A Sándor-palotától egy alföldi tyúkólig – Biedermann Dénes az '51-es kitelepítésekről

Mi maradt meg a legerősebb emlékként a családjuk kitelepítéséről?

Az, amikor az ember ránézett a szüleire. Ami számunkra gyerekkori emlék, élmény, az ő számukra maga a borzalom: negyvenéves korukban történik mindez, az életük derékba tört.

A kitelepítéssel, vagy már előtte?

Már előtte.

Milyen előzményei voltak az '51-es deportálásnak?

1949-ben kezdődött, amikor elvették a birtokainkat, menekülnünk kellett onnan, ahol addig éltünk. Pécsre mentünk, akkor már nem volt semmink, egy házat béreltünk, ott kezdtem el az első általános iskolát a cisztereknél, ahová egy évig jártam – utána feloszlatták a rendet. Akkor áttettek egy állami általános iskolába, ahová úgyszintén egy évet jártam, amíg ki nem rúgtak a származásom miatt. Apám már Pesten lakott a Döbrentei utcában, a kisebbik nővéremmel és a bátyámmal együtt éltek ott és dolgoztak, én meg anyámmal és a másik nővéremmel Pécsett. Egy reggel, amikor az iskolába indultam, izgatott telefon jött Pestről, és mire hazaértem, anyám már nem volt ott. Akkor még volt belföldi repülőjárat, anyám feljött segíteni csomagolni: 24 órán belül el kellett hagyni a házat, nagyapám házát. Nekem is menni kellett utánuk, külön érkeztem hát Kolop tanyára, ami egy Isten háta mögötti hely. A legközelebbi falu, Tiszasüly, ami a Tisza partján fekszik, öt kilométerre volt, oda jártunk az iskolába, minden nap gyalog, öt kilométer oda, öt kilométer vissza. A kitelepítés mottója az volt, hogy lakásokat tudjanak szerezni az új nómenklatúra számára.

A bevallott mottó is ez volt, nem csak a gyakorlat?

Nem, nem csak a gyakorlat. A háború után nagy lakásínség volt, a rendőrtisztjeiknek, a pártkatonáknak lakás kellett, és ezt a módját választották a lakásszerzésnek. Talán ismeretes, hogy 13 ezer embert telepítettek ki a keleti és északi megyékbe. A hortobágyi, a vidéki kitelepítés volt előbb, 1950-ben. Minket a pesti kitelepítés ért el 1951-ben, ami akkor májustól június közepéig tartott. Logisztikailag is komoly ügy volt: kevés volt az autó, így teherautón és vonaton szállították az embereket. A józsefvárosi vasútállomásról indultak a szüleim, majd platós autóval vitték őket le Tiszasülyre. Nem tudták, hol áll meg végül az autó, s mindent el tudtak képzelni. Olyan rémhírek terjengtek, hogy a Szovjetunióba viszik ki őket. Egy fokkal jobb lett: megálltak a tanyáknál, és ott kipakolták őket. Ezen a Kolop tanyán valakinek a kúriájában laktunk, amit ugyancsak megviselt a háború. Az épület egy nagy és több kisebb szobából, valamint a kiszolgálóhelyiségekből állt, a családok lepedőkkel választották el magukat egymástól – azok jelentették a falat. Ezalatt a két év alatt mi a főépület melletti, döngölt padlójú tyúkólban laktunk.

Kié volt korábban a ház?

Egy helyi kisbirtokosé, Andreovics Kázmérnak hívták. Elvették tőle ezt a kis, hatszobás udvarházat, s akkor ő elment Tiszaroffra. Szóval a kúria nagyszobájában laktak a sorstársak. Változatos társaság volt. A legérdekesebb személy Ambrózy Gyula bácsi volt, aki Horthy Miklós kabinetirodáját vezette. Ha ő most itt lenne, olyan dolgokat tudhatnánk meg tőle, amit senkitől a nagyvilágon. Ő aztán tudott a történelem olyan apró mozzanatairól is, amiről talán senki más! Persze ezeket nekünk nem mesélte el, mert félelem volt. Félelem volt és félelem volt.

Miből állt a megfélemlítés?

Rendőri felügyelet alatt éltünk, még betegség miatt sem szabadott elmenni, nem volt pardon.

Folyamatos volt a rendőri figyelem?

Nem, hetente, előre meg nem határozott időben jöttek a rendőrök biciklivel, aztán kis idő után elmentek, vegzálás nem volt. Az emberek dolgoztak a rizsföldeken, amit Rákosi meg akart honosítani Magyarországon. Ez eléggé vacak dolog volt, mert a rizs nem akart nőni, gyomlálni viszont kellett. Én a vizet hordtam nekik. Például Bethlen István felesége, Margit néni térdig állt a vízben, szalmakalap volt a fején, az övén pedig volt egy zacskó, amiben só volt, s azzal lesózta a ráakaszkodó piócákat. Ő is érdekes személyiség volt, az itteni kultúrszcéna korábbi kijáróembere. Aki rászorult, az kapott is, ő ment föl a legfelsőbb fórumokig. Például Zilahy Lajos, aki divatos író volt, meg lett segítve, Ernst Lajos, aki az Ernst Múzeum tulajdonosa volt és örökös anyagi nehézségei voltak, ő is kapott rajta keresztül támogatást. Margit néni maga is írt; mondjuk úgy, hogy közepes könyveket, de nagyon szórakoztató volt. Ő amúgy Tiszasülyről járt ki, nyelvórákat adott nekünk, gyerekeknek, körülbelül minden nyelven tudott. Mindig mesélte, hogy havonta járt a pápához.

Kik laktak még magukkal Kolop tanyán?

Laktak furcsa emberek is. Például ott volt Nagy Elek, a háború előtti utolsó vatikáni követ és családja is. Ő egy holland nőt vett el, és valószínűleg a kitelepítés legbizarrabb utazását tudta produkálni, mert saját Bentley-vel érkezett meg a tanyára (korábban övé volt a röjtökmuzsaji kastély). Ennek köszönhetően sokkal hamarabb odaért, mint bárki más, így elsőként tudott magának helyet foglalni: bekvártélyozta magát az egyetlen szeparálható szobába a lányával, a két fiát egy másik szobába rakta a házban. Ott lakott velünk Bárdossy László miniszterelnök öccse, Pál, Horthy testőrkapitánya a feleségével, aki írónő volt Claire Kenneth művésznéven (polgári nevén Kölcsey Kende Klárának hívták). Szőke nő volt, és olyan könyveket írt korábban, hogy Éjszaka Kairóban, meg Randevú Rómában. Kapkodták a könyveit.

Ebben az időszakban is kiadták a könyveit?

Nem, még a kitelepítés előtt. Aztán később emigrált New Yorkba, ott talán a Püskinél adatta ki a könyveit.

Említette, hogy rizst kellett termeszteniük, de az nem nagyon nőtt. Nem tekintették ezt reakciós szabotázsnak?

Nem, ugyanis egy idő után belátták, hogy ez egy hiú remény. Ott voltak a mezőőrök, látták, hogy nincs semmiféle szabotázs, hál’Istennek ilyennel nem gyanúsítottak meg minket.

Milyen volt a helyiek attitűdje önök felé? A kommunistáknak aligha lett volna ellenére, ha sikerül összeugrasztani a rendszer két ellenséges osztályát, a kulákokat és az arisztokratákat.

Így volt, hiszen kulákokhoz voltunk kitelepítve. A nagyapám, Wekerle Sándor is egy Vallyon tanya nevű helyen lakott egy módos kuláknál, akinek korábban több tanyája volt. Kiszúrtak a kulákokkal rendesen, de nem tudok róla, hogy ellentét lett volna a helyiek és a newcomerek közt.

A szegényebb sorú családok részéről sem éreztek valamiféle revansot?

Nem, soha semmi probléma nem volt. Mondjuk nem olyanok voltak ezek a munkahelyek, hogy nagyon vegyülhettünk volna.

És az iskolában?

Ott sem volt gond, a bátyám például a tanítónőnek udvarolt.

A szülei közül kit viseltek meg jobban a történtek?

Apámat, ő mégiscsak családfenntartónak képzelte magát, és ez volt az az idő, amikor családot nem lehetett fenntartani. A munkáért baksisokat kaptak, effektív egzisztenciális problémáink voltak, a fáról szedtük le a vadgyümölcsöt. A vadszilvára ilyen hideg grízt öntöttünk és azt ettük. Nekünk, gyerekeknek nem volt rossz. A gyereknek mi fontos? Kutya volt, szerettünk egymással játszani, elvoltunk, de a szülők, szegények… Közben jöttek a hírek Budapestről, hogy mi megy, majdnem elviselhetetlen volt, ugye 1951 volt a kommunizmus legrosszabb éve. Több mint egymillió eljárás indult. Az öregek elkezdtek meghalni. Meghalt az Ambrózy Gyula bácsi felesége, kellemetlen napok voltak, látni a szenvedéseiket. Az idősek örökösen betegeskedtek, az orvost nem lehetett kicsalni, nagy ritkán jött, biciklivel. Aztán meghalt Sztálin, jött Nagy Imre, aki jónak látta engedni. Az volt, hogy elengednek minket, de Budapestre nem mehetünk, csak a város húsz kilométeres körzetén kívül. Mi Érdligetre kerültünk.

Meghatározott helyre kellett költözniük, vagy a húsz kilométeres körzetet leszámítva mindenki mehetett, amerre látott?

Ezt leszámítva mehettünk, ahová akartunk. Körbe is laktuk Budapestet. Érdligeten sem volt fenékig tejfel az élet, mert semmink nem volt, nulla, zéró. Apám végzett agrármérnök volt, a föld miatt elvégezte a keszthelyi Georgikont. Így aztán elkezdett a budafoki pincékben gombát termeszteni, amit aztán mag szállított az embereknek. Anyám nejlonharisnyákat kötött, én iskolába jártam, a többi testvérem segédmunkás volt. A fiataloknak mégiscsak könnyebb volt.

Édesanyja melyik Wekerle Sándornak volt a lánya?

A pénzügyminiszternek, és az ő apja volt a miniszterelnök. Anyám 1906-ban a Sándor-palotában született – a dédpapám volt a miniszterelnök, a családja is vele lakott a kormányfői rezidencián, és akkor még nem kórházban szültek, hanem házhoz jöttek a bábák. A nagypapa Bethlen alatt volt pénzügyminiszter, az öreg Wekerle pedig háromszor volt miniszterelnök – ugye most van egy ugyanilyen.

Emlékszik rájuk?

Dédpapámra nem, de a nagypapára hogyne! Ő is éppúgy ki volt telepítve, mint mi! Vallyon tanyára, elég közel hozzánk, néha átjártunk hozzájuk. Ők például Pomázra mentek vissza, s jártunk hozzájuk látogatóba. Amikor az 1954-es futballdöntő volt, akkor is azt mondta az anyám, hogy márpedig ti nem maradtok hallgatni a rádiót, hanem jöttök Pomázra. Mentünk is, de nyitva voltak az ablakok, és hallottuk az eredményeket.

Tartották a kapcsolatot, akik együtt voltak kitelepítve?

Hogyne! Ott sorsközösségek és barátságok születtek, én is tartok ilyen barátságokat. Így lett az én barátom Pintér Tamás „Oroszlán”, akinek úgyszintén kitelepítették a családját. Ő kaszkadőr volt meg verekedős gyerek, igazi hétpróbás vagány. Életre szóló barátságot kötöttünk, két éve halt meg. De most is tart a nexus azokkal, akik még élnek.

Hogy teltek a későbbi középiskolás, egyetemi évei?

Akkor rámjárt a rúd ugyebár, mert középiskolába nem vettek föl, így kénytelen voltam Esztergomba menni a ferences gimnáziumba. Olyan rossz káder voltam, hogy borzasztó! Bentlakásos iskola volt, hetvenen laktunk egy hálóteremben. Aztán jött 1956. Ropogtak kint a puskák, lőttek rettentően. A negyedikesek ki akartak menni, mert nagyfiúknak képzelték magukat, a papok meg lefeküdtek a kapuba, és nem engedték őket, mivel felelősséget vállaltak a szülők felé. Október 30-án aztán feltettek minket egy buszra, bevittek Óbudára és szélnek eresztettek minket. Egy jó barátommal, Batthyány Bálinttal sétáltunk hazafelé, ő is egy rettentő deklasszált elem volt, vele meg Kuncz Románnal jöttünk át a városon. A Rákóczi úton végig álltak a kiégett villamosok, feküdtek a hullák. Nem vettünk részt a forradalomban, ahhoz túl fiatalok voltunk. De két testvérem kiment Svájcba (a második nővérem már nem élt, belehalt a betongyári munkába, nem bírta a tüdeje a sok beszívott port). Én itthon maradtam abban a reményben, hogy valamit tovább tudok tanulni, de az ELTE jogi karán a dékán megmondta, hogy ne is próbálkozzak – ez legalább egyenes dolog volt. Voltam anyagbeszerzőtől ügynökig minden, aztán 1971-ben még egyszer mondták, hogy most sem fognak felvenni, hiába csináltam felvételi vizsgát. Na erre disszidáltam 1973-ban.

Törvényesen, útlevéllel?

Igen, törvényesen, útlevéllel.

Simán megkapott mindent ehhez?

Behívtak, és megkérdezték, hogy kint akarok-e maradni, és mondtam, hogy nem. Akkor már nem bántottak. És akkor kint maradtam bátyáméknál, és akkor az ő védőszárnyai alatt kezdtem dolgozni a bankban, aztán kiküldtek tanulni Londonba, majd Zürichben dolgoztam különféle bankokban. Sokat kellett dolgozni, informatikus lettem a UBS-nél.

Akkor a bankinformatika még nem egészen azt jelentette, mint ma.

Nem. Végeláthatatlan tesztfolyamatok, papírtömegek, lyukkártyás rendszer Aztán kisebb bankokhoz kerültem, ahol jobb volt a karrierlehetőség. Nagyon szerettem Zürichet, ugyanakkor itthon éltek a szüleim, és itt voltak a barátaim Pesten. Úgyhogy örökösen jöttek hozzám.

Mehettek?

Ez a hetvenes évek közepe volt, akkor még csak úgy jöhettek, hogy futballmeccsekre jöttek ki. Ha összeállt egy busznyi fizetővendég, akkor kijöttek, például Innsbruck-Fradi mérkőzésekre.

Amikor Svájcban élt, ön is hazajárt?

Nem, mivel politikai menekültként voltam ott. Igen, valódi menekült voltam. Meg is tiltották, hogy hazajöjjek. Ha hazajöttem volna, akkor elvesztem a tartózkodási engedélyemet. Így aztán 1973-tól 1996-ig éltem kint.

Ezalatt egyszer sem járt itthon?

De, egyszer, teljes titokban, amikor édesapám már nagyon beteg volt. Akkor azt mondtam, látnom kell, lesz, ami lesz.

Milyen volt 1956-tól 1973-ig a diktatúra a mindennapokban?

A terror észrevehetően lazult, az már nem az ötvenes évek eleje volt. Jöttek a kádári dolgok. Az első években Biszku Béla jóvoltából állt a bál, de utána konszolidálnia kellett Kádárnak, ha nem akart kockáztatni. Úgyhogy az igazoltatásokon és a besúgáson kívül más nem volt. Voltak viszont tömbbizalmink – pártmunkás, aki besúgott –, alá tartoztak az úgyszintén besúgásukról híres házmesterek. Azok tudták, hogy mikor jársz haza, mivel nem volt kulcsod a kapuhoz, hanem ők jöttek ki félálomban, amikor hazaértél, és húzták a strigulát. Komoly nyilvántartást vezettek. Slamposat de komolyat.

Kért ki magáról szóló jelentéseket?

Igen, ismernek elég jól az Eötvös utcában, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Lekértem az összes adatot az egész családomra. Énrám egy barátom súgott: a Kárpátiába jártunk annak idején, egy diákokból álló baráti társasággal.

Éltek még a besúgók, amikor szembesült ezzel?

Aki rám súgott, az egy fiú volt, aki valószínű azért vállalta be a besúgást, hogy felvegyék az egyetemre. Gyerekorvos lett belőle. Én nem szóltam neki. Egyébként semmitmondó jelentéseket írt: elmentünk a bálba, ők kettőkor mentek el, de mi ott maradtunk fél ötig és részegek voltunk. Kilógott a lóláb, hogy a gyerek azért súgott, hogy felvegyék az egyetemre.

Önt sosem próbálták beszervezni?

Hál' Istennek nem. A nagypapám iratait megkaphattam, jó vastag akta van róla. Esterházy Javított kiadás című könyvében le van írva monogrammal (W.S.), hogy Esterházy Móric eljárt nagyapámhoz a régi barátság ürügyén, és jelentett róla. De mit tudott róla jelenteni? Öregember volt, ült a foteljében, nem politizált. Ezt jelentette Esterházy apja is, hogy az öreg Wekerle nem politizál, hagyjátok a fenébe, nem érdemes róla jelenteni. Valamivel rávették Esterházyt, hogy jelentsen, s ezt nem fogjuk tudni, hogy mivel vették rá, ez a szörnyű.

Mit gondol az aktanyilvánosság kérdéséről?

Az ügynökkérdésről? Teljesen felháborító, amit csinálnak, az összes kormány, a mai napig nem hajlandó nyilvánosságra hozni semmit. Pedig vastag könyvek jelentek már meg a besúgókról, a neveket tudjuk, csak rájuk bizonyítani nem lehet semmit. Múltkor ott ült a kis Kenedi (Kenedi János – a szerk.), s beszélt 14 olyan szalagról, amelyen rajta vannak a papírok digitalizált változatai, azok, amelyeknek egy részét megsemmisítették a rendszerváltás idején.

Mi lehet az oka, hogy ellenzékben mindenki a nyilvánosság pártján áll, kormányra kerülve azonban már sokkal kevésbé harciasak? Van még ennek a kérdésnek jelenlegi nemzetbiztonsági relevanciája?

Nem, semmi. A történészeknek adhatnának kenyeret, ha egyszer megszavaznák az ügynökök nyilvánosságát. Én kaptam kutatási engedélyt, egy témára. Ami nem rám vonatkozik, azok az adatok ki vannak takarva – nem mintha nem emlékeznék, hogy kik ültek még mellettem a Kárpátiában. De ez egy erkölcsi rehabilitáció lenne, és nem tudom, hogy miért nem történik meg. A legegyszerűbb magyarázat persze az, hogy vannak még a politikában involvált emberek, akiknek a felmenői érintettek.

Ők maguk nem?

Nem, ők már fiatalabbak annál. De ez túl egyszerű, túl primitív magyarázat nekem. És miért nem buktatják meg azt az egyet-kettőt, aki mégis érintett? Egyszer egy ezzel megbízott ember hallgatott engem, és csendes mosoly volt az arcán. Ő tudta, de nem mondta el.

1956-tól a hetvenes évekig végig jelentettek önről?

Nem, csak egy időszakban. Meg én nem voltam egy színes szivar, a családom félt, politikáról nem beszélgettünk, csak nőkről meg futballmeccsekről. Sportoltunk. Még NB1-es kosárlabdázó is voltam.

Hol játszott?

Az MTK-ban, voltam ifjúsági válogatott is, aztán meg edző.

Volt bármiféle kapcsolata az akkori politikai elittel?

1961-62-ben az Osztyapenkónál stoppoltunk Jankovics Marcival, s egyszer csak megállt egy nagy, fekete autó. A hátul ülő idős hölgy kérdezte, hova megyünk, mondtuk, hogy Balatonföldvárra. A sofőr mellett egy fiatalember ült, mi tudtuk, hogy Apró Toncsi az. Az anyja ült hátul. Elkezdett kérdezősködni, hogy kik vagyunk, mivel foglalkozunk. Marci mondta, hogy segédmunkás a szikvízgyárban. Tényleg az volt. A hölgy nem értette, hogy lehet ez, hiszen „olyan szépek a kezei”. Megkérdezte, hogy mi volt a papája – Marci azt mondta, hogy a Nemzeti Bank igazgatója (Jankovics azonos nevű édesapját a magyar nemzeti bankosok hűtlenségi perében 1956 nyarán életfogytiglani börtönre ítélték – a szerk.). Kész, akkor megfagyott minden. Toncsi hátranézett, s egy szó nem hangzott el az autóban egészen addig, amíg kitettek minket Balatonföldváron. Apró Antal meg a fia elég nagy potentát volt, fölmenői a mostani generációnak (nevet). Ő nem ismert minket, más körökben mozgott, de mi tudtuk, hogy ő ki.

Mi lett a sorsa a család egykori birtokainak?

Az egyik volt családi kastély pszichiátriai gondozóhely, kétszáz közepesen nehéz beteggel. Apám unokatestvérét, Imre bácsit 1951-ben elvitték, majd 1953-ban agyonverték Kistarcsán, s az életművem lett volna, hogy exhumáltatom és elhelyeztetem a kápolnában, ami a régi birtokon épül, de nem találtuk meg, hol fekszik. Egy szállítmányban vitték ki a holttestét Meszlényi Zoltán püspökével, akit boldoggá is avattak. Meszlényi sírjának a környékén kell feküdnie, de nem túrhatom fel a 301-es parcellát. Egy ávós tiszttel beszéltem, egy mai napig ügyvédként dolgozó ávós tiszttel, Bajcsics Jánossal, aki azt mondta, ő már leszállt a témáról. Annyira slendrián volt az akkori adminisztráció, hogy sehol semmi, agyonverték és kész, mit törődtek ők vele, hazudtak valamit az orvosi papíron. Meszlényi kartonjára is azt írták, hogy idült hörghurut – teli volt kék-zöld foltokkal. Szóval nem sikerült az exhumálás, és már nem is fog sikerülni, ami nagy bánatom. Bezárult a kapu, vége.

A rendszerváltáskor gondolt rá, hogy talán vissza lehet majd szerezni az egykori családi kastélyokat?

Nem. Kaptunk ugyan kárpótlási jegyeket, de soha nem gondoltam rá, hogy vissza lehetne kapni. A kastélyokhoz földbirtok járt, mit csinálnánk ott, az Isten háta mögött föld nélkül? Most osztrákok akarnak belőle hotelt csinálni, és arra várnak, hogy az állam majd fizet nekik ezért. Van egyébként földem, valószínűleg enyém Budapest legrosszabb telke, Soroksáron. Ennél rosszabb vacakot! Ez egy dűlő, mégis belterületnek számít, benövi a gaz, ki van parcellázva, szántóföldnek van minősítve. Bolgárkertészet volt régen, s elképzelhető, hogy 120 év múlva fognak majd ott építkezni. Semmit nem ér, ronda, ott a Duna-ág, szúnyoginvázió. Eladni? Még örökbehagyni sem érdemes! De amúgy a földből meg lehet élni, bérbe adom a többit (például Gráf József miniszter veje tőlem is bérel egy kis részt).

Visszament még később Kolop tanyára?

Igen, teljesen megváltozott minden. A kúria és a csirkeól már nincs meg a későbbi iszaptermelés miatt, onnan hozták a Gellért-fürdőbe az iszapot. Alig ismertem meg a területet, csak egy kutyát engedtek rám.

És Wekerletelepre el szokott látogatni?

Igen, mindig meghívnak minket a Wekerle-ünnepségekre. Jó látni, hogy mégiscsak volt koncepciója és értelme ennek a nagy városépítésnek. A telepet azért nevezték el róla, mert benne volt a Fővárosi Közmunkatanácsban, ami előkelő dolog volt, benne volt Andrássy Gyula is – ezek aztán tényleg szívükön viselték a város sorsát. Az is nagy dolog, hogy Wekerlének, aki sváb betelepülőként Móron született, a város nemrég egy ötméteres szobrot állított.