hiány, de objektíve a nagy elődök, Bánffy Miklós, Radnai Miklós vagy Tóth Aladár, Lukács Miklós életművét még mindig csak szemlesütve tudom csodálni.

És szubjektíven hogyan vélekedik? 

Bármennyire is patetikus, a mi munkánk szolgálat. Nagy a felelősség és sok a feladat, így időről-időre muszáj keménykezűnek lenni és szigorúan vezetni. Ha pedig így működünk, akkor kétségtelenül a húsvágó bárd is előkerül, mert néha elvágólagos a határozat, abból pedig vannak sérülések. Nincs is olyan döntés, amelynek kedvezményezettjei és sértődöttjei egyaránt ne lehetnének. Nem állítom, hogy mindenki eljön majd a temetésemre a mai társulat tagjai közül, de semmiképp sem lehet arról beszélni, hogy punnyadtunk tovább, s ne léptünk volna öleseket előre.

„Népszerűnek a közönség felé kell lenni”

Most benne van az élet és munka sűrűjében, hogyan működik a döntéshozatal?

Az én munkámban a legnehezebb a szakadatlan döntési helyzet. Az Opera mégiscsak egy szocialista nagyvállalat volt, ahol a patópálúr-szellem és alulfinanszírozást kompenzálandó gyenge fegyelem élt együtt a tehetséggel és az értékkel. A színházi nyelv a produkciók többségében avult és poros volt, az operairodalom tallózása nem elég merész, a technikát igénylő, klasszikus balettrepertoár pedig fokozatosan leépült a táncjátékok javára. Tragikus esték követték az ihletetteket, egy Gardelli, Patané, Ferencsik vagy Erdélyi Miklós tudta csak összevarázsolni a társulatot néhány órára, de egy profi operaháznak négyes alá sose szabadna mennie – ma már ezért dolgozunk, ha nem is mindig sikerül, és még mindig akad ellenállás. A minősítésekkel most is vért izzadunk: még a munkaügyi bíróság is úgy gondolja, ha valaki jó régen bekerült a nyugalmas közalkalmazásba, csak egyre jobb lehet az eltöltött idő miatt, s ha netán kiszűrjük egy minősítésen, hogy elengedte magát és már nem alkalmas egy elittársulati tagságra, azzal helyezik vissza, hogy életkor alapján diszkriminálunk... De még ez sem tántorít el:

A közönségé és a jól teljesítő kollégáké egyaránt. Befelé elég eredményesnek és igazságosnak lennünk, míg népszerűnek a közönség felé kell lenni, ez fontos az Opera egésze számára. 

Sokat hallani arról, hogy ki mindenki elégedetlen. Ősszel például sztrájkot akartak szervezni az opera munkatársai körében. Mi volt ennek az elégedetlenségnek alapja? 

Az a sztrájk – hozzáteszem, nem sikerült megtartani – kész állatorvosi ló. A demagógia Csimborasszójára felkaptatott a három nálunk működő szakszervezet vezetője – ebből a két nagyobbiké külsős: egyikük nyugdíjas balettművész, a másik vasutas. Ők álltak össze sztrájkot szervezni az Operaház bezárása után, amikor törvényes keretek között felmondtunk egy olyan kollektív szerződést, amelyet a kétszínházas rendszerre alakítottunk ki korábban. A sztrájk meghirdetésekor a szakszervezetek azt állították, hogy a munkatársak kevesebbet keresnek majd a kollektív szerződés hiányában havi átlag 130 ezer forinttal. Amikor megláttam, hogy erre a födémrogyasztó képtelenségre alapozzák az ügyet, biztos voltam benne, hogy nem lesz sikeres a sztrájk. Kiálltam a társulat elé hónom alatt a laptoppal, azon mindenki kollektív szerződés előtti és utáni pénzügyi adataival, és hamar kiderült, hogy az ellenkezője igaz. Az Operaház leállításának kárait fékezve annyi és olyan anyagi kondíciójú új munkát szerveztünk, hogy a csoportos művészeti tárak és a színpadi műszak fizetése nemhogy csökkent volna, de nagyon komolyan emelkedett. Teljes őrület volt az egész. Sajnos, a tenyerét dörzsölő média akkor már csak a hátát mutatta, amikor ugyancsak tudósítani kellett volna arról, hogy még a szakszervezeti bizalmik is felvették a munkát. 

