A határok mindig változnak; realitás, vágyak és a történelem

„A rossz tapasztalatok dacára mégis bennünk van a kényszer, hogy jó fiúk akarunk lenni, mindig bizonyítani a hűségünket (ebben mintha most először lenne némi elmozdulás), ám ezeknek nem lehet megfelelni. De aki másoktól várja a piros pontokat a saját érdekeinek érvényesítése helyett, az valójában mások érdekeiért dolgozik, és az egyoldalú szerelemből sosem lesz boldog párkapcsolat. Megtehetjük, hogy olyanok leszünk, amilyennek ők szeretnének, és akkor nem fognak utálni, de akkor azok már nem mi leszünk, és felesleges is megmaradnunk, hogy legyen még egy ugyanolyan. Mi ugyanis nem a puszta létért akarunk fennmaradni (személyenként és nemzetként egyaránt), hanem az egyediségünk, különlegességünk, saját értékeink miatt.

Újra és újra megerősítjük, kijelentjük, tankönyveinkbe írjuk, hogy az István-Koppány-i dilemmában, a kelet vagy nyugat közti választásban, a kompország hányódásában mi kikötöttünk, megállapodtunk a nyugati parton, de valami ezzel még sincs teljesen rendben, mert ezer év után is győzködnünk kell magunkat (és másokat).

A nyugat sosem szeretett minket, és nem értékelte ezt a gesztust: alig »csatlakoztunk«, rögtön megtámadtak, még szerencse, hogy István, András, Búvár Kund és mások lerendezték őket.

Mondhatjuk, hogy a török kiűzésében aktívan részt vettek (miután már Bécs forgott veszélyben, amit mellesleg az a Sobieski János lengyel király mentett fel, akinek az országát száz évvel később lelkiismeret-furdalás nélkül darabolták fel), de igazából hódítókként érkeztek. Hogy a korabeli etnikai viszonyok, a németesítés és a beolvasztási kísérletek dacára ebből végül megerősödve kerültünk ki, az a mi érdemünk, erre senki sem bátorított minket.

Ha meg akarjuk keresni azokat, akik viszont kedvelnek minket, kötődnek hozzánk (mert vannak ilyenek), nem biztos, hogy nyugat felé kell indulni. Európa egyre inkább csak egy fikció. Amihez mi tartozni akarunk, az már nincs.

Megszoktuk: a birodalmak jönnek-mennek; mi legalább ötöt túléltünk, pedig, miként Sztálin fogalmazott, a »magyar kérdés vagonkérdés«.

Hogy ki a győztes és a vesztes, igazán hosszú távon dől el. Batu kán kiütéssel verte IV. Bélát. Nézzük meg most Mongólia világpolitikai jelentőségét; ki ismeri a mongol miniszterelnököt? És vajon a magyarról hallottak már Brüsszelben, Washingtonban? Haynaunak vagy Batthyánynak van-e szobra? Hová lett Csehszlovákia, vagy Jugoszlávia?

Ha az összes magyar emléket eltüntetik Kárpátaljáról vagy a Felvidékről, ha egyetlen magyar sem marad Máramarosban, attól az még Magyarország.

A Kárpát-medence akkor is összetartozó egység, a mindenkori Hungária, ha az aktuális térképeken nem ez van ráírva. Budán 150 évig alig maradtak magyarok, a Mátyás templomból mecsetet csináltak, Egerben a müezzin énekelt a minaretből, Esztergomból elmenekült az érsek. De attól még mindenki tudta, hogy ezek magyar városok, és kiderült, hogy csakugyan.”

Nyitókép: Zsigmond Barna Pál Facebook-oldala