A Telex-féle kereszténység-kritikáról

Írta: Bódy István, mérnök, a Ferences Világi Rend országos tanácsának képzésért felelős tagja

A fürdővízzel együtt a (betlehemi) gyereket...

A most leköszönt évben egyszólamú véleménycikk-sorozatot olvashattunk a népszámlálás egyházi vonatkozásairól a Telexen, a Szemlélek magazinnal fennálló stratégiai együttműködés keretében. A megállapodás apró betűs részei nyilván nem teszik lehetővé, hogy egyházakkal vagy vallással kapcsolatos kérdések a maguk összetettségében jelenhessenek meg a Telex oldalain, ezért e sorok írója arra invitálja a kedves olvasót, hogy zoomoljunk egy kicsit kijjebb a Gégény István által részben okkal kapargatott részletektől, hogy pillantást vethessünk az azt tartalmazó kép nagyobb egészére is.

A cikksorozatban megjelenített sokféle szempont eredőjeként a történelmi keresztény egyházakról, köztük főként a katolikus egyházról

amit a mindenkori hatalom háziasított, és ami a lehulló falatok – és egyben az életben maradás – érdekében elvtelenül dörgölőzik a pénzcsapokat felügyelő politikai hatalom lábaihoz, akkor és úgy dorombolván, hogy az mindig gazdáik kedve szerint való legyen.

Ez a kép tökéletesen megfelel a Gégény István által sok szempontból hivatkozott statisztikákban megmért és dokumentált, vitathatatlan többség számára, akik esetében a lételméleti megküzdési stratégia fontos eleme az az egyszerűsítés, hogy ha már ennyire összekuszált és bonyolult ez a világ, akkor legalább a hiteltelen egyház által képviselt, lejárt szavatosságú gondolatokkal lehessen a képletet egyszerűsíteni.

Én azért a helyükben elgondolkodnék, hogy amennyiben az egyház már nemhogy fogatlan, de döglött oroszlán, akkor miért kell rendszeresen, lőszer pazarló módon újabb és újabb sorozatokat bele ereszteni. 

E sorok írója, mint a katolikus egyház elkötelezett, de nem professzionális (közvetlenül, vagy áttételesen sem megélhetési) tagja is sajnálkozva, de készséggel elismeri, hogy a közélet és a nyilvánosság – mára zömében elektronikus – porcelánboltjában az egyháza rendkívül lomhán, de legalább annál ügyetlenebbül forgolódik, ami nem csak a csörömpölésre grimaszolva és szörnyülködve egymásra pillantók számára nyilvánvaló. Ennek a jelenségnek érthető vagy érthetetlen volta nem kis mértékben attól függ, hogy milyen definíció van valakinek a fejében az egyházzal kapcsolatban. 

Amennyiben az egyház a korszellem digitális webáruházában ideológiákat kattintásokért és lájkokért árusító disztribútorok egyike, akkor valóban nyugodtan lehúzhatja a redőnyt, az ideológiák értékesítési versenyét már az áruház megnyitása előtt elvesztette.

A helyzet azonban az, hogy létrejötte és saját önmeghatározása alapján

egészen úgy, mint ahogy Morpheus a piros pirulát. Azok kedvéért, akiknél ez most lecsapta a biztosítékot, tegyünk rá egy lapáttal, még