Térkép e táj

„A délszláv háború szörnyűségei a közelben történtek, a közeli családtagokat, rokonokat, vagy a barátok, ismerősök rokonait hurcolták el háborúba a parancs szavával és egyéni döntés volt a hogyan tovább kérdése. Riportok, könyvek, naplók, levelek szólnak ezernyi kínról és a lélek tanácstalanságáról. Mit kellett volna tenni, hogy ne történjen meg? S ez a kérdés érint mindenkit Európában, aki 1991-1995-ös időszakban felnőtt ember volt, függetlenül attól, hogy bármi köze lett volna a magánéletben Jugoszláviához, Szerbiához, Horvátországhoz, Boszniához, Koszovóhoz, a horvátországi, a boszniai, a koszovói háborúkhoz…Hogyan történhetett meg? Az 1992 és 1995 közötti boszniai háborúban, amely csaknem százezer halottat követelt, voltak bűncselekmények is (gyilkosság, deportálás, túszejtés, kitelepítés, nemi erőszak) – állapította meg a tényekre hagyatkozva a hágai törvényszék. És volt Srebrenica! És nincs magyarázat, hogy hogyan történhetett meg, függetlenül attól, hogy nevük van a bűnösöknek.

A tehetetlenség-érzet, hogy ezt képtelenség volt megakadályozni, megmarad.

Egyéni felmentés lehet, hogy nem tudtuk a háborúról döntést hozókat befolyásolni, hogy hiába emeltünk szót a háborús ideológia, a kirekesztés, a gyűlölet, a hatalomvágy ellen, és hiába mondtuk, hogy minden konfliktusra van kompromisszumos, békés megoldás is, ez nem volt elég.. Nem volt elég például Ukrajna esetében sem, ahol már három éve háború van, ahol már tízezernyi ember odaveszett, és ahol legalább 2 millió ember kénytelen volt elmenekülni otthonából és máshol találni menedéket. A háborúért a fejlett Nyugat az USÁ-val, az EU-val és a NATO-val együtt Oroszországot hibáztatja, és gazdasági szankciókat vezetett be ellene (ugye, ilyen is volt Kis-Jugoszlávia esetében is), az áldozatok és menekültek pedig – statisztika.”