Nem az ellenzéken múlott, de tény: Törökország döntő többsége egyszerűen nem ábrándult ki Erdoğanból. A nyugati nyilvánosság meg félreértette az egészet, ahogy szokta.
Megbukott már?
Nem bukott meg.
Aki a török választáson ezredszerre is el akarta adni a világnak a „balközép nyugatos messiás hősiesen jogállamiatlan diktátort eszik reggelire” c. régi angolszász népmesét, az most magyarázkodhat: hiába mérte a török ellenzéket és Kemal Kılıçdaroğlut stabilan Recep Tayyip Erdoğan és a kormánypárti blokk fölé a legtöbb közvélemény-kutatás, hiába cikkezett a komplett nyugati sajtó történelmi esélyről meg nagy bukásról, hiába várták a választás éjszakáján, a csordogáló eredményeket vizsgálva is annyian a „Kılıçdaroğlu-fordulatot”, az nem jött. Erdoğan szerény, de jól látható előnnyel, 49-45-re megnyerte a török elnökválasztás első fordulóját, a mögötte álló szövetség pedig kisebb veszteségekkel behúzta a parlamentet is.
Az ellenzék két sikert tud felmutatni: egyrészt évtizedek óta nem látott második fordulóba kényszeríthetik az inkumbens elnököt, másrészt megnyert az ellenzéknek számos olyan tartományt, amely korábban stabil része volt az erdoğani bázisnak – lényegében elvette Erdoğantól a jobbközép szavazókat.
Eddig az eredményeket mondtam, most a tanulságok következnek.
Az első tanulság akkora, hogy óriásplakátra kellene írni, ugyanakkor rendkívül egyszerű is: kurdok.
Mint arra a török választási földrajzról szóló elemzésünkben is utaltunk, Törökország politikai tere hagyományosan háromosztatú: a nyugati tengerpart nagyvárosai a kemalista balközépre szavaznak, Belső-Anatólia török többségű vidékei fejlettségüktől függően kicsit vagy nagyon jobbra, a kurd többségű Délkelet-Törökország pedig a legnagyobb olyan kurd pártra, ami éppen nincs betiltva. Az ellenzék példátlan húzása volt, hogy annak ellenére, hogy a kurdok és az egynyelvű, homogén török nemzetállamot megteremtő, kurd forradalmakat leverő kemalisták történelmi ősellenségek, mégis sikerült a kemalista Kılıçdaroğlu mögé felsorakoztatni az aktuális nagy kurd pártot.
A választás egyik nagy kérdése volt, hogy a kurd párt vezetését vajon követik-e majd a választók a kemalisták karjaiba, a válasz pedig egyértelmű: az, hogy Erdoğant sikerült második fordulóba kényszeríteni, annak köszönhető, hogy a kurd választók fegyelmezetten leszavaztak az ellenzéki jelöltre. A térkép mindent elmond, nincs mit magyarázni: ami a parlamenti választáson lila (azaz kurd párti) lett, az az elnökválasztáson piros (azaz ellenzéki), a lemorzsolódás mértéke szabad szemmel láthatatlan.
A kurdoknak egyszerűen annyira a bögyükben van Erdoğan, hogy leváltása érdekében képesek elfelejteni a kemalisták összes múltbéli bűnét.
Lehet az ellenzéki elnökjelölt alevita vallásával – amit sok kurd is gyakorol – magyarázni ezt a jelenséget, de a kurdok döntése olyan egyértelmű volt, hogy ennyi nem lenne hozzá elég.
Ugyanakkor a kurdok fegyelmezett magatartása kelepcébe is zárja az ellenzéket, ez a második tanulság. A kurd párt ugyanis – még ha kurd mivolta önmagában nem is lenne elég nagy béka a nacionalista török választóknak – marxista és nyíltan LMBTQ-párti.
A kemalista-kurd összefogásnak egyetlen jelentős mellékhatása volt: Sinan Oğannak, a szélsőjobboldali, nacionalista, a szír menekültek erőszakos deportálását szorgalmazó harmadik elnökjelöltnek sikerült a kutatásokban mért eredménye dupláját hoznia. Nem nehéz kitalálni, hogy rá azok az Erdoğan-ellenes jobbosok szavaztak, akiknek nem vette be a gyomra a kemalista-kurd összeborulást. A jelölt nem árul zsákbamacskát, a SPIEGEL riporterének fontosnak tartotta elmondani, hogy politikai prioritása Törökország területi és nyelvi integritása (értsd: se kurd autonómiát, se hivatalos státuszban lévő kurd nyelvet nem akar), valamint az, hogy a kurd baloldali párt ne játszhasson szerepet a török politikában.
És innentől
tiszta sor, hogy Oğan 5,3 százaléknyi szavazója a második fordulóban nem fog Kılıçdaroğlura szavazni.
Ha Kılıçdaroğlu Oğan igényeinek megfelelően megtagadja a kurdokat, esélytelen lesz; Erdoğan, aki a kurdokat már elvesztette, készséggel megteszi ezt. Oğan a két forduló között egy szivarfüstös-teagőzös szobában kötni fog egy alkut Erdoğannal, szavazói egy része undorodva otthon marad, a másik része pedig leszavaz befogott orral Erdoğanra, aki a két forduló között kígyót-békát kiabál majd a kurdokra és a szír menekültekre. Ezért esélyese Erdoğan – szerintem – a május 28-án tartandó második fordulónak.
A harmadik tanulság az, amit nekünk itt Nyugaton a leginkább érdemes volna megértenünk: megfelelő odafigyeléssel, célzott intézkedésekkel és klientúraépítéssel még egy 85 százalékos inflációt produkáló, mindenki egyöntetű véleménye alapján elhibázott gazdaságpolitika is kompenzálható, a földrengés kapcsán elkövetett erdoğani politikai hibákat pedig,
melyek a nyugati sajtóban oly nagy téma voltak, a helyben élő törökök mintha észre sem vették volna.
Mondhatni: légvárat épített a nyugati sajtó. Hagyományos belső-anatóliai bázisait Erdoğan halált megvető magabiztossággal hozta. Az infláció sújtotta rizei teatermelők, akikről a Wall Street Journal 2021 végén olyan megható riportot közölt, 70 százalékos többséggel választották újra Erdoğant; és igen hasonlóan cselekedtek a földrengés által leginkább sújtott Kahramanmaraş, Gaziantep, Osmaniye tartományok. Ezt nem lehet propagandára, autokráciára meg az Isten tudja még, mire fogni – a helyiek konkrétan a szemükkel látták az inflációt felrobbanni meg a házaikat összedőlni, mégis Erdoğant látták a jobb megoldásnak.
A negyedik tanulság ugyanakkor vigasztalhatja valamelyest az ellenzéket. Kelet és dél felé kibővült az a hagyományos tengerparti sáv, amely jellemzően a balközép kemalistákra szavaz – bevették nem csak a nyugati, de a déli tengerpartot is, Antalyától Adanán át Hatayig, és megtartották Isztambult és Ankarát, melyeket a 2019-es önkormányzati választáson sikeresen elfoglaltak.
Azaz: azokon a kevésbé vallásos, gazdaságilag fejlettebb helyeken, ahol sem a politikai iszlám, sem a kurdkérdés nem mozgatja meg a választókat, a gazdaságpolitika meg az elnöki túlhatalom viszont igen, működik a kemalista balközép és az Erdoğan volt szövetségeseiből, illetve megszelídült szélsőjobboldaliakból verbuválódott jobbközép együttműködése.
Erdoğan lényegében elveszítette a jobbközepet. Ez egyben azt is mutatja, hogy a török ellenzék alapvetően mindent jól csinált,
sikerült összefognia a balközepet, a jobbközepet és a kurdokat,
Kılıçdaroğlu pedig kellően jellegtelen volt ahhoz, hogy igazán senkit ne bántson meg. Míg a magyar ellenzéki összefogásnál rossz volt a csúcsjelölt és hiányoztak a Jobbik szavazói, a török ellenzék esetén nem rajtuk múlott, hogy nem győztek, hanem az ország döntő többségében hiányzó elnökváltó hangulaton.
Nekik – ellentétben a megalázó vereséget szenvedett, látványosan a kutyának sem kellő magyar ellenzékkel – érdemes együtt maradva kivárniuk a megfelelő időt, esetleg próbálkozni egy izgalmasabb elnökjelölttel. Amíg Belső-Anatólia nem ábrándul ki Erdoğanból, nincs esélyük – de még néhány év gazdaságpolitikai bukdácsolás után ez is eljöhet.
Ha helyénvaló némi elemzői szubjektummal zárnom: a török választópolgárok igen bölcsek voltak, az ország a számára legjobb eredmény felé halad. Ha a választók összetartásának szintjén működött is az ellenzéki szivárványkoalíció,
Törökországnak azért nem kívánnám, hogy a szélsőjobbal vegyített jobbközép, a balközép és a kurd kommunisták közös kormányzását ki kelljen próbálnia;
hogy értsük a helyzet abszurditását, képzeljük el itthon az Országos Roma Önkormányzat, a Szikra Mozgalom, az MSZP és a Jobbik összefogását egy Bod Péter Ákos vezette szakértői kormány mögött.
De az előzőnél gyengébb parlamenti eredmény, a komplett tengerpart elvesztése és a török politikatörténetben rég nem látott második forduló révén Erdoğan is megkapta méltó büntetését az elmúlt évek gazdasági teljesítményéért, a török választók nem bocsátották meg neki teljesen, hogy még mindig arra viszi a török gazdaságpolitikát, amerre a 2016-os puccskísérlet és az azt követő leminősítések óta nincs út. Minden jogállamisági és autokráciavád ellenére erős és egészséges a török demokrácia – ha nem lenne az, nem lehetne benne ilyen érzékeny jelzéseket küldeni.
Nyitókép: Adem Altan/AFP
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egyre több ország szeretné, ha véget érne a háború.
Ez történik Szíriában: a megbuktatott rezsim képviselőivel is tárgyalt az átmeneti kormány vezetője, az amerikaiakat viszont ő sem szereti...
A jövőt illetően az a nagy kérdés – fejtegette Nógrádi –, hogy képes-e egy terrorszervezet demokratikusan működni.
Törökország nem fogad el semmilyen „terrorfolyosót” a régióban.
Na, melyik marad a mi nagy testvéri, baráti, szuverenista elvtársunk?
Íme a nemzetközi visszhang Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin tárgyalásáról.
Krimit írt a volt miniszterelnök, van benne egy Ferenc néven felszentelt homoszexuális, kiugrott, véres kezű pap, és még sok más ínyencség.