Mégis, van valami a hátterében? Elégedettek a dolgozók vagy sem? 

Nagyon nehéz felmérni, mert azt kellene hozzá tudni, kétezer ember mit gondol, s hogy a saját nézőpontjából nézve igaza van-e. Rendszer ilyesmire nem építhető. Elmondtam, hogy három dolgot ígérhetek: mindenkinek értelmes munkát, növekvő fizetéseket és javuló munkakörülményeket. Ez egy sikeres operaház receptje, valójában elég egyszerű váz. Ezért nem bocsátottunk el senkit, ezért nőttek az illetmények folyamatosan, és ezért fejlesztjük az ingatlanportfóliónkat is, hiszen nemcsak a nézőknek kellemesebb az újranyitott Erkel Színház, a korszerűsített Operaház és Üzemház vagy a vadonatúj Eiffel Műhelyház, hanem a benne dolgozóknak is. De most, 2018 elején afféle fiók-Churchillként még csak könnyeket ígérhetek, de azokat majd örömkönnyek váltják nagyon hamar. Azt kérem, bírjuk ki Operaház nélkül, bírjuk ki az Erkel technikamentes színpadával, bírjuk cérnával a sok turnét és vendégszereplést, bírjuk ki egymást a 19 szűkös bérleményben, míg a naptár 2019-et nem mutat. 

És kibírják?

Ha valaki nagyon elégedetlen a saját állásával, akkor feláll és elmegy innen, de nálunk jellemzően nem ez történik. Tény, hogy jóval kevesebb előadást tudunk most játszani egyetlen színházban, de sokkal több a külföldi-belföldi felkérés, így az utazás is.

mi pedig kicsi korunk óta ezt és így csináljuk, az első tanszaki hangverseny, az első templomi éneklés és zenekari utazás óta. Nekünk este játszani kell, vasárnap játszani kell, karácsonykor játszani kell, húsvétkor játszani kell – a nyár nagy része viszont szabad, és hét közben is mindig akad 1-2 üres nap, napszak. Ez egy másik, hektikus világ, nem lehet olyan szemmel nézni, mint a monotóniás vasutat, és nem kell önmaguktól megmenteni a művészeinket se – ahhoz, hogy a szolgálatunkat megtehessük, élményt szerezhessünk másoknak, arra a munkatársaknak rá kell érniük. A közönséghez képest ezért szükségképpen más az életritmusunk. Nem olyan bonyolult, de a porhintők és hergelők sose akarják érteni.

„Isten és a közbeszerzés kezében vergődünk”

A felújítás körül is sok volt az elégedetlenség. Hogyan haladnak most ezekkel?

Isten és a közbeszerzés kezében vergődünk, de mégis inkább a közbeszerzésében. Hiába vagyunk mi a kiírók, minden lépésünk felettes szervek engedélyétől függ, és ott vannak a pályázók, akikkel csak egy közös pont van, a projekt ténye, minden más érdekünk széttartó. És az is előfordul, hogy az építőipar általános cinizmusán rágódunk, miszerint az ár-minőség-határidő hármasából csak maximum kettőt választható… Nem lehet a folyamat minden lépésére hatást gyakorolni, nem tud az ember mindent befolyásolni. Ha pedig a közbeszerzésen vív hosszan két rivális cég, az minket rettenetesen károsít az időtényező miatt. Ugyanakkor nem volt más választásunk: a balesetveszélyes működés, a színház sunyi bezárása vagy a nagyberuházás összes kényelmetlensége, kiszámíthatatlansága és problémája között dönthettünk. Nekünk még így is az utóbbi tetszett legjobban, még mindig jobb őszülni, mintha emberéletben esne kár. Talán említettem már a szolgálatot…

Mennyi többletköltség keletkezett eddig? 

Azt felejti el mindenki, hogy az első költségvetési kalkulációk évekkel korábban készültek, nem kell tehát csodálkozni, hogy minden drágább ma. Egy otthoni teraszt nem lehet megépíteni annyiból, mint amennyivel előre számol az ember. A mi esetünkben is sok minden van, ami menet közben derült ki, így változást jelent az eredeti tervhez képest.

Lehet összeget mondani?

Konkrét összeget azért nem lehet mondani, mert az építőipari konjunktúra teljesen átrajzolja a számainkat, de ha körülírom, talán érthető lesz. Annyi most a megrendelés, hogy a mi 2013-ban és 2014-ben kalkulált igen szolid mérnökárainkra a piac rossz választ ad. Nekik sokkal egyszerűbb zöld mezőben bordázott falú csarnokokat építeni vagy parkolóházat, stadiont betonozni, vasutat felújítani, mint az Operaházat vagy az Eiffel Műhelyházat renoválni. Az Operaház és az Eiffel is műemlék, előbbi rendkívül szem előtt van, és nemcsak elrontani, silányul teljesíteni is feltűnő, a mai munkaerőhiányban pedig sokkal nehezebb és drágább a míves munkákra embert találni. Közben kétségtelen anyagár-emelkedés is volt, időnként hiánycikk a cement: hát ne árazná be mindezt az, aki egyáltalán hajlandó elindulni a tendereinken?

Ezek a beárazások helyet kaptak a költségvetésben?

Jelenleg a Magyar Állami Operaház összes építkezésére 2011 óta bruttó 45 milliárd forintot kaptunk, de nehezen hinném, hogy a teljes infrastruktúra összes épületének – Erkel Színház, Operaház, Eiffel Műhelyház, Üzemház, Jókai utcai zenekari centrum, Emléktár, Értékesítési Centrum, szolgálati panellakások, romos állapotú nyaralók, kellékraktár – teljes megújítása ne emésztene fel még egyszer ugyanennyit 2023-ig, amikorra már az Erkelnek is átépítve kellene működnie. Azt hiszem, még sok előterjesztést kell írnunk. Ehhez már csak három adatot tennék hozzá: Németországban ma már nincs 100-140 milliárd Ft-nál kisebb értékű színházi renoválás, s míg ez általában egyetlen épületet jelent, nálunk 8 hatalmas tömbfeladatról van szó, összesen 90 ezer négyzetméterről – az Eiffel Műhelyház önmagában nagyobb a Parlamentnél, és az átlagos, egy négyzetméterre vetített fajlagos költségünk még így is a vidéki magyar színházfelújítások értékén maradna. Sőt, ha a méretkülönbségünk miatt tízzel megszorzom az átlagos 8-9 milliárdos vidéki renoválásokat, akkor még az abszolút számokat tekintve is pariban vagyunk – más kérdés, hogy a fajlagos számokig senki se jut le, ezért minden egyes alkalommal el kell mondanom, le kell írnom, hogy pusztán azért, mert Indiában több kenyér fogy, mint Monacóban, nem India gazdagabb.

miközben nagyon keményen koptatta azokat a közönség és az idő. Nekünk 2019-től saját operatörvény kellene, abban pedig pántlikás, kötelező összeg az évi állagmegóvásra.

Miért lenne szükség egy külön operatörvényre?

Jelenleg néhány nagy, keretjellegű jogszabály – pl. a Munka Törvénykönyve – illetve egy speciális, az Előadóművészeti Törvény szabályozza a működésünket. Előbbi nem is lehet eléggé testhezálló, utóbbi pedig nem ránk készült: mi se prózai színház, se tánctársulat, se szimfonikus zenekar nem vagyunk, hanem operaház, ahol ezek a nagyon különböző munkarendű és terhelhetőségű együttesek egyszerre próbálnak és lépnek fel. De a munkaszervezési ügyeken kívül még számos más kérdést is ebben kéne rendezni, a dolgozói életpályák, a feladatszabás vagy a fix támogatás problémáit ugyanúgy. Aki ezt külön törvénybe foglalva túlzásnak érzi, annak a figyelmébe ajánlom, hogy egyetlen intézmény vagyunk, és a mi uszkve 2000-es létszámunknál kisebb érintettségű területek magasrendű szabályázására is volt példa, joggal. Igyekszem majd a mienkhez is támogatást szerezni, a normaszöveg általunk javasolt nulladik verziója elkészült.

„Kétezer kollégáról kell gondoskodni”

Hogyan tervezik, mikorra lesz kész a felújítás? 

Várhatóan 2019 tavaszán költözünk vissza az Operaházba, az Eiffel is év elején áll munkába. De azt sem szabad elfelejteni, hogy minden műemlék épület külön rejtély. Senki nem szeretné, hogy múzeum legyen belőle, ezért építünk végre gyengeáramú rendszereket, informatikát, okosszéken gondolkodunk, viszont azt sem engedhetjük, hogy értékes dolgok vesszenek oda. Zoboki Gábor építészcsapata fantasztikus munkát végez, rengeteget kutatott, de az 1876-os építési tervek például nincsenek meg, így konkrétan meg kell nézni, mi és hogy van a falakban. Másik példa az auditóriumi Lotz-seccó, amely a legnagyobb magyar falikép. Ennek felújítása és rögzítése önmagában milliárdos tétel, ha valóban szükség van rá – ilyenekről menet közben kell dönteni. 

Kinél van a döntés ilyen helyzetekben? 

Az Operánál, de amíg nem lesz pénzkibocsátási jogunk, mindig be kell vonni kormányzatot is, ha van a döntésnek financiális vonzata. Az állami kontrol egyáltalán nem szűnt meg, sőt, gyakran ennek aprólékos figyelme miatt tart éveken át az előkészítés. Vannak fékek, vannak ellensúlyok, Ön után például jogászokkal, műemlékesekkel tárgyalunk, hogy szerintük mit hogyan csinálhatunk a felújítás során. Az Eiffel-csarnokról anno külön tárcaközi bizottság alakult, mindent ezerszer meg kellett indokolnunk. Azt is, hogy miért szükséges a próbaterem és miért baj az, hogy az asztalosaink, lakatosaink ablaktalan pincékben dolgoznak, hegesztenek száz éve. Néhány hete arra kérdeztek rá – bár nem a szakma képviselői –, hogy miért fogy el minden Bohémélet előadáson egy fél grillcsirke, hisz az is felesleges kiadás. El kellett magyaráznunk, hogy a második felvonás egy étteremnél játszódik, és a darabot 1937 óta úgy játsszák, hogy van egy statiszta, aki eszik. Ez a világ legrégebb óta változtatás nélkül futó operaprodukciója, rendkívül büszkék vagyunk rá. Elég furcsán nézne ki kukkereken és szabad szemmel is, ha műanyagra cserélnénk azt a csirkét. Ha ilyen szinten is kontrollálnak, elképzelheti, milyen egy 40 milliárdos operaházi beruházásról tárgyalni. Mindent számon kérnek, nagyon fel kell készülnünk. 

Hogyan működhet így az intézmény, a felújítása alatt? 

