Kétélű fegyver rákenni a politikai ellenfélre a gazdaság aktuális helyzetét – Törökországban, Magyarországon, akárhol.
Kész, vége, hatszáz, jó pár évtized legizgalmasabb török elnökválasztása – egyben az első kétfordulós – véget ért. A második fordulóban a hivatalban lévő Recep Tayyip Erdoğan 52-48 arányban legyőzte Kemal Kılıçdaroğlut, ez utóbbi elismerte vereségét, vége a dalnak.
A végeredmény már nem meglepetés. Az első forduló után, melynek eredménye viszont nagyonis az volt, kielemeztük a főbb tanulságokat. A mostani után már csak egy kérdés marad, mert ezt nem érti most senki kerek e világon, itthon meg főleg nem: miért nem vált kormányt az infláció?
Törökországban a kérdés különösen is éles, hiszen a török infláció még annál is messze jobban vezeti az európai rangsort, mint amenyire a magyar pénzromlás az uniós toplistákat dominálja. Ráadásul míg Magyarországon legalább terül valamelyest a felelősség az ezerféle inflációs hatással járó uniós szankciók, a forint védelméhez elégtelen devizatartalékot tartó jegybank és az ársapkázó-extraprofitadózó kormány között, Törökország nem uniós tagállam, a jegybank elnökeit pedig addig rugdosta ki Erdoğan, amíg valaki hajlandó nem volt neki kamatot vágni akkor, amikor mindenki kamatot emelt. A török gazdaságpolitika monetáris és fiskális oldalról egyaránt Erdoğan gazdaságpolitikája, a gazdasági növekedés erdoğani növekedés, de az infláció is erdoğani infláció. A tavaly 85 százalékon tetőző, de ma is 45 százalékos török inflációból elenyészően kis rész fogható csak bárki másra.
Akkor tehát: miért nem bukott bele?
És gyakran hegyesebb a második éle, mint azt forgatója gondolná.
Az infláció és a regnáló kormány összekötése valósággal megdelejezi a politikai kommunikátorokat. Itt van egy jelenség, amit mindenki szívből utál – ki szeret évente kétszer fizetésemelésért kilincselni a főnökénél, vagy csendben saját kontóra benyelni a trappista-apokalipszist? –, és itt van egy kormány, benne pénzügyminiszterrel, gazdasági miniszterrel meg minden fityfenével, amely alatt ez az utálatos dolog történik. Napnál is világosabb, hogy az utálatos dologgal jól össze kell pacsmagolni a kormányt, hogy a választó rájöjjön: ahhoz, hogy ez az utálatos dolog ne legyen, kormányt kell váltania. Erdoğan az árakat emeli, Kılıçdaroğlu a béredet fogja! Jaj, bocsánat, plagizáltam.
De ez a stratégia csak akkor működik, ha a leváltani kívánt vezető alatt soha az életben, egy egészen picit sem volt jó a gazdasági helyzet. Ha soha egy percig nem nőtt az életszínvonal. Ha senki nem érzi úgy, hogy pénztárcájának orbáni (erdoğani) tartalmát az Orbán előtti (Erdoğan előtti) tartalmával összevetve előbbi néz ki jobban. Mert akkor ez a stratégia, ha bukásra nincs is ítélve, de legalábbis kockázatos.
Ha az ember azt mondja, hogy az infláció Orbán (Erdoğan) miatt van,
Hogy Szlovákia visszaelőzése, Portugália és Görögország megelőzése (török olvasatban: az uniós Görögország beérése, a szintén uniós Bulgáriánál gyorsabb fejlődés) is Orbán (Erdoğan) miatt van. Hogy az szja-visszatérítés, a rezsicsökkentés, a benzinárstop, a csok, a gyed extra, a családi adókedvezmény (török olvasatban: a fűtési támogatás, a kormányzati segélyek) is Orbán (Erdoğan) miatt vannak.
És ettől stratégiailag már rémségesen veszélyes lesz a dolog.
Az, hogy a kormány az állampolgár személyes gazdasági helyzetéért felelős-e vagy nem felelős, egy darab kétállású kapcsoló. A két lehetőség: igen, a jót és a rosszat is a Vezető csinálta; vagy nem, a jóért és a rosszért is piaci folyamatok felelősek. Hogy a közgazdaságtan ennél komplexebb, és hogy a gazdasági folyamatoknak a legritkább esetben van csak egy okuk, az politikailag érdektelen. Más a célközönség: ahogy a választók nem olvasnak programot, úgy a közgazdászok sem hallgatják a politikusok bullshitjét, nézik inkább a cifra számaikat. Nem hozzájuk beszél, aki politikusként a gazdaságról beszél.
Ahogy egyébként a fordítottja sincsen.
Tehát aki a politikai ajánlatát úgy fogalmazza meg, hogy szavazz rám, mert én leváltom az inflációt okozó Erdoğant, az valójában egy ennél sokkal tágabb politikai ajánlatot tesz: azt, hogy én leváltom az erdoğani gazdaságpolitikát az inflációjával, az ütemes gazdasági növekedésével, a fűtési támogatásával, a masszív, európai szintű életszínvonal-emelkedésével és a stabilan kezelhető munkanélküliségével együtt. És ez már egyáltalán nem olyan vonzó, mintha csak az inflációról lenne szó. Régóta és minden elemében elszúrt gazdaságpolitika kell ahhoz, hogy ez az ajánlat így vonzó lehessen. Mert akinek van szeme, látja: Erdoğan és Orbán a mai viharok előtt regnáltak vaskos gazdasági sikerek felett is.
Ahogy elemzésünkben rámutattunk: a magas török infláció voltaképpen Erdoğan összességében két rendkívül sikeres évtizedet produkáló gazdaságpolitikájának mellékterméke. A választók pedig összességében kiálltak e gazdaságpolitika mellett, akkor is, ha külföldről úgy tűnik, mintha elmúlt két évben mindent is elszúrt volna Erdoğan. Okulhat ebből mindenki, aki az inflációra akar kampányt építeni. Pláne egy olyanra, ami – sok igen csúf tulajdonsága ellenére – azért harmada sincs a 85 százaléknak.
Nyitókép: MTI/AP/Emrah Gürel
A felhasználók nem győznek köszönetet mondani a szervezőknek és a beszélgetésben résztvevőknek, hogy mertek vitázni Európa békéjéről.
Szerintem Észak-Korea elkezdhetné a felkészülést Orbán Viktor fogadására. Vagy várható baráti gesztusainak viszonzására, ha mégsem látogat oda személyesen.
A svájci Weltwoche szervezésében Bécsben beszélgetett egymással az európai politika két legnevesebb békepártija: Gerhard Schröder német kancellár és Orbán Viktor magyar miniszterelnök.
Amíg ez nem történik meg, mi minden nap el fogjuk mondani a magyar embereknek, hogy Önnek a lopás fontosabb Magyarországnál.
Hogyan lehetséges, hogy az egykori szociáldemokrata kancellár, a konzervatív Orbán Viktor és a liberális Die Welt egykori főszerkesztője Bécsben egy beszélgetésen vesznek részt?
A felhasználók nem győznek köszönetet mondani a szervezőknek és a beszélgetésben résztvevőknek, hogy mertek vitázni Európa békéjéről.
