Hogyan csináljunk magunkból és szeretteinkből Kossuth-díjasokat?

„El kellene feledni az állami kitüntetések feudális-kegyúri osztogatásának reprezentatív, bizáncias, magamutogató pillanatait, a mindenkori állam baráti gesztusa előtti hálás és alázatos hajlongásokat, s magukra hagyni azokat, akik valamiféle megfejthetetlen okból, de leginkább a tehetségtelenségükből és frusztráltságukból fakadóan atavisztikus módon igénylik a mindenkori pártállamtól elnyert vállon veregetést, s a pártállami ülepek előtti mély meghajlásokat.

Ha akadnak, akik ezzel szeretik szórakoztatni önmagukat, hát tegyék! De ha egyesek rendre előjönnek azzal, hogyan is kellene megreformálni a Kossuth-díj odaítélésének mechanizmusát, azok – egyfelől – továbbra is úgy gondolják, hogy művészi teljesítményről az állam hivatott kimondani a végső verdiktet. Másfelől ugyanezek a reformerek sóvárgásaikkal erősítik annak látszatát, mintha bármi értéke is volna annak, aminek mára minden értéke elszelelt.

Pedig jó ideje már semmi valóságos, irodalmi, művészeti értéke nincs ennek a kitűzőnek, csak billogként funkcionál, s eligazítja az érdeklődőket, ki tartozik a klientúrához, s ki nem. Így van ez akkor is, ha ezért a Magyar Írószövetség elnöksége bocsánatkérésre szólít fel!

És bárki kerüljön kormányra az elkövetkezendőkben, így is marad ez mindaddig, amíg ennek a politikai esztrádműsornak véget nem vet végre valaki.”

***

***

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd