Bencsik András hazatalál

„Az alábbi cikket adtam le az Index szerkesztőinek, akik a szöveg személyeskedő hangvételére hivatkozva visszautasították a publikálását. Ezúton közlöm.

Bencsik András hazatalál

Orbán Viktor vezénylő tábornok úr leghívebb katonája, a Demokrata című hetilap örökös főszerkesztője végre coming outolt. Aki ismerte, persze eddig is tudta, kiféle, hisz elvtársi megbízhatóságát az MSZMP központi lapjánál már a nyolcvanas években bizonyította. Néhány gesztusa, sajátos hanglejtése, bajszának egy-egy apró rezdülése oly sokszor elárulta már, mint égen a csillag. Sokan mégis úgy gondoltuk: bár helyes, hogy a Bencsikhez hasonló moszkoviták szabadon élhetnek a Kárpát-medencében, mégis jobb mindenkinek, ha természetellenes vonzalmukat a négy fal közt élik ki. Csakhogy Bencsik András megfogadta a mészárosi jótanácsot, és mert bátorabb lenni: felismerte, hogy közösségének mennyire nagy szolgálatot tesz azzal, ha végre a nyilvánoság elé áll, és előítéletre, gyűlölködésre fittyet hányva előadja, hogy a preferenciái bizony eltérnek attól, amit a magyarság hagyományosan normálisként vagy egészségesként azonosít. Bencsik András kimondta, hogy az ukrajnai háborúban az oroszoknak szurkol.

Persze világ életében azoknak szurkolt, csak korábban szovjeteknek illett hívnia őket. Egyebek közt a Népszabadság Pártélet-rovatában megjelent 1986-os írásában, melynek címe az volt, hogy »Követeljük a magyar ifjúság internacionalista nevelését!«, s amelyben Bencsik elvtárs a Magyar-Szovjet Baráti Társaság megszületését és »a két nép kapcsolatainak hagyományait« ünnepelte. A megszálló vöröshatalom híveként méltatta azokat, »akik szenvedélyből, hivatástudatból a két nép közötti barátság elmélyítését szolgálják«. Talán picit magára is gondolt, amikor ezt írta – ma pedig újra összefonódik a szenvedély és a hivatástudat, amint Bencsik András Oroszország anyácska kebelére visszatér.

A fentiek ismeretében legalábbis elcsodálkoztam, amikor két éve Bencsik András interjújából arról értesültem, hogy az 1990-es taxisblokádig nem is érdekelte a politika. Ennek fényében különös, hogy 1986-ban még azért tartotta hiánypótlónak a Magyar-Szovjet Baráti Társaságot, mert az végre lehetőséget nyújtott »a magyar ifjúság internacionalista nevelésére, a Szovjetunióhoz fűződő viszonyuk, világlátásuk tisztázására«. Nos, a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben Bencsiknek se ártott volna tisztáznia a Moszkvához fűződő viszonyát – de ami késik, nem múlik. A történelmi helyzet kedvez a tisztázásnak: a Kremlt egy egykori KGB-tiszt uralja, és a béketábor is újjáalakult – természetesen ma is a dicsőséges Moszkva áll az élén, a széjjelszéledt mezőny egyetlen megmaradt tagja pedig az utolsó gázpalackig hűséges Magyarország.

Bencsik András néhány éve úgy fogalmazott, hogy olyan volt az MSZMP központi lapjának Pártélet-rovata, mint egy tornádó szíve, amelyben szélcsend van – ezt úgy kell érteni, hogy szerteszéjjel a magyar nyilvánosságban pártutasítás uralkodott, de a Népszabadságnál, azon belül pedig a Pártélet-rovatban szabadon lehetett újságot írni, véleményt publikálni, tájékoztatni a dolgozókat a szocializmus építésének hiteles állásáról: a legbizalmibb elvtársi környezetben sajtószabadság volt. Ugyan ki lepődik meg azt látva, hogy az orosz és a magyar nép újjáéledt barátsága nyomán Bencsik Andráson erőt vett a nosztalgia? Ki bírja türtőztetni magát, ha ifjúkorának egyik vagy másik ízével-illatával évtizedek múltán újra találkozik? Bencsik Andrásnak ez az élmény tavaly február óta kitölti a mindennapjait. A borscs leves mellé járó vizespohárnyi vodka zamata a fiatalság emlékét meg a pártélet szélcsendjét idézte fel a főszerkesztő elvtárs pszichéjében, és kezdte úgy vonzani, mint méhet az illatos nektár. Újra nyelvén érezhette ifjúsága elfeledettnek hitt ízét, amikor abban a különleges megtiszteltetésben részesült, hogy a közismert orosz propagandacsatorna, a Russia Today adásában személyesen vallhatta meg a Kreml politikájának nagyszerűségét, és buzdíthatott az imperialista világrend szajhájává züllött, fasiszta Ukrajna legyőzésére – természetesen oroszul, hisz más nyelven nem is lett volna hiteles.

A Demokrata főszerkesztőjének hajlamaira utaló jelek persze már korábban is megmutatkoztak. Két évvel ezelőtt például az 1956-os forradalmárokat az afganisztáni tálibokhoz hasonlította. Ezzel persze a tálibokat akarta méltatni, csakhogy a hasonlatok természetüknél fogva oda-vissza egyaránt működnek – így sikerült Bencsik Andrásnak a moszkvai despotizmus ellen vérüket áldozó szabadságharcosok hősies küzdelmét muzulmán fundamentalisták rémuralmával összemocskolnia. Megérdemlik: nem volt elég, hogy a Corvin közben meg a Tűzoltó utcában balhéztak ahelyett, hogy a Dózsa György úton vonulva köszöntötték volna a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának megjelent tagjait, de még tiszteletlenek is voltak, amikor azt kiabálták, hogy »ruszkik, haza« – bizonyára nem volt tudomásuk a két nép szívélyes barátságáról. Mégis: az orosz állami propagandacsatornának adott interjúja volt Bencsik András Moszkvába való hazatérésének tényleges és nyilvánvaló aktusa. Legfőbb ideje, hogy átnevezze legendás hetilapját Népi Demokratára – moszkvai elvtársai bizonyára engedélyezik, hogy továbbra is latin betűkkel jelenjen meg.”

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner