Ha a Jóisten is úgy akarja, viselném a piros-fehér-zöld mezt

„Meséltél a csapattársaidnak Erdélyről, Székelyföldről, a szülőfaludról?

Az a helyzet, hogy gyakran szoktunk erről beszélni. Persze meg is kaptam a csapattársaktól, hogy Erdélyben sok a nagyvad, hogy én biztosan sok medvét láttam, hogy biztosan meg is szelídítettem párat. Többen is érdeklődnek Erdélyről, kíváncsiak az itteni viszonyokra.

A szurkolók hogyan fogadtak? Van egy jó sztorid ezzel kapcsolatban?

Erről is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Rengeteg szeretetet és megbecsülést kaptam tőlük. Már érkezésemkor elhalmoztak biztató üzenetekkel, s bizony sokan nagyon örültek annak, hogy a másodosztályban játszó Soroksártól magyarként bekerülhettem a Ferencváros keretébe. Egy éve vagyok a zöld-fehéreknél, és ez a szeretetteljes hangulat azóta sem változott, nagyon hálás vagyok ezért. Mondjak egy jó sztorit? Hát rengeteg van, de inkább elmondom a legutóbbit: a legutóbbi meccsünk végén megkeresett egy kislány és átadott egy bekeretezett közös fotót, amit még a tavaly nyáron együtt készítettünk – megható volt. Ajándékokat is rendszeresen kapok, mindenki nagyon kedves velem.

Nosztalgiázzuk is egy kicsit. Mikor kezdődött az ismerkedés a focilabdával?

Egy pillanatig sem volt kérdés számomra, hogy a labdarúgás lesz az én utam. Már édesapám is focizott – igaz, ő megyei szinten, odahaza Háromszéken –, de ő a továbbtanulást választotta, a bátyám is, aki fogorvosi pályát választotta. Már gyerekkoromban is csak a foci érdekelt, más sportot ki sem próbáltam – na jó, talán az asztaliteniszt tudnám említeni.

Gyerekként melyik csapatnak szurkoltál? Volt példaképed?

Mindig is a FC Barcelonának szurkoltam – ez azóta sem változott –, és a brazil Ronaldinho volt a kedvenc játékosom. Szerintem több velem egykorú gyerek is miatta szeretett bele a fociba. A technikai tudásán túl a foci iránti alázata és szeretete lenyűgöző volt, mint ahogy az is, hogy állandóan mosollyal az arcán játszott. Sokat adott a labdarúgásnak.”

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd