Egyezkednénk mi Amerikával, ha ugyan lehetne

Egy, két, há, HIMARS: újra masszívnak szánt pofon indult útnak hazánk felé a tengerentúlról. A Washington Post szerint az amerikai szenátus külügyi bizottságának legmagasabb rangú republikánusa, James Risch idahói szenátor blokkolta a HIMARS-rakéták eladását Magyarországnak.

mert a magyar „beszerzési szándék” nagyjából annyira lehetett komoly, mint Vaterát böngésző tinédzsereké az iPhone-vásárlásban. Az előző Orbán-kormány védelmi beszerzésekért felelős kormánybiztosa, Maróth Gáspár tavaly februárban tavaly márciusi határidővel ajánlatot kért HIMARS-rakétákra, majd miután válasz nem érkezett, az ügyet ad acta tették.

Jelen állás szerint tehát még csak elméletileg sem vehetünk valamit, amit rég nem akarunk venni, azaz régi amerikai szokás szerint valaki megint Oslónak nézte Hajdúszoboszlót.

A helyzetnek azonban így is üzenete van: az Egyesült Államok kockáztatná saját védelmi szövetségének erejét és saját védelmi iparának profitját csak azért, mert Magyarország kisimítana még pár konfliktust a svédekkel, mielőtt életünkre és vérünkre szövetkeznénk velük. Rendszabályozás van, berámázás, ukáz, szövetségesek irányba állítása.

s azt, hogy Magyarország a kárát látja a határait garantáló Egyesült Államokkal ápolt feszült kapcsolatának, épeszű ember nem vitatja. Rossz az, ahogyan most van; jó lenne, ha máshogy lenne. Csak nem látom, hogyan lehetne máshogy.

Nem az a kérdés, hogy mit akar tőlünk az Egyesült Államok. Az világos. Az aktuális, éles helyzetben fegyverszállítást Ukrajnának, éles, gyors és elvágólagos leválást az orosz energiáról, a svéd NATO-csatlakozás gyors ratifikációját, tetszőleges szankciós ötletek kritika (vö. „sajnálatos politikai opportunizmus”, Őexcellenciáját, Nagykövet urat idéztem) nélküli elfogadását.

Tágabb perspektívában meg azt, hogy amikor Szijjártó Péter elé hanyagul ledobnak egy kétoldalas dokumentumot az egyébként nem USA-tagállam Magyarország választási, igazságszolgáltatási és médiarendszerében elvárt változtatásokról, meg a nagykövetségükön instruálnak ellenzéki frakcióvezetőket arról, hogy miként is kellene az alkotmánymódosításról szavazniuk, ne üvöltsünk, hanem mosolyogjunk. Ez az elvárás. Ez érthető, ha gusztustalan is –

ez ellen a politikában mozgó ember egy ideig lázad, aztán elfogadja. Nem ez az érthetetlen.

Az érthetetlen az, hogy hol marad az elvárások mellől az ajánlat. Hogy hol lehet itt dealt kötni, megegyezni, tárgyalásos úton zöld ágra vergődni. Ha már vazallusi viszonyokról tárgyalunk, beszéljünk világosan: hol van az, ami Belarusznak vagy a régi Ukrajnának az olcsó orosz gáz (félreértések elkerülése érdekében: nekünk olyanunk nincsen); Afrikának a kínai ingyenkórházak; de hogy messze ne menjünk: ami Németországtól a befektetések végtelen folyama hazánk felé?

Az igencsak alárendelt partnereket, amilyennek az Egyesült Államok látni szeretne minket, jól szokás tartani. És ezt az USA mintha nem értené.

A helyzet ugyanis az, hogy ők hazánkkal szemben ez esetben szószegők, akik a legolcsóbb és legjelentéktelenebb ígéreteiket sem képesek betartani. Az hagyján, hogy ha hajlandók lettek volna kitermelni a Fekete-tengeri román gázt, évekkel ezelőtt leválthattuk volna rájuk az oroszokat – de volt a magyar-amerikai kapcsolatok legújabb korában ennél súlyosabb ügy is. A magyar és az amerikai kormány között a tavalyi év végén politikai megállapodás született: ha hazánk megszavazza a globális minimumadót, visszakapjuk a tavaly felmondott kettős adóztatást elkerülő egyezményünket, azt, amelyet még a kádári Magyarországgal kötöttek, és amely még Oroszországgal is fennáll a mai napig.

Megszavaztuk. Kettős adóztatást elkerülő egyezmény sehol.

ráadásul egy olyan ígéretet nem sikerül hónapok óta teljesíteni, amely az Egyesült Államoknak egyébként konkrétan semmibe nem kerülne.

Senki ne gondolja azt, hogy a magyar kormány szándékosan törekszik rossz kapcsolatokra a Magyarország határait garantáló USA-val. Egyezkednénk mi Amerikával, ha ugyan lehetne. De nem lehet. Pillanatnyilag a magyar-amerikai viszonyban egy lyukas kétfillérest nem ér egy amerikai vezető szava. Puszira, a semmiért, előnyök vagy megoldási javaslatok nélkül kellene teljesítenünk a hajmeresztően meredek amerikai kéréseket – pusztán azért, hogy a további csuklóztatást elkerüljük. De lehet, hogy még ez sem sikerül: emlékezzünk, ez a mai HIMARS-„szankció” azután következik, hogy a magyar kormány amerikai kérésre kidobta az országból a Nemzetközi Beruházási Bankot.

A fegyverszállítás, a szankció, a svéd NATO-csatlakozás elvi kérdések, a költség-haszon elemzés ezek ügyében nem egzakt – szorítkozzunk most csak az amerikai kérések számszerűsíthető részére, ami az orosz energiát illeti.

A gáz a legkisebb bajunk: a Gazprommal kötött hosszútávú szerződés szerint érkező gáz a magyar fogyasztás 30-40 százalékát adja, s ebből árelőnyünk nincsen. Lengyel, cseh, bolgár, horvát, görög és azeri barátainknak köszönhetően ez a mennyiség vész esetén molekulák szintjén is kiváltható, Ausztrián át pedig hozhatunk az európai elosztóközpontokból is gázt – igaz, az nagy eséllyel szintén orosz lesz, de ha így már fekszik a Fehér Háznak, ám legyen. A gond nem itt van.

Egyrészt: az orosz gázzal ellentétben az orosz olaj tényleg olcsó, s a Mol ezen szerzett extraprofitjából fizetjük igen jelentős részben a rezsicsökkentést.

Másrészt: még ha rá is borítanánk a Dunai Finomítóra az orosz olajról való teljes technológiai leváláshoz szükséges, tekintélyes összeget, akkor sincs olyan vezetékünk, amelyen kellő mennyiségben tudnánk nem orosz olajat hozni.

Harmadrészt: az egyetlen, nem Oroszországban végződő vezetékünk Horvátországon át vezet, amely még Ukrajnánál is pofátlanabbul uzsoráskodik a tranzitdíjjal. Negyedrészt: ha Paks II-ből kitesszük az oroszokat, csak rosszabb erőművet kaphatunk – és csak drágábban.

Az amerikai elvárás tehát számszerűsítve: a rezsicsökkentés alól kivont magyarok fizessék meg a horvát kapzsiság árát, és érjék be egy rosszabb atomerőművel drágábban, később.

nem mellesleg azon ország kedvéért, amely egy anyagi vonzattal nem bíró sajtpapírt sem képes aláírni nekünk, miután a Biden-kormány első számú adópolitikai vágyálmát életre segítettük.

Hiába vagyunk gyenge, kicsi és elszigetelt ország, amely rászorul szövetségesei, pláne a legnagyobbikuk jóindulatára, ez az üzlet egyszerűen annyira rossz, hogy nem lehet rá mást mondani, mint – tessenek ideképzelni egy Szijjártó-felháborodást.

Hiába hibázott a háborúval teljes joggal nem számoló magyar külpolitika annyit az elmúlt évtizedben a CEU-tól a bajor-magyar tengely és a néppárti tagság felszámolásáig: Angela Merkeltől Volodimir Zelenszkijen át Victoria Nulandig más is sokat hibázott, ez pedig nem alap a nevetséges ajánlatokra. Az energetikai halálugrást ingyen még nektek sem csináljuk meg.

Büszke európaiakként, a nyugati integráció lelkes híveiként, atlanti szövetségesekként várjuk az ellenajánlatot. Mert tényleg lennénk mi barátok. Ha lehetne.

Nyitókép: Uncle Sam-plakát (Wikipedia)