Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya

- Sajnos, hogy a tankönyvek egyre felületesebbek, mert egyre kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a középiskolai történelemoktatásnak. Másfelől pedig még mindig a kommunista-nacionalista történetírás foglyai vagyunk.

- Húsz év eltelte után?

- Húsz év eltelte után még mindig ez az uralkodó szemlélet a középkorról és az újkorról. A jelenkor vonatkozásában nem. Sajnos, hogy a történelemkönyvek amolyan idealizált, standard, tabu képeket festenek a román uralkodókról. A felnőtté váló gyerekek tudatában ezek az idealizált szereplők rögzülnek.

- Az egyetemre beiratkozó diákoknál is efféle bevésődött elképzelésekkel találkozik?

- Igen, persze. Főleg az elsőéveseket tanítom és gyakran találkozom ilyen tévképzetekkel, amelyeket a gimnáziumban sajátítottak el.

- Mint például?

- Például az, hogy Erdély egy román állam volt a középkorban. Vagy az, hogy Erdély vajdáját az Erdély területén élő román földesurak választották. Ostobaság! Mivelhogy Erdély a Magyar Királyság része volt a középkorban. Egyáltalán nem volt egy „román ország”. Erdély vajdája egy magas rangú tisztviselő volt, a harmadik méltóság a magyarországi hierarchiában. Közvetlenül Magyarország királya nevezte ki a király helytartója gyanánt. Az Erdély területén élő román nemeseknek ugyanolyan jogaik voltak, mint bármely más nemesnek a Magyar Királyságban. És semmi esetre sem voltak többségben.

- És természetesen nem ők döntötték el, hogy ki legyen Erdély vajdája.

- És természetesen nem ők döntötték el, hogy ki legyen Erdély vajdája. Aztán ott vannak az olyan mítoszok, hogy a „románokat elnyomták Erdélyben”.

- És ez nem igaz?

- Nem. A középkorban nem. A középkorban a román parasztnak ugyanaz volt a státusza, mint a magyar parasztnak. Sajnos, hogy mi a jelenkori vagy az újkori ember szemével tekintünk a középkor történelmére. Vagyis a XVIII., XIX. vagy a XX. századi valóságokat (amikor valóban jelentős román-magyar ellenségeskedések történtek) rávetítjük a középkorra. Ez egy óriási tévedés. Egy francia történész, ha nem tévedek, Jacques Le Goff mondott valami ilyesmit: a középkort a középkori ember szemével kell nézzük; az ókort az ókori ember szemével; az újkort pedig az újkori ember szemével. Tehát bele kellene helyezkednünk a vizsgált időszak szellemiségébe, hogy az adott korszak mentalitásának és standardjainak megfelelően lássuk az eseményeket. Sajnos, mi nem ezt tesszük.

- Tehát nem a jelenkori ember, hanem a kortárs szereplő szemével érdemes a történelmet szemlélni. De vajon hogyan látták a középkori románok?

- A középkor folyamán az Erdély területén élő románok azt mondták: éljen a király, vagyis a mi királyunk – függetlenül attól, hogy Mátyás, Zsigmond, vagy valaki más volt Magyarország uralkodója. Egyáltalán nem gondoltak Havasalföld vagy Moldva fejedelmeire. Ez természetesnek számított, mivelhogy a király állt az ország élén. Ha jogi problémák adódtak, különféle helyszíneken pereskedtek, a nemesi ítélőszéktől kezdve egészen a királyi ítélőszékig, társadalmi helyzetüknek megfelelően, pontosan ugyanúgy, mint a Magyar Királyság társadalmának bármely más tagja. Mindez változatlan maradt a XVIII. század végéig, amikor - az osztrák asszimilációs intézkedésekre adott válaszként - kialakult a magyar nacionalizmus, és teret hódított Magyarországon, Erdélyben. A hangsúly lassan-lassan áthelyeződött a román-magyar konfliktusra, nyilvánvaló politikai célzattal. A középkorban nem létezett ilyesmi. Egyáltalán nem.

- És a másik oldalon, Moldvában és Havasalföldön?

- A román történetírás egy másik hamis mítosza: „a románok egységének középkori érzülete”. Nem létezett ilyesmi!

- Hát a történelemkönyvekből ismert „közös törökellenes harcvonal”?

- Semmi sem igaz belőle! A románok jól meghatározott körülmények következményeként harcoltak a törökkel. Nem mi kezdeményeztük a háborúkat a törökkel, hogy „megmentsük Európát”, hogy visszakergessük a törököket a Balkán térségéből Kis-Ázsiába. Akkor harcoltunk a törökkel, amikor rákényszerítettek a körülmények, és olyankor valóban sok háborús hőstettet hajtottak végre a románok, amelyekről kevesen tudnak. De sajnálatos módon középpontba helyeztünk egy hamis elméletet a „három román ország közös törökellenes arcvonaláról”. Soha nem létezett ilyesmi. Mindenki a saját trónját védte, erősítette. Az uralkodók és a körülöttük lévő nagyurak a saját érdekeiket követték. Senki sem gondolt valamiféle közös törökellenes arcvonalra. Egyáltalán nem! Amikor Nagy István moldvai fejedelem 1775-ben Mátyás király hűbéresévé vált, legfeljebb akkor beszélhetünk egységes politikáról, mert nem csak Nagy István moldvai fejedelem vált Mátyás király hűbéresévé, de Havasalföldön is egy vazallust akart fejedelemmé emelni. Mivelhogy Baszaráb elárulta, és akkor Karóbahúzó Vladot emelte fejedelemmé, aki vagy hat hetet uralkodott még, mígnem megölték az alattvalói. Akkor valóban egységes volt a politika. Miért? Szükség volt egy hűséges fejedelemre Havasalföldön (amely egyféle ütközőállam volt a Magyar Királyság és a Török Birodalom között). Ennyi. Egyébként mindenki a saját útját követte.

- Ön tanulmányokat, könyveket írt, miután ausztriai, lengyelországi, magyarországi, vatikáni levéltárakban kutatott. Hogyan látják onnan...?

- A dokumentumok a valóságot mutatják. A külföldiek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget népünknek. Nem igazán vettek észre bennünket a világban. Akkor sem, most sem, sajnos. Inkább a rosszaságaink miatt váltunk ismertté. Ami inkább feltűnt a dokumentumokban, hogy amikor általában véve jellemzik a románokat, olyankor a kép mindig negatív. A '90-es évek elején Bécs és Budapest levéltáraiban kutattam. A dokumentumok - melyeket nem magyarok írtak; hisz tegyük fel, hogy a magyarok elfogultak lennének; lehet, hogy egyes rádióhallgatók erre gondolnak; tehát vegyük az osztrákok, olaszok, franciák által írt dokumentumokat... Bár ez végső soron nem számít. Az erdélyi románokról, a havasalföldi románokról vagy a szlovákiai hegyekben élő románokról (akikről sajnos alig tudunk valamit) a dokumentumok mindig sötét képet festenek. A románok gyújtogatnak, lopnak, hazudnak, nem szorgalmasok. Sajnos, hogy ez a megítélés, amely a XIV-XV. századtól kezdődően egészen napjainkig szinte semmit se változott. Nem a külföldiek hibások, hanem mi. Sajnos.

- Ez a válasz sokakban indulatokat szíthat. Ismét azzal vádolhatnak bennünket - mint egyes olvasók a História nevű folyóirat weboldalán, minekutána megjelent az ön tanulmánya Karóbahúzó Vladról -, hogy hazafiatlanok vagyunk, amikor ilyeneket mondunk.

- A hazaszeretet nem jelentheti azt, hogy hazudunk.

- Joggal vádolhatnak azzal, hogy nem vagyunk hazafiak?

- A hazaszeretet nem jelentheti azt, hogy hazudunk. A hazafiasságot nem hazugsággal mérik. Egyáltalán nem. Annyit mondhatok önnek, hogy egyre több olyan történész él Romániában, akik hiteles történelmet szeretnének írni, és akik sokkal jobban szeretik a hazájukat, mint azok, akik nagy hazafinak tartják magukat, és kitüntetéseket szereznek a sajtó ilyen-olyan ütközeteiben, vagy máshol.

- Ez érdekes. Azt akarja mondani, hogy konfliktus zajlik különféle történész-nemzedékek, irányzatok között?

- Igen. A '90-es évek utáni fiatalabb nemzedék mítoszok nélkül, hitelesen próbálja bemutatni a történelmet, de ez nem jelentheti azt, hogy a mítoszok lebontása után nem méltatnánk a hősöket.

- Ön például hogy válaszol arra a kérdésre, hogy győzött-e Vitéz Mihály a călugăreni csatában?

- Nem győzött.

- A tanulmányban is azt állítja, hogy nem, bár az ütközet drámai volt.

- Egy háborúban több csatát is vívnak, és nem mindegy, milyen szempontból vizsgáljuk az eseményeket.

- Számunkra Călugăreni egy hatalmas győzelem színhelye.

- Hát igen, egy bizonyos pontig. De ha viccesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy amikor Szinán pasa feltápászkodott a mocsárból, és kezét szeme fölé tartva Vitéz Mihály seregét kereste, akkor azt látta, hogy Vitéz Mihály nincs ott. Vagyis - ahogy az ütközet tanúi is mondják - hatalmas volt a călugăreni csata, rengeteg török harcos meghalt, és nagyon sok román megsebesült, de az ütközet helyszínét elhagyva Vitéz Mihály visszavonult az erdőkbe, a Kárpátokba, az erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond hadseregére várakozva. Mivelhogy nagyon jól tudta: esélytelen vállalkozás lett volna folyamatosan Szinánnal, a török hadsereggel harcolnia. Ne feledjük, hogy a călugăreni csatát követően Szinán hadserege megszállta Targovistét és Bukarestet, erődítményeket épített a városokban, kormányzókat helyezett az élükre, megkezdte az ország átszervezését pasalikká. Hogyan beszéljünk călugăreni győzelemről, ha azt követően a török uralta az országot, nem pedig Vitéz Mihály?

- Igen, de végül mégis kiűztük a törököt.

- Kiűztük, mert segítségünkre sietett Erdély fejedelme a hadseregével. Vitéz Mihály akkoriban Báthory Zsigmond vazallusa volt. Végül is nem ez a fontos, hanem hogy a călugăreni ütközetet valós perspektívából, hitelesen lássuk. Pillanatszerű esemény volt, egyféle thermopüléi csata, egy gyors rajtaütés, amelyben pillanatnyilag, nagyon rövid időre Vitéz Mihály kerekedett felül, de semmi több. Egy másik példa az események hamis láttatására, ha 200 évvel megyünk vissza az időben, a rovinei csata bemutatására. „Öreg Mircea legyőzte Bajazidot”. Ugye ezt tanultuk az iskolában... Mihai Eminescu híres költeménye is ezt mondja, miközben ebből semmi sem igaz! Mivelhogy a rovinei ütközet után Öreg Mircea majdnem két és fél évet Erdélybe menekülve él. Ha valóban megnyerte a csatát, mit keresett 1395 márciusában Brassóban, Luxemburgi Zsigmondnak, Magyarország királyának hódolva? Miért próbálta a magyar hadsereg négy ízben is öreg Mirceát visszahelyezni a havasalföldi trónra - egyik alkalommal maga a magyar király vezette a magyar hadsereget -, de mindhiába mert a törökök minden alkalommal elűzték Mirceát? Nyilvánvaló, hogy Mircea nem nyerte meg azt a csatát, hisz elmenekült az országból. De mi mindig csak azt akarjuk látni, ami tetszetős, és nem a maguk teljességében szemléljük az eseményeket. A román történetírás nagy hiányossága az átfogó távlatok hiánya. A románok történetét mi az egyetemes történelembe ágyazottan kellene értelmezzük. Hisz megvan a helyünk. És nem egészen jelentéktelen. Nem. Fontos helyünk van. De nem azokat a szereplőket és nem azokat a világtörténelmi jelentőségű mozzanatokat választjuk, amelyek valóban felhívhatnák ránk a figyelmet.

- Mondjon egy példát!

- Hunyadi János. Vagy Mátyás király. 

- Hunyadi Jánost nagyobb mértékben vállaljuk. Mátyás királyt azonban már kevésbé.

