Az ember a vértolulás mögött – interjú Gajdics Ottóval

Hogy bírja a borzalmas tagságot?

A micsodát?

A Karc FM hallgatóit. Ha csak egy kis elhajlás van a kormány irányvonalától, akár a műsorvezetőjük is megkapja a betelefonálótól, hogy kommunista.

Ilyen tényleg megesett, még velem is, amikor tavaly még műsort vezettem. Volt, aki jelezte, hogy könnyen kihullhatok a pikszisből, ha megértőnek mutatkozom egy nem kifejezetten kormánypárti vélemény, vagy annak megfogalmazója irányában. 

Ahol már Gajdics is elhajló... Tényleg, őszintén, hogy bírja a hallgatóit?

Úgy, hogy nagyon szeretem őket. Abba a korosztályba tartozom, amely az életének felét a Kádár-rendszerben élte le. A másik fele meg még véletlenül sem azt hozta, amire 1989-ben vágytunk. Én tehát értem ezeknek az embereknek a mélységes csalódottságát, fájdalmát, keserűségét, indulatát. Egy újságírónál elvárás, hogy cizelláltan adjon hangot ennek – a hallgatónál viszont nem. 

Ha már itt tartunk, tudja, mi ennek az interjúnak a munkacíme?

Mi?

„Az ember a vértolulás mögött”. 

Kikérem magamnak! Szó sincs vértolulásról! 

Dehogy nincs. Akármelyik médiaszereplését nézzük, ha szóba hozza „kommunistákat”, elbődül, megemelkedik a székben... 

Amikor ebédel a család, akkor is elindul ez a folyamat, amit igen érzékletesen leírt az imént. A lányom mindig rám szól olyankor: apa, ne üvölts! Pedig nem üvöltök. Sem harag, sem gyűlölet nincs bennem. Ilyen az orgánumom. 

„Apai nagyapám meg „kulák” volt. Félholtra verték, mert nem akart a téeszbe beszállni. Kiforgatták mindenéből”

Az orgánumemelkedés azért a komcsik emlegetésénél garantált igazán. Tönkre tették a családját, vagy mi történt?

1963-ban születtem, az évben, amikor elkezdik kiengedni a börtönből azokat, akik addig azt hitték, hogy akár ki is végzik majd őket. Anyai nagybátyám is akkor szabadult. Mindenki az enyhülés éveként beszél arról az időszakról, holott ezek az emberek roncsként jönnek ki a sittről. Nem tudnak visszailleszkedni, kegyetlenül kínozni kezdték a legközelebbi családtagjaikat. Hetedíziglen kísérti ez a családokat Magyarországon. Apai nagyapám meg „kulák” volt. Félholtra verték, mert nem akart a téeszbe beszállni. Kiforgatták mindenéből, egy szoba-konyhát hagytak neki a gazdaságából. Az még így is fontos volt neki, hogy a gyerekeit taníttassa. Nem akarták hagyni, viszont szart a kommunistákra, elküldte őket egyházi iskolákba – apám az esztergomi ferenceseknél végzett és végül tanár lett nagy nehezen. A „származását” viszont számon tartották. A honvédségnél bajnokságot nyert szertornában, de amikor a TF-re felvételizett, kiállították a többiek elé és közölték vele: mit képzel maga, Gajdics? Ilyen származással maga a népköztársaság főiskolájára sosem fog bejutni!

Gyerekkorában tehát csöndben kommunistáztak a szülők a konyhában?

Egy szót sem szóltak akkor ezekről nekem. Féltettek. Olyannyira, hogy amikor apám és anyám összejöttek, apai nagyapám mindent megtett, nehogy a fia egy ötvenhatos elítélt húgát vegye el. Szerencsére győzött a szerelem. Nyírbátorban viszont nem termett nekik babér – habár ott születtem, sosem éltem ott. Hajdú-Biharba mentünk, földpadlós vályogházban kezdtem az életemet egy Gáborján nevű kis községben.

Apja ott tanított?

Akkor még nem tanított. Mezőgazdasági munkás volt. Mezőtúron volt aztán egy technikum, ahova befogadták az ilyen „származásúakat”, utána aztán mérnök-tanárrá képezte magát. 

Mi akart lenni a kis Gajdics Ottó?

Mozdonyvezető. 

Ahogy nagyjából minden fiúgyerek.

Csakhogy én úgy is maradtam. Annyira, hogy vasútgépész és dízelmozdony-szerelő szakra iratkoztam be szakközépiskolába, Debrecenbe. A család persze gimnáziumot szeretett volna, meg egyetemet, de engem csak a mozdonyok érdekeltek 18 éves koromig. Mivel szakmai tanulmányi versenyen negyedik lettem, felvételi nélkül mehettem a műszaki egyetemre. A származásom miatt normál felvételivel esélyem sem lett volna, de így bekerültem.

„KISZ-titkár voltam. Nincs ezen mit szégyellni”

Nem láttuk az életrajzában a műszaki végzettséget.

Nincs is. Egy év után rájöttem, hogy a filozófia, az irodalom sokkal jobban érdekel. Hogy nem tudok matekul gondolkodni. Elkezdtem tehát felvételizgetni, addig meg a Kertész utcai általános iskolában voltam képesítés nélküli nevelő. 

A gyerekekkel is üvöltött?

Ott velem üvöltöttek. 

A gyerekek?

Nem. A komcsi igazgatónő. 

Mit tett?

Kettéválasztottam az osztályt. Akiknek nem volt leckéjük, azokat átküldtem egy másik terembe, hogy írják meg, a többiekkel meg a saját termünkben maradtam. Kisvártatva halálra vált arccal jött át egy srác a leckeíró csoportból. „Tanár úr, baj van.” Átmentem. A csoport egyik fele négykézláb mászkált föl-alá, a másik meg vigyorgott – az üveges szertárszekrényekről. Bezárták egymást, de a kulcs elveszett – azt keresték négykézláb. Az igazgatónő meg az ajtóban tajtékzott. Hogy hagyhattam őket felügyelet nélkül. Ekkor jelent meg az otthagyott csoportból egy másik gyerek – vérző kézzel. Amíg nem voltam ott, összebalhéztak, az egyik beleesett az ottani üvegszekrénybe. Pellengérre állítottak az összes tanár előtt. Elhordtak mindennek. Kivéve egy fickót, aki hátba vágott és nagy rokonszenvvel a hangjában megkérdezte: ki vagy te? Attól fogva barátok voltunk. 

Jól sejtjük, hogy dramaturgiailag fontos szereplőhöz értünk?

Igen. Ezt az embert ugyanis D. Horváth Gábornak hívják. 

Mit keresett ott a mai Magyar Nemzet-főszerkesztő?

Képesítés nélküli tanító volt ő is.

Tehát egy vérző gyerekkéznek köszönheti jobbos médiakarrierjét?

Ha így vesszük... Gábor, akárhol volt később, hívott magával.

A médiába mégis Kiskunfélegyházán kóstolt bele először. Miért ott?

Nyíregyházára jártam végül főiskolára, aztán amikor azt elvégeztem, feladtunk egy hirdetést a feleségemmel, hogy állástalan pedagógus házaspár állást és lakást keres. Kiskunfélegyházáról kaptunk választ. A főiskolán viszont már írtam az iskolai lapba. Iszonyúan érdekelt a filozófia, az irodalom, verseket is írtam, amelyeket szerencsére sikerült időben kidobnom. Közösségi ember voltam. Ezt akkoriban leginkább a KISZ-ben lehetett...

Nem mondja, hogy KISZ-tag volt!

De. Nincs ezen mit szégyellni. 

KISZ-titkár is?

Az is. Én zártam be a Nyíregyházi Főiskola KISZ-irodájának ajtaját – amikor Gyurcsányék Demiszt csináltak belőle, abban már nem vettünk részt.

Találkozott is Gyurcsánnyal akkoriban?

Ő nem emlékszik rá szerintem, de igen. A ma MSZP-s Tukacs István volt a városi KISZ-titkár, amikor én voltam a főiskolai.

Szóval főiskolai KISZ-titkár volt. Felhívnánk a figyelmét, hogy az a „K” ott a „kommunista” kezdőbetűje.

Fizetett forradalmárnak is hívtak egyszer. Pedig nem voltam az. Előttem tényleg fizetést kaptak az egyetemi KISZ-titkárok. Én már nem, ráadásul engem demokratikusan választottak. Az elődöm lemenekült a süllyedő hajóról, mi meg arról tanakodtunk, hogyan csináljuk tovább az újságot, hogyan lesznek bulik... Valakinek el kellett vállalnia a vezetést. Én lettem, engem választottak. Semmilyen titkos információt nekem már nem kellett megosztanom senkivel. Egy valahány per valahányas tanár egyszer mondjuk felkeresett, hogy beszélgessünk. Elküldtem a búsba. 

A Fideszbe átlépett aztán gyorsan?

Nem. Semmilyen pártba nem léptem be sosem. Emlékszem, a párttitkár behívott az irodájába. Akkor cuccolt át az MSZP-be. Azt mondta, kitaníttatnak, ledoktorálok, helyem van a tanszéken. Nagyon szerettem demonstárorként tanítani, kecsegtető volt. Aztán közölte, hogy egyetlen feltétele van. Be kellene lépni az MSZP-be. Nemet mondtam. 

Ilyen tudatos volt politikailag?

Az utódpártot nem szerettem, de egyébként nagyon tudatlan voltam. A rendszerváltozás is váratlanul ért. Nagy Imre újratemetését gyomorgörccsel néztük. Hogy úristen, ebből mi lesz. Főleg, hogy nem sokkal korábban még a titkosrendőrség megszállta az iskolánkat. Csak azért, mert valaki felírta a falra, hogy „Nem, nem, soha! Erdélyt vissza!” Ambivalens időszak volt. Úgy éreztem: nem lehetek politikus, ha egyszer ennyire hülye vagyok, ennyire nem vette észre, mi zajlik körülöttem. Pártba tehát nem léptem be, de az alakulásukat azért megnéztem. Az SZDSZ-nél, a Fidesznél is ott voltam. Amikor meg Csurka hazajött Brazíliából, ott beszélt a főiskola nagytermében. Az jutott eszébe, amikor végignézett ott a zöldellő ősburjánzáson, hogy „Őszbe csavarodott a természet feje, Dérré vált a harmat, hull a fák levele...” Ott meg ugye nem hull le a fák levele. Ebből a képből fejtette ki ott előttünk a magyarságot, a magyarságpolitikát... Izgalmas volt.

„Mára megvalósult az a 180 fokos fordulat, amiről akkor beszéltünk. Kálmán Olga a Hír TV-n... Ez magáért beszél”

Aztán Kiskunfélegyházára ment tehát tanítani, ahol '95-ben a médiába is belekeveredett. Hogyan?

Négy osztályt érettségiztettem le, de D. Horváth Gábor akkor már a Pesti Hírlapnál volt, úgyhogy én lettem a dél-alföldi tudósító. Egy ottani cikkem felkeltette a Petőfi Népe érdeklődését, nekik is elkezdtem dolgozni, így aztán a helyi, alakuló tévé is megkeresett, hogy tudósítsam őket. Végül már nem tudtam készülni az óráimra, úgyhogy abban maradtam a feleségemmel: ő él a hivatásunknak, én meg elmegyek pénzt keresni. Az volt a hőskor a helyi médiában. Gombamód kezdtek szaporodni a rádiók, tévék – az ORTT akkor kezdte megpályáztatni a volt katonai frekvenciákat. 

Sokkal jobb volt az újságírói fizu?

Nyolcezer volt a tanári fizetés. Nyolcvanat össze tudtam szedni újságírással. Félegyházán rádiót is alapítottam, máig szól egyébként, de akkor már éhkopp volt a vidéki médiában. Liszkay Gábort viszont annak kapcsán ismertem meg. A rádió alapításakor szükségünk volt ügyvédre, DHG meg Liszkayt ajánlotta. Gábor elhívott a Napi Magyarországba is, ott lettem szerkesztő és épp a kocsijában ültem, amikor kapta a telefont, hogy Liszkay lesz az összevont Magyar Nemzet főszerkesztője.

DHG a G-nap után maradt a Magyar Nemzetnél, Simicskánál, ön meg az ellenlaphoz igazolt. Megérte feláldozni a régi barátságot a politikáért?

Nem áldoztuk fel. Csak nem nagyon találkozunk.

Úgy nehéz azért barátkozni.

Az igazi barátság évtizedeket is kibír így.

Politikailag mindenesetre ellenfelek lettek a G-nap után, nem? 

Akik eljöttünk, megfogadtuk, hogy nem mondjuk el a mi verziónkat. Akkor sem, ha így csak azok a mendemondák vannak a közbeszédben, amelyeket a másik oldal terjesztett. De már nem kell mondanom semmit. Fényesen bebizonyosodott azóta, hogy akik bennünket akkor hazugsággal vádoltak, nem mondtak igazat. Mára megvalósult az a 180 fokos fordulat, amiről akkor beszéltünk. Kálmán Olga a Hír TV-n... Ez magáért beszél.

Az mondjuk nem volt igaz, hogy Orbán családját kell majd támadni. Már elvégezték volna.

Elvégezték mások.

De nem a Simicska-lapok. 

Jó.

Simicskát egyébként mikor ismerte meg?

Amikor a Hír TV-t átvette, akkor. Én amolyan fregoliember voltam a rendszerben, aki látott már közelről rádiót, tévét és újságot is. Kellett egy tartalomért felelős ember.

Milyen figura?

Amiket írnak róla, azokkal nagyjából egyetértek. Zseni. Remek szervező. Nagyon jó gazdasági szakember. Most is ő haragszik énrám, nem én őrá.

Mészáros Lőrinc van ekkora kaliber?

Őt nem ismerem. Az Echo-ban képernyőn vagyok csak, nem szükséges, hogy találkozzunk. Mondjuk el sem ugranék előle.

Ha „odaküldenék”? 2004-ben azt nyilatkozta, a Hír TV-be küldték. Ez hogy megy? Orbán azt mondja, van számodra egy feladatom?

Engem küldeni csak Liszkay Gábor tudott bárhová. DHG hívott, Liszkay küldött. De nem kell valami katonás dologra gondolni. 

Kicsit sem fáj, hogy most le kell nyomnia azokat az orgánumokat, amelyeket felépített korábban? 

Nem ez a feladatom. 

Hanem?

Az, hogy kiszolgáljam azokat az embereket, akik úton-útfélen megszólítottak: Gajdics úr, hova tűntek, hol lehet önöket látni-hallani?

Az Echo TV-n épp most újrainduló jobbos Sajtóklubban mégsem ön lett a pluszember, hanem Huth Gergely. Nem fáj?

Dehogy fáj. Úgy érzem magam amúgy is, mint a Puszta ötös. A Magyar Idők szerkesztése, a Karc FM vezetése...

„Azoknak az embereknek, akikhez mi szólunk, még mindig az a benyomása, hogy halk a szavunk, sokkal erősebb a másik oldali média befolyása”

Tavaly azt mondta, jobban szereti a rádiózást a lapszerkesztésnél, erre most a Magyar Idők élére is „felküldték”... Nem irigyeljük.

A Magyar Idők gárdájának 90 százalékát évtizedek óta ismerem, a feladat is hasonló, szóval jól érzem magam ebben is, de tény, hogy a rádió a szívem csücske.

Hol van a 150 ezer napi hallgató? Mennyi teljesült a vágyából mára?

Ha jól tudom, az NMHH már kiírta a pályázatot egy nagy mérésre, amelyben már a Karc FM adatai is benne lesznek. Akkor majd többet tudunk. A netes hallgatottságunk hónapról-hónapra növekszik.

Amikor ellenzékben voltak, így gondolta, hogy a kormánynak amire lehet, rá kell tenyerelnie a médiában? 

Most sem gondolom ezt.

Hiszen egyik főembere ennek az akciónak!

Nem ennek vagyok a főembere. Egyik oldalnak sincs mit a másiknak a szemére vetnie. Azt viszont hallom a visszajelzésekből, hogy azoknak az embereknek, akikhez mi szólunk, még mindig az a benyomása, hogy halk a szavunk, sokkal erősebb a másik oldali média befolyása.

Az érzetek nehezen múlnak, de konkrétan nem ez a helyzet.

Ennyire nem szabad lenézni az embereket, ha ez a közérzetük. Vagy zombik ön szerint?

Nem. Sokáig volt médiatúlsúly a baloldalon. Megszokták. Mint azt, hogy zöld a fű. Csak a valóság közben megváltozott.

Azért nem mentek el elegen a népszavazásra tavaly októberben, mert a szocialisták politikusai olyan meggyőzőek? Ugye, hogy nem. Nincs minden lerohanva. Ezt a rádiót az hívta életre, hogy a Lánchíd már nem felelt meg azoknak az elvárásoknak, amelyeknek korábban igen. A hallgatóink megköszönik, hogy visszaadtuk nekik a rádiójukat. Innentől számomra nincs kérdés. Nem érdekel, ki hogy csűri-csavarja ezt, hogy milyen bélyeget ragaszt a homlokomra. Én ezekért az emberekért dolgozom.

„Nekem bőven elég, hogy nincsenek a hatalom közelében. Hogy nem ők fújják a passzátszelet”

2010 előtt a képernyőn rendesen ütötte a szocikat és az SZDSZ-t, amikor például Kóka János sógora, Bajnai ismeretségi köre gazdagodott állami segédlettel. Hiba volt?

Dehogy. 

Csupán az volt a baj, hogy nem Orbán Viktor környezete gazdagodott állami segédlettel?

Megmondom én, mi volt a baj. Még csak 53 éves vagyok, de ezalatt háromszor láttam az országomat a csőd szélén, a népemet reménytelen helyzetben. Mindháromszor ugyanazok, vagy ugyanazoknak az elvtársai, szellemi leszármazottai vezették az országot. Azért ment a bozótharc a részünkről, hogy egyszer és mindenkorra türhüljenek el a hatalom közeléből. 

Merthogy nem tudtak kormányozni.

Azért. Meg mert olyan hülye elveket vallanak, amelyektől a hajam szála égnek áll.

Elszámoltatás? Kóka János kvázi haver. Zoltai Gusztáv Lázár Jánossal cimborál...

A mi közönségünk valóban elvárta volna, hogy ezek az emberek bíróság elé álljanak.

Ön nem?

Nekem bőven elég, hogy nincsenek a hatalom közelében. Hogy nem ők fújják a passzátszelet. 

Tegyük fel, jól kormányoztak volna...

Nem tudom ezt elképzelni sem.

Próbáljuk meg. Lényeg, hogy ha jók lettek volna a makroszámok, elvihették volna a haverjaik a közbeszerzéseket? Akkor azt mondta volna, ez így rendben van?

Felesleges eljátszani a gondolattal. Amikor azt láttuk, hogy az egész ország csúszik le, miközben ők gyarapodnak, az kinyitotta a bicskát a zsebemben. Ez volt '89 előtt, ez volt a Bokros-csomag idején, meg akkor is, amikor a Bajnai szerencsétlenkedett. Nem azzal van bajom, ha Gyurcsány gyereke gyarapszik. Gyarapodjon mindenki.

És ha a miniszterelnöki rokonság, haveri kör a kapcsolatai miatt gyarapszik, nem a teljesítménye okán?

Ha valaki befolyással üzérkedik, az bűncselekmény, azt meg derítse fel a rendőrség. Ezt nem úgy mondom, hogy el kell takarítani az Orbán-rezsimet, hanem úgy, hogy a gazembereket kell. A gyarapodásra meg azt mondom: alapítson útépítő céget, aztán akkor problémázzon, ha jobb ajánlatot ad és nem ön nyer. Mi azzal a baj, ha Mészáros Lőrinc utat vagy vasutat épít? Miért lenne jobb, ha nem ő építené?

Ezt behelyettesítjük Gyurcsány valamelyik bizalmasára is? Tényleg? 

Áll egymás mellett két ugyanolyan kvalitású két cég. Az egyikben vannak barátaim, a másikban nincsenek. Azt fogom választani, amelyikben a barátaim vannak. Ez ilyen egyszerű. De még egyszer ezek ne kerüljenek hatalomra. Azt én már nem bírnám ki. Akkor nekem kellene pucolnom.

Ennyi állami hirdetése biztosan nem lenne, az igaz.

Nem azért! Meló lenne bőven. Ellenzékben amúgy is sokkal jobb érzés vitézkedni. 

A bulvár fele is elkanyarodhat még? 

Én szeriőz sajtót csinálok. 

Milyen a kapcsolata a Habony-Vajna médiumokkal?

Semmilyen.

Szakmailag ahhoz mit szól, hogy Terry Black a forrás, úgy buzizzák Vona Gábort?

Ezzel a húzással messzemenően nem értek egyet. Terry Black egyszerűen nem tényező, nem lehet hivatkozási alap. 

„Bármennyire szeretnék is az ellenségeink, hogy kiderüljön, ennek politikailag semmi értelme – hatalmasat kell majd csalódniuk”

Egyelőre a kormánypárti bulvár sem áll jól példányszámilag, de hogy állnak önök a Magyar Időkkel?

Nem auditált a lap, de ki várhatja el egy alig egyéves újságtól, hogy olyan példányszámokat produkáljon, mint egy hatvan éve beágyazott...

Az már nem létezik.

Tudom. De nekem még föl kellett mondanom a katonaságnál Kiss 12 tizedesnek, mit olvastam a Népszabadságban. Dolgozunk azon, hogy menjen fölfelé a példányszámunk, maradjunk annyiban. 

Néhány ezer példány fogyhat a Magyar Időkből. Ha most azzal nem foglalkozunk, hogy az állami hirdetések tartják el, tisztán politikailag megéri ez a Fidesznek? 

Persze. Egy szeriőz napilap, amely ráadásul kormánypárti, mindig érdekes lesz. Akik veszik, általában véleményvezérek a saját közegükben. Az internet rásegít erre. Nem csak azokra van tehát hatással, akik megveszik. Az újságírók is olvassák ráadásul: addig ön sem fog hozzá az íráshoz, amíg meg nem nézi, mit írtak a többiek. Bármennyire szeretnék is tehát az ellenségeink, hogy kiderüljön, ennek politikailag semmi értelme – hatalmasat kell majd csalódniuk. 

***

Fotók: Földházi Árpád