Előre elhatározott politikai támadás tanúi vagyunk

„A plakátügynél maradva, a 444.hu azt írta, hogy az 1956-tal foglalkozó történelmi könyvekben Dózsa László egyáltalán nem szerepel. Miért olyan biztosak abban, hogy ő szerepel a vitatott képen?

A helyzet az, hogy ’56, és általában egy forradalom és szabadságharc nem papírgyártásról, az események dokumentálásáról szólt. Dózsa László helytállását féltucat kitüntetéssel ismerték el. Ő maga azonosította önmagát, amit kétségbe vonni lehet, de erre – érdekes mód – 2016-ig nem került sor. Dózsa László állításait soha senki nem vonta kétségbe, 2007-ben megjelent életrajzi könyvében, előadásaiban tett kijelentéseit nem vitatta a szakma. Tehát csak arra tudok gondolni, hogy valamilyen jól kiszámított, előre elhatározott politikai támadás tanúi vagyunk. Ez egy termék, amit úgy hívnak, deheroizálás. Pruck Pál hozzátartozói szintén joggal azonosíthatják be rokonunkat, de a sajtóban történő üzengetés és 56-os hősök lejáratása helyett inkább a higgadt és nyugodt párbeszédet illene választani. Hogy nem így történt, sokat elárul.

(...)

Mi alapján választották ki a »plakátarcokat«?

Az volt a cél, hogy az igazi »forradalomcsinálók« legkülönbözőbb alakjai jelenjenek meg az emberek előtt. Így került plakátra Angyal István, aki túlélte Auschwitzot, de a Kádár-rendszert nem ugyanúgy, mint Pongrátz Gergely, vagy a cigány hősök, mint Kóté Sörös József, Dilinkó Gábor, avagy Mindszenty bíboros, Pálinkás Antal. Azért összpontosul most a támadás a plakátokra, mert az emlékévnek az a lényege, hogy a magyar népnek, a fegyverhősöknek, a pesti srácoknak és lányoknak visszaadja a forradalmat, és egy bizonyos körnek ez nagyon fáj.

A 168 óra azt írta, hogy a plakátok manipulatívak, hogy az egyetemisták, a Petőfi kör, a felvonulók, a derű nem jelenik meg, csak a harcok. Ezzel a kormány szabadságharcos retorikájához igazodtak, vagy mi volt ennek az oka?

Ha elfelejtették volna, ’56-ban forradalom és szabadságharc volt. A szovjetek nem önszántukból mentek ki Budapestről, hanem azért, mert kiverték őket innen. Ahhoz pedig gépfegyverek és kézigránátok kellettek. Másfelől, akiket visszaperelnek, azokról már eleget hallottunk, arról nem is beszélve, hogy a szerepük nem olyan jelentős, mint ezeké a fiúké és lányoké.

Sokan mondják, hogy a baloldal megpróbál Nagy Imrébe és a reformkörökbe kapaszkodni, de a mai napig nem tud mit kezdeni ’56-tal.

Az az igazi félremagyarázás, hogy a forradalmat úgy állítják be, mint valami mély értelmiségi diskurzust. Holott, amikor a tankokat meg kellett állítani, akkor a Molotov-koktél gyakorlati ismerete fontosabb volt, mint a Petőfi-kör elmélkedése… Bárány János például egy csepeli munkás volt, aki a szükség idején fegyvert fogott, és nem gondolkodott. Azért erőltetik a maguk narratíváját, mert az kivonja a hősiességet a forradalomból. De mi ezt nem engedjük.”