Két bevételi forrásunk, az Operaház és az Erkel Színház közül az egyik, a sokkal jelentősebb kiesett. Ugye, több múzeum is zárva tart ezekben az években, kicsit irigylem a vezetőtársakat, pedig nyilván van egy csomó dolguk nekik is. Nálunk viszont nem becsomagolt tárgyak pihennek, hanem kétezer kollégáról kell gondoskodni, és fontos a tavalyra már 600 ezresre nőtt közönségünk megtartása is. Ezen felül az építkezéseinket magunk irányítjuk – mi ebben hiszünk, ez a gyorsabb, közvetlenebb út. Ha nem fárasztja, gyorsan levezetem: mivel a központi forrás elmegy a közalkalmazotti illetményekre és a kiköltözéssel bérbe vett 19 ingatlanra, a saját Erkel színházi bevételünk és a TAO marad az összes honoráriumra (énekes, karmester, rendező, tervezők), produkciós költségre (díszlet-, jelmez- és kellékanyag), rezsire (közműdíjak), beszerzésre és kommunikációra is. Két és fél milliárdos saját forrásunk lesz tehát 2018-ban egy alsó hangon 4 milliárdos igényre… Munkánk tehát van, mert a kormány külön céltámogatásával a magyar kultúrát sok helyre visszük el, de az itthoni erkeles működés nem lesz zavartalan, hisz eddig az Operaház bevételeiből finanszíroztuk az olcsó Erkel Színházat, és ezek a bevételek már 2017 júniusától nincsenek. Az Erkelben az árakat nem emelhetjük egekbe – idén így is dupláztunk –, mert ennek a színháznak mindig a hozzáférés, a kulturális alapellátás zászlóshajójának kell maradnia. Az Opera egyik fele tehát folyamatosan úton lesz, az biztos, a többi a kreativitásunkon múlik. Majd még keményebben dolgozunk, mint Bandi szokta volt mondani Orwellnél. Már most sok külföldi projekt és hazai vendégszereplés zajlik vagy készül elő.

„A magyar kultúra első számú intézményeként büszkén és meghatottan vonult a hadoszlopunk”

Milyen külföldi projektek futnak jelenleg? 

Vállalunk turnékat és vendégjátékokat is. Idén nyár óta eddig hetvennél több előadást tartottunk számunkra idegen helyszínen. Ebben van margitszigeti, Tisza-tavi, balatonfüredi, Sziget fesztiválos vagy pécsi szereplés is, több müpás sorozat. Ezen felül Japánban például öt hetet töltöttünk, Erdélyben hármat, valamint Jordániába és Brüsszelbe is eljutottunk, Berlinben húszezer ember előtt szerepeltünk világsztárokkal. Mire visszaköltözünk az Operaházba, túl leszünk a 150. külső előadáson is, 17 országba jutunk el, köztük Amerikába,

Milyen a külföldi fogadtatás? 

Ugyan rendes üzemmenet mellett nincs sok időnk rá, de csak Japánban több mint 200 operaelőadást tartottunk másfél évtized alatt. Az elmúlt esztendőkben ezen kívül Finnország, Franciaország, Omán, Észtország, Kína, Németország és a V4-ek is célpont lettek, tehát nem szokatlan számunkra a külföldi szereplés. De akármilyen udvarias a japán közönség, nem tudják a Székely himnuszt… Ők is felállnak, ők is tapsolnak, de az egy másik minőség. Ami Erdélyben történt, felülmúlta nemcsak elvárásainkat, de elképzeléseinket is. 

A Kárpát-haza programjára gondol?

Igen, annak az első felére. Most indulunk februárban a másodikra; kezdjük Kárpátalján, megyünk Felvidékre és aztán le Délvidékre. Legutóbb 420-an keltünk útra, 14 kamionnal, 12 busszal – majdnem 350 méter hosszú konvojban. Ugyanezzel a felszereléssel, ugyanezzel a programmal indulunk most, a második útra is. Attól, hogy nem tömbmagyarságban élőkhöz megyünk, még ugyanazt a minőséget kell kapniuk. Ezen felül pedig hiszem, hogy ez az út ismét nagy csapatépítő túra lesz a kissé most hontalanná vált, az Ybl-palota helyett mindenféle más, szűkebb helyen magát meghúzó társulatunknak.

Jobb Erdélyben játszani, mint Japánban?

Természetesen. Erről több visszajelzést kaptam a kollégáktól is, akik közül többen még sosem jártak Erdélyben. Egy zenekari tagunk a csíkszeredai Lidlből írt sms-t, hogy potyognak a könnyei, mert nem érti hogyan lehetséges, hogy mindenki magyarul beszéljen körülötte egy idegen állam közepén, sok száz kilométerre a határtól. Ezt sehol máshol nem lehet megélni, a szavak kevesek hozzá, hiszen belső utazás is volt ez nekünk. A magyar kultúra első számú intézményeként büszkén és meghatottan vonult a hadoszlopunk – itthonról haladtunk hazafelé, magunk felé.

Fotók: Földházi Árpád.