A magyar felelősségről én sem osztom Ungváry álláspontját

Diószegi István kemény bírálatban részesíti Ungváry Krisztiánt. Sajnos cikke olyan sok pontatlanságot, tárgyi tévedést tartalmaz, hogy egyébként megfontolásra érdemes gondolatainak hitelét kérdőjelezi meg. Az általa idézett cikkem nem esszé, a Századokban (2014/1. 183-200.) könyvrecenzióm jelent meg, és a címe nem „Végső képtelenség”, hanem „Végső döntésképtelenség” volt. Recenziómban megbíráltam a Kádár Gábor – Vági Zoltán szerzőpáros „Végső döntés. Berlin, Budapest, Birkenau, 1944.” (Jaffa Kiadó, Budapest, 2013.) c. könyvét, melyben a szerzők azt állítják, egyetlen forrásra, az egyébként csak általuk látott, sehol nem publikált, így nem is ellenőrizhető Endre László-féle határidőnaplóra hivatkozva, hogy a magyar holokauszt legfontosabb döntését Endre és Eichmann 1944. április 22-én hozta. Ekkor és ők ketten, Endréék szentkúti birtokán döntötték el, hogy valamennyi zsidót deportálják Magyarországról. Ilyen horderejű döntést nem lehet belügyi államtitkári, illetve SS alezredesi szinten meghozni, ez Hitler, Horthy, Sztójay, Himmler stb. hatásköre volt, Eichmann és Endre legfeljebb lelkes végrehajtók voltak.

Diószegi István meglehetősen könnyű kézzel bánik az adatokkal, dátumokkal és tényekkel. Magyarországon a sárga csillag viselését előíró rendelet nem április 7-én jelent meg, hanem március 31-én, és április 5-től kellett a hat éven felüli zsidóknak lakásukon kívül, felső ruházatukon, a bal mellrészen 10X10 centiméteres, kanárisárga csillagot viselniük. Nem május 16-án, hanem május 14-én indultak el az első deportáló szerelvények.

Endre nem elhatározta, hogy április 24-én vidéki szemleútra indul, őt Sztójay, valószínűleg Horthy utasítására, kiküldte az első gettók, gyűjtőtáborok megszemlélésére.

Diószegi hol április 14-et, hol április 17-et ír azzal kapcsolatban, hogy mikor is beszélgetett Endre és Baky a deportálásokról. Egyébként ez teljesen érdektelen, mert jó másfél évvel később, már az ÁVO fogságában honnan is emlékezhettek volna ilyesmire pontosan.

Ferenczy László csendőr alezredes nem csak regisztrálta a vonatokat, komoly szerepe volt a vidéki zsidóság gettókba, gyűjtőtáborokba terelésének, majd deportálásuknak a megszervezésében. Igaz, hogy nem tudott jól németül, de ennek a „munkának” az elvégzéséhez elsősorban magyarul kellett tudnia. Ráadásul volt egy németül kiválóan beszélő segédje, Lullay László csendőr százados. Ha Diószegi Istvánt érdekli, hogy Ferenczy mit csinált 1944-ben, javaslom, hogy olvassa el Molnár Judit: „Csendőrtiszt a Markóban. Ferenczy László csendőr alezredes a népbíróság előtt.” (Scolar Kft. Kiadó, Budapest, 2014.) c. könyvét. Ebben többek között az 1944-es Ferenczy-féle „napi jelentések” is teljes terjedelmükben, lábjegyzetekkel szerepelnek.

A legfontosabb kérdésben, vagyis a magyar felelősség ügyében én sem osztom Ungváry Krisztián álláspontját, de nem úgy és nem azért, amit most Diószegi bírál. A fentebb említett recenziómban is leírtam, hogy a németek igenis a lehető legtöbb zsidót akarták Magyarországról deportálni. Eichmann 1944. március 19. előtt valamennyi, az előző években számos ország „zsidótlanításában” komoly tapasztalatokra szert tett szakértőjét, a Gestapo IV-B-4 (zsidóügyi) osztálya munkatársait magával hozta Magyarországra. Himmler először küldte magát a deportálások „mesterét” Eichmannt a helyszínre, eddig ő soha nem irányította a terepen egy ország zsidótlanítását. Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt-RSHA) nagyhatalmú vezetője a még hivatalosan ki sem nevezett miniszterelnökkel, Sztójay Dömével már március 20-án tárgyalt, és világosan a tudtára adta: a zsidókérdés német mintára történő rendezését kívánják. Horthy szabad kezet-, sőt világos utasítást adott a Sztójay-kormánynak: a németek minden kívánságát a zsidókérdésben teljesíteni kell. A németek Auschwitz-Birkenauban is készültek hatalmas tömeg magyar zsidó „fogadására”, új rámpát és három új vasúti sínpárt építettek. Május 9-én három nagy és két kisebb égetőgödröt kezdtek kiásni. Ekkor már tudták, hogy nem 50- vagy 100.000 munkaképes zsidó munkaszolgálatos, hanem sok százezer zsidó, köztük rengeteg öreg, beteg, kisgyerek fog ide érkezni. Nem tudták, nem is tudhatták a megszállás előtt, hogy az új magyar kormány és hatóságai milyen fegyelmezetten, olykor kifejezetten lelkesen fogják szervezni, lebonyolítani több százezer zsidó megbélyegzését, gettókba, gyűjtőtáborokba zsúfolását, majd deportálásukat.

Diószegi rosszul emlékszik, én pontos lábjegyzettel jelöltem meg forrásomat a Holokauszt c. könyvemben (Pannonica Kiadó, Budapest, 2001., 245. oldal, 173. lábjegyzet). Az 1944. május 4-5-i bécsi „menetrend-értekezleten” a német és magyar vasúti és deportálási szakértők, köztük a Diószegi által is említett Franz Novak állapodtak meg abban, hogy naponta négy szerelvénnyel fogják a magyar zsidókat deportálni. Ha ezt a tervet tartották volna, akkor naponta (egy vonatszerelvény esetében 2500-3000 zsidóval számolva) akár 10.000-12.000 zsidót is deportálni tudtak volna. A valóságban voltak napok, amikor csak két, de gyakrabban három, négy, sőt öt deportáló vonatot is „sikerült” Magyarország területéről elindítani.

Eichmann vagy Endre nem foglalkozott azzal, hogy egy-egy szerelvénybe egy adott állomáson hány embert zsúfolnak. Általános utasításokat adtak, például Lullay május 12-én Munkácson az úgynevezett „deportálási értekezleten” ezzel kapcsolatban annyit mondott: rakhatják a zsidókat úgy is, mint a „heringeket”, akár 100 főt is egy vagonba, aki nem bírja az utat, legfeljebb elhullik.

Ungváry Krisztián mostanában sokat bírált könyvében nem a Kádár-Vági szerzőpáros, hanem Götz Aly és Christian Gerlach német történészek egyébként rendkívül tendenciózus, elfogult és tárgyi tévedésektől hemzsegő könyvére („Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása 1944-1945.” Noran Kiadó, Budapest, 2005.) támaszkodik. Az ő „interaktív” tézisüket veszi át, mely szerint a magyar és német hatóságok a megszállás után egyre radikálisabb zsidópolitikát alakítottak ki. Kádár és Vági a magyar holokauszt fő felelősének Endrét, és kisebb mértékben Eichmannt tartja. Ungváry szinte kizárólag Horthy és a Sztójay-kormány felelősségét hangsúlyozza. Ha kicsit karikírozva szeretném megfogalmazni, akkor azt is mondhatnám, hogy a közmondásos magyar lónak, melynek tudvalevően csak túloldala van, az egyik oldalán tartózkodnak azok az „udvari” történészek (Schmidt Mária, Tőkéczki László), akik szerint az 1944-es magyar tragédiáról, 437 ezer zsidó deportálásáról csak és kizárólag a német megszállók tehetnek. Ungváry a ló másik oldalán állva azt hangoztatja, hogy csaknem mindenről a magyarok tehetnek, a németeknek nem volt előre kidolgozott „mester-tervük”, megelégedtek volna néhány tízezer munkaszolgálatos zsidóval, tulajdonképpen a Sztójay-kormány túlteljesítette a németek deportálási kívánságait. Nem életszerű, hogy egy megszállt országban a megszállók engedelmeskedjenek a megszálltaknak. Javaslom, hogy üljünk fel a lóra: a németek a lehető legtöbb zsidó deportálásának, az ország zsidótlanításának vágyával érkeztek Magyarországra 1944. március 19-én. Nyilván kellemesen meg voltak lepve Eichmannék, amikor látták, hogy a Sztójay-kormányban, Horthy jóváhagyásával milyen lelkes együttműködőkre, kollaboránsokra találtak.