A vasárnapi választáson legalább három teljesen különböző Törökország, a szekuláris nyugati part, a konzervatív belső vidék és a kurd régió eltérő politikai akaratai csapnak össze egymással, s így fog eldőlni Erdoğan sorsa is. Folytatódik Megérteni Törökországot cikksorozatunk!
A Megérteni Törökországot cikksorozatunk második részében a török választási földrajzzal foglalkozunk – hiszen akár megőrzi hatalmát Recep Tayyip Erdoğan, akár legyőzi Kemal Kılıçdaroğlu, az mindenképpen a választási földrajzzal való ügyes sakkozás eredménye lesz. A török gazdaságról szóló első részt itt olvashatja el.
***
Amikor választási földrajzra gondolunk, Magyarországon egy viszonylag egyszerű képlet jut az eszünkbe: makacsul balos fővárosunk (annak is zöld-liberális budai és inkább szociáldemokrata pesti része) áll szemben a kőkonzervatív vidékkel, melyből egy-két helyen kikandikálnak a szociáldemokrata gondolatokra időnként fogékony megyei jogú városok, és a szélsőjobboldalnak néha táptalajt kínáló Északkelet-Magyarország.
Ez ugyanakkor egy nyelvében, etnikumaiban és vallásában viszonylag homogén ország választási földrajza – Törökországban viszont a jelentős kurd kisebbség és az iszlám egymással élesen szemben álló ágai bonyolítják az egyszerű város-vidék relációt, melyben az ország vezetésére pályázóknak meg kell találniuk a nyertes képletet.
Törökországból jelen állás szerint legalább három van, de inkább több. Az egyes számú Törökországot a nyugati, délnyugati tengerpartok fejlett, gazdag nagyvárosai és vonzáskörzetük jelenti: Isztambul, İzmir, Bursa, Törökország három európai tartománya és még néhány égei-tengeri tartomány.
Bár ez a terület földrajzilag az ország elenyészően csekély részét teszi ki, több tízmillió török hazája, ezáltal megkerülhetetlen politikai erő.
néhány éves autókkal (igaz, Európában kevéssé elterjedt, török gyártmányú Renault és Fiat szedánokkal), új iPhone-okkal széles, tiszta bevásárlóutcákon járkáló, fedetlen fejű, nyugatiasan öltözött, mérsékelten vallásos, jól kereső törökök lakják őket, akik ragaszkodnak a Törökországot muszlim szultanátusból szekuláris köztársasággá alakító Mustafa Kemal Atatürk, az első világháború utáni első török elnök örökségéhez.
Politikai preferenciáik is ennek megfelelők: a török politika örök háromosztatúsága, a jobboldali muszlim konzervativizmus, a baloldali világi kemalisták és a szocialista kurd pártok közül ők a másodiknak a bástyái. Ezeken a területeken Erdoğan legfényesebb győzelmeinek idején is tarolt a Köztársasági Néppárt (CHP), a közös ellenzéki elnökjelölt, Kılıçdaroğlu pártja.
nem Erdoğan tette őket gazdaggá, cserébe idegesíti őket az erdoğani infláció – nincs ok feltételezni, hogy e városok magja épp most szavazna a regnáló elnökre.
Ugyanakkor az „első Törökország“ politikai homogenitásába a késő huszadik században már egyre inkább bezavar a robogó urbanizáció, ami szinte kizárólag a legnagyobb városokat – Isztambul, Ankara, İzmir– érinti. Nem véletlen, hogy Erdoğan országos politikai karrierjét Isztambul polgármestereként kezdte. Az elmaradottabb belső-anatóliai térségekből tömegesen átköltöző törökök ugyanis itt feketemunkából éltek, és egyre-másra húzták fel viskóikat a városok peremén engedély nélkül. Az ismert török politikai geográfusok, Edip Asaf Bekaroğlu és Gülsen Kaya Osmanbaşoğlu idevágó tanulmánya szerint míg 1955-ben csak a városi törökök 4,7 százaléka élt így, 1970-re már 23,6 százalékuk; ez az arány a leginkább érintett városokban még jelentősebb volt, Isztambulban 45, Ankarában egyenesen 65 százalék. Ennek eredményeképpen a külvárosokban ismét megnyílt a politikai tér,
Erdoğan ezért helyezett erre a területre olyan komoly hangsúlyt úgy polgármesterként, mint elnökként, s így a nagyvárosokat körülvevő munkásnegyedekben jelentős bázissal számolhat. Elsősorban ez az oka annak, hogy magát Isztambul tartományt Erdoğan pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) eddig mindig el tudta hozni, és most a kampányhajrában is több százezres tömegrendezvényt tudott szervezni.
Térképen a három Törökország: a szekuláris nyugati part, a konzervatív belső régió, valamint a kurd vidék kirajzolódik a 2018-as elnökválasztási térképen (forrás: Wikipedia)
A „második Törökország“, azaz Belső-Anatólia politikai preferenciáit két dolog határozza meg: egyrészt a muszlim konzervativizmus, másrészt a klientúra.
Előbbi kérdéskör régi és fundamentális – Belső-Anatólia vallásos muszlim lakói kevéssé vették jó néven, hogy Atatürk elvette tőlük az arab ábécét, a politikai iszlámot, feleségeiktől meg a fejkendőt. Ennek megfelelően a térség lakói vérmérsékletüktől függően mindig is kicsit vagy nagyon konzervatív irányba szavaztak – az elnökválasztás szempontjából pedig ez leginkább csak Erdoğant jelentheti, mert az elnök pártjától jobbra csak a Nacionalista Akciópárt (MHP) van, amely a parlamentben az Erdoğan-kormány külső támogatója, elnökjelöltet pedig nem indít.
Az ellenzéknek a jobboldal felé egyetlen „csápja“ van, mégpedig a jobbközép Jó Párt (İYİ), ezt azonban egy fejkendőt tüntetőleg nem hordó női politikus vezeti.
A másik fontos szempont Belső-Anatólia választási földrajza tekintetében a klientúrarendszerek jelensége, melyet minden ellenkező híreszteléssel szemben nem Erdoğan talált ki, ez Atatürk óta a török demokrácia hagyományai közé tartozik.
A jelenség lényege annyi, hogy az elmaradottabb térségekben kiosztott közvetlen pénzügyi segélyeket – Erdoğan alatt kiemelten a híres-neves fűtési támogatást – a helyi közigazgatás nem teljesen politikamentes mérlegelés alapján osztja ki, s ezek a segélyek „olajozzák“ a kormánypárt helyi aktivistahálózatának működését is. A billegő kerületek „meggyőzésére“ pedig kitűnően használják Erdoğanék az infrastrukturális fejlesztések elosztását.
Ez a mechanizmus a mindenkori kormánypártot segíti, s értelemszerűen minél régebb óta hatalomban van, annál jobban beágyazódik a klientúrarendszerekbe –
A Belső- és Kelet-Anatólia feletti dominancia jellemzően megnyeri Erdoğanéknak a választásokat. A választás első számú kérdése, hogy e fundamentális tényezőn változtat-e valamelyest a főleg Belső-Anatólia török többségű déli részét sújtó idei földrengés, illetve az infláció, amit a devizához jobban hozzáférő tengerparti területek könnyebben ki tudnak heverni, mint az ország elmaradottabb közepe.
A „harmadik Törökország“ pedig a kurdok világa, akik a török választók jó ötödét teszik ki. Fontos megjegyezni, hogy Belső- és Kelet-Anatólia olyan területein, ahol a kurdok kisebbségben vannak, a konzervatív kurd választók jellemzően együtt mozognak a helyi törökökkel. S hiába tűnik ma úgy, hogy a kurdok lakta Észak-Szíriában mindenféle hadműveleteket folytató, a Kurd Munkáspártot (PKK) terroristának nyilvánító és égre-földre üldöző Erdoğan a kurdok réme, ez messze nem ilyen egyszerű.
A kurdok legnagyobb történelmi ellenségei a régi kemalisták, akik tagadják a kurd nemzet létezését, hegyi török törzseknek tartották őket, leverték két forradalmukat 1925-ban és 1938-ban, valamint betiltották nyelvük használatát az iskolákban. Ezért a kurdok között, illetve a kurd többségű területeken a kemalista CHP jellemzően vörös posztó; és mivel különösebben sok jót a muszlim konzervatív nacionalistáktól sem várhattak, inkább azon saját, balos pártjaikra szavaztak, amelyek épp nem voltak betiltva.
A nagy kurd párt ma a Népi Demokrata Párt (HDP) ennek megfelelően az elmúlt tíz évben jellemzően stabilan győzött az ország kurd többségű délkeleti részén. Erdoğan, aki a közte és a PKK között 2015-ben bekövetkezett kenyértörésig alapvetően a török-kurd kiegyezésre törekedett és javított a kurdok jogi helyzetén,
Most, hogy a HDP vezetése – nem kis vezetőségi és tagsági ellenkezés mellett – összefogott a kurdok hagyományos ellenségeivel, a kemalista CHP vezette ellenzékkel, a kurd területek politikai földrajza is felbolydulhat ezen a választáson. Diyarbakır, Şanlıurfa, Mardin és Van kurd többségű nagyvárosaiban számos közvélemény-kutató mér masszív előnyt személyesen Kılıçdaroğlunak, aki kifejezetten igyekezett gesztusokat gyakorolni a kurdoknak az elmúlt hónapokban.
Ugyanakkor itt is megismétlődhet a „Jobbik-jelenség”, főleg a listás szavazáson: egyáltalán nem biztos, hogy a HDP teljes kurd szavazóbázisa a vezetéssel tart az ősellenség kemalisták oldalára, ahogy az ellenzékben sem mindenki boldog a kurdok jelenlététől.
Mindeközben Erdoğan sem lustálkodik,
olyan szépeket mond a kurd területeken tartott kampánygyűlésein, hogy „új polgári, libertárius alkotmányt“ szeretne,
amely „az ország minden lakójának álmait felöleli“, és hogy „ebben a Törökországban senkit nem lehet lenézni vagy kiszorítani származása, hite, nyelve vagy öltözködése miatt“.
A délkelet-törökországi kurdok előtt – mármint azok előtt, akik konzervatív muszlim meggyőződéseik miatt nem szavaznak le eleve Erdoğanra, vagy nem olvadtak be a nagyvárosi középosztályba – tehát önálló kurd elnökjelölt híján most egy igen nehéz kérdés áll. A kérdés arról szól, hogy a kemalisták kurdellenes múltja, vagy Erdoğan jelenbéli kurdellenes lépései – köztük a HDP előző elnökjelöltje, Selahattin Demirtaş bebörtönzése – felett hunyjanak inkább szemet.
A Törökországon belüli választási földrajz mellett pedig természetesen érdemes nem elfeledkezni a masszív európai török diaszpóráról sem: a török választópolgárok jó öt százaléka külföldön él,
Összegezve tehát: a kemalista tengerparti nagyvárosok, konzervatív Belső-Anatólia és különálló balos pártokra szavazó kurd vidékek hagyományos török választási földrajza Erdoğannak kedvez – az ellenzéknek pedig akkor van esélye, ha megtöri a hagyományos háromosztatúságot.
Ehhez két út vezet: vagy el kell érni, hogy a földrengés és infláció sújtotta Belső-Anatólia egyes vidékein a konzervatív törökök
Vagy pedig azt kell elérni, hogy a kurdok legnagyobb pártjuk ukázát követve fegyelmezetten leszavazzanak az ősellenség kemalisták elnökjelöltjére. Mindkét feladat nagyobb feladvány, messze nehezebb, mint egy kis jobbközép kikacsintással maguk mögé állítani a metropoliszok külvárosainak népét, mint az Ankarában és Isztambulban már sikerült. Pont a földrajz teszi a mostani török választást olyan izgalmassá és nehezen megjósolhatóvá.
Nyitókép: MTI/EPA/Erdem Sahin
A DK csupán egyetlen, de nem elhanyagolható körülményről „felejtett el” tájékoztatást adni, arról, hogy a viszonylagos sikerük azzal magyarázható, hogy a választáson nem indult a Tisza Párt.
De nem javaslom, hogy bárki ebből akarja kiolvasni, hogyan állnak a pártok 2025 elején és mi lesz majd 2026 tavaszán az országos választáson.
A belpolitikai helyzet kiszámíthatatlan.
Véget ért a magyar-török kulturális év, amely során 17 török városban 160 eseményen mutatta meg magát Magyarország. De mi lehet az elmélyülő kapcsolat hozadéka? Interjú Hoppál Péter kormánybiztossal.
Az újévi beszédében még mindenkit riogatott a Tisza Párt elnöke, de kezd kiderülni, hogy ő mégsem legény a gáton.
Úgy néz ki, hogy nem lehet az összes németet hülyére venni.
Eközben a budapesti kötöttpályás közlekedés fejlesztésére csak tervek vannak, konkrét fejlesztések nincsenek.
A többpárti választások egyre kényelmetlenebbé válnak a régi rezsim működtetőinek, de elhallgattatáson kívül nem látnak más eszközt.