- Igen, mert Hunyadi Jánost mi román hősnek tartjuk, a magyarok pedig magyar hősnek tekintik. Mátyás királyt mi megtagadjuk, a magyarok pedig nagy magyar királyként tisztelik. Holott már akkor, a korszakban világosan megfogalmazódott, hogy Mátyásnak román felmenői voltak, és ez senki számára nem jelentett szégyent. A középkorban sok román nemes futott be jelentős pályát a Magyar Királyság hierarchiájában. És ezek közül a legmagasabbra Hunyadi Mátyás, valamint az ő apja, Hunyadi János jutott. Büszkék kellene, hogy legyünk erre. A nagy világtörténeti munkák, amelyek Cambridge-ben vagy máshol a nagyvilágban születnek, Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról beszélnek. De mi olyan témákat választunk, amelyek révén többé-kevésbé csak siránkozunk, ahelyett, hogy előállnánk azzal, ami valóban történt.

- Még mindig azt a mítoszt tápláljuk, hogy mi Európa kapuinál álltunk, másokat védtünk, miközben azok katedrálisokat építettek?

- Pontosan.

- Még most is, 2010-ben is ebben a mítoszban hiszünk?

- Sajnos, hogy igen. Holott ne feledjük: mi önvédelemből harcoltunk a törökkel. Rövid távú csatákat vívtunk.

- És nem voltunk ezzel egyedül.

- Pontosan. És nem mi álltuk el a törökök legfőbb útját Európa felé. A középkorban, és főleg a XV. században a legtöbb és a legnehezebb harcokat Magyarország vívta el egészen Mohácsig. Ezt el kell ismerjük! Leszámítva a '70-es éveket Nagy István idejéből, a legtöbb harc a magyarok és a törökök között folyt. Az erőarányok és az ütközetek száma tekintetében egyaránt.

- Nagyon érdekes. Keveset beszélünk Erdély történelméről, és arról, hogy miként befolyásolta ezt a térséget. Íme, a román fejedelmek Erdélyben kerestek menedéket, kapcsolatokat létesítettek, vagy hűbéresekké váltak. A középkori hűbéri hierarchia egy másik olyan kérdés, amiről komplexusokkal beszélünk, mintha legalábbis egyet jelentett volna a teljes megadással.

- A középkorban megszokott eseménynek számított, hogy egy uralkodó, herceg, nagyherceg, vagy - hogy úgy mondjam - alacsonyabb rangú király a vazallusává váljon valamely magasabb rangú, erősebb uralkodónak. Ez természetes volt. Ahogy ma politikai klienterizmusról beszélünk, amikor egyes „bárók” „kliensként” futtatnak képviselőket vagy szenátorokat, ehhez hasonlóan a középkor idejében a hercegek, nagyhercegek, őrgrófok egy náluk hatalmasabb király vagy császár hűbéresei voltak. Nem szégyellték. Nyilván a vazallus igyekezett kibújni a kötelességek alól, amelyek egyébként nem voltak nagyok. Megpróbált előnyt kovácsolni a helyzetéből. Volt egy előnyünk Havasalföld, a Magyar Királyság és a Török Birodalom között helyezkedett. Ebből adódóan a havasalföldi uralkodók gyakran hintapolitikát folytattak. A helyzet kettősségéből adódóan hol az egyikkel, hol a másikkal működtek együtt. Túl sokat kért a török? Mentek a magyarokhoz. Vagy fordítva.

- Védelmet találhattak az egyiknél a másikkal szemben, és fordítva?

- A XV. században, amikor épp béke volt a két hatalom, a Magyar Királyság és a Török Birodalom között, Havasalföld és Szerbia kettős fennhatóság rendszerének volt alárendelve. Miben állt ez? Amikor békeszerződéseket kötöttek, leírták, hogy Havasalföld fejedelme fizet egy bizonyos adót a töröknek, és Magyarország királyára hallgat, vagyis a magyar királynak is vazallusa. De miért van az, hogy a román történetírásban soha nem tagadjuk, ha a moldvai fejedelmek a lengyel király hűbéresei voltak, de minduntalan elhallgatjuk, ha Magyarország vazallusai voltak?

- Miért? mert nacionalista komplexusaink vannak.

- Mert a mai ember szemével tekintünk a középkori valóságra. Ez a baj forrása.

(...) 

- Ne feledjük, hogy a mai románok elsősorban a televízióból és a filmekből szerzik a történelmi ismeretieket, nem pedig a történelemkönyvekből.

- A filmek, az úgynevezett „nemzeti eposz” melyet egy jól meghatározott céllal alkottak a kommunizmus idejében, a '70-es évek elején, körülbelül 1971 után (Ceaușescu híres téziseit követően) akkor keletkeztek, leszámítva 2-3 korábbi alkotást, akkor készítettek filmet Nagy Istvánról. Történelmi filmjeink döntő többsége számos mítoszt, hazugságot tartalmaz. Sajnos.

- De ezeket ma is újra meg újra vetítik.

- Hát ezen filmek alapján jöttek létre bizonyos személyiségek: rendezők, színészek. Elsősorban Sergiu Nicolescura gondolok. Minden tiszteletem az övé a történelmi ismeretei és főleg a filmes teljesítménye miatt. De sajnos, nyíltan ki kell mondanom, hogy nagy mennyiségben hamisította a történelmet, valótlan képet festve a hősökről. De ne foglalkozzunk most Sergiu Nicolaescuval. Általában a történelmi filmjeinkkel baj van. Jut eszembe egy kevésbé ismert film egy kevésbé fontos szereplőről, Pintea Viteazuról. Lássunk néhány hazugságot. Nagyon nagy hazugságot! A románokat elnyomták a Habsburgok, és a Habsburgok ellen harcoltak. Ez a film üzenete. Nem igaz. Pintea Viteazu egy útszéli rablóvezér volt. S mivelhogy 1703 és 1711 között a kuruc szabadságharcban a magyar nemesek fellázadtak az osztrákok ellen, kialakult egy polgárháborús, zűrzavaros helyzet, amelyből a rablók mindenképpen hasznot húztak. Mások is voltak, nem csak Pintea Viteazu. Közönséges rablókból verbuválódott csapataik voltak, amelyeket úgy az osztrákok, mint a magyarok megpróbáltak a saját oldalukra állítani néhány nagyobb konfliktusban. Így vonult be Pintea Viteazu a történelembe. Jó, pénzt osztott a szegényeknek... Hát persze, így tudta megvenni a hallgatásukat... De még csak nem is ez a baj, hanem az a kép, hogy a románok a Habsburgok ellen harcoltak. Ez egyszerűen nem igaz!

- Eszembe jut egy másik film Karóbahúzó Vladról. A '80-as évek végén készült. Karóbahúzó Vlad havasalföldi és Nagy István moldvai fejedelem úgy beszélgetnek, mintha legalábbis barátok lettek volna. Azt mondja Vlad Istvánnak: „úgy teszel, mintha megtámadnál, hogy megtévesszük a törököt”.

- Ismét egy hazugság, ami a történelemkönyvekben is benne van. Sok történész a következőképpen próbálja megmagyarázni, miért támadta meg Nagy István Chilia városát és Havasalföldöt, amikor a törökök lerohanták Karóbahúzó Vladékat: „hogy megmentse Chilia városát a töröktől”. Nem igaz, mert a török a tengerről támadt, Nagy István pedig a szárazföldről indított rohamot. Együttműködött a moldvai és a török hadsereg, még pedig a havasalföldiek ellen. Hamis tehát az elmélet. A film is hamisan mutatja. Amikor csak tehették, a havasalföldiek és a moldvaiak egymás fejét vették. Vagyis nem voltak barátok. Mindig ellenségeskedés volt a két ország uralkodói, hadserege és népe között. A nemzeti érződmény modern képződmény. Csak a XVIII-XIX. századtól beszélhetünk nemzeti érzületről, román nacionalizmusról. De előtte nem. A középkorban havasalföldiek és moldvaiak voltak.

- Ön milyen filmet készítene, ha...?

- Vitéz Mihályról.

- Hogyan rendezné?

- Egészen másképp!

- Azaz? Mondjon néhány jellegzetességet.

- Előtérbe helyezném Jósika István román származású kancellár szerepét, aki kidolgozta az egység tervét. A valóságnak megfelelően kiemelném Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem szerepét. Az egység tervét, az egész folyamatot, Vitáz Mihály történetét a 15 éves háború európai kontextusába helyezném. Vagyis bemutatnám, hogy mi történt valójában, a forrásoknak, dokumentumoknak megfelelően, a mi valódi szerepünket Európában és abban a háborúban. Vitéz Mihály jelentős uralkodó volt, tudja miért? Rövid ideig, néhány hónapig, picivel több mint egy évig ő vezette a legfontosabb harcokat a török ellen, az osztrákok által pénzelve. Miért? Egy Duna-menti ütközőzóna megteremtésével próbálták gyengíteni a török jelenlétét Magyarország központi és északi térségében. Mi egy másik szempontot követve eltúlozzuk Mihály jelentőségét és ezzel bajt okozunk. Vagyis nem vagyunk hitelesek. Mi magunk játsszuk el a hitelünket. Sajnos. Ha elfogulatlan történetírást művelnénk, akkor lehet, hogy nemzetközileg is elismernének.

- Tehát végül mégiscsak fontos volt az a rövidke ideig tartó egyesülés, amelynek inkább katonai-stratégiai okai voltak, nem pedig nemzeti megfontolások vezették.

- Pontosan. Az egyesítés indoka csakis stratégiai természetű volt. Mi volt a valódi indok? 1526-ban, a mohácsi vészkor Európa közepén eltűnik a Magyar Királyság, mint jelentős politikai és katonai hatalom. Merthogy egészen addig Magyarország verte vissza az Európa felé terjeszkedő Török Birodalmat. Gyakorlatilag összeomlott a térségben az erőegyensúly. Az osztrákok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a térség erőegyensúlyát fenntartsák. Aztán 1600 környékén, Vitéz Mihály idejében, a 15 éves háború európai kontextusában Erdély fejedelme, Jósika István kancellár tanácsa alapján arra jutott, hogy a három fejedelemség egyesítésével jelentős katonai erőt alkothatnának. A călugăreni ütközet utáni helyzet volt a minta. Vitéz Mihály visszavonult, és ezt követően megérkezett az erdélyi hadsereg. Báthory Zsigmond parancsnoksága alatt állt Erdély, Havasalföld és Moldva hadserege. A három ország egyesített hadereje a Duna túloldalára verte vissza a törököt. Báthory Zsigmond nem foglalkozott többet ezzel az ötlettel, de átvette tőle Vitéz Mihály, mivel tudta, hogy a három fejedelemség jelentős erőt alkot együttvéve. Így született meg az egyesülés gondolata, amelyet aztán két évszázadon át elfelejtettek. Csak a '48-asok fedezik fel újra. Tudta-e ön, hogy a XIX. századi történelemkönyvekben alig-alig említik Vitéz Mihályt? Nyilván Balcescu írását leszámítva, amelynek azonban szinte semmi jelentősége nem volt akkoriban.

- De mi úgy tanultuk, hogy Balcescu írása megváltoztatta a szemléletet...

- Dehogy! Nem volt jelentősége akkoriban. Majd csak 1920 után nyomtatták ki több kiadásban. Majd csak 1920 után népszerűsítették Balcescut, főleg a kommunizmus idejében. Miért? A XIX. században Balcescu a politikai eszméivel vált ismertté, nem pedig történészként. Ha már úgyis Vitéz Mihályról beszélünk, lássuk egy másik arcát: miként foglalta el a trónt? Hogyan gyűjtötte össze a pénzt, hogy megvásárolja a trónt? Juhokkal kereskedett. Juhokat árult a Török Birodalomnak. Így gyűjtötte össze a vagyont. És ezen kívül kölcsönökhöz folyamodott!

- Íme, mennyi szép története van a középkori történelmünknek!

- Összevetve a mai történelemmel: Vitéz Mihály legelső törökellenes tette az volt, hogy összegyűjtötte a hitelezőket egy mulatságra, és mindannyiukat megölte. Ezt az eseményt a mi történetírásunk dicsőséges hőstettnek tekinti. Tehát elfogulatlanul szemlélve az eseményeket, azt látjuk, hogy nemcsak hőstetteink voltak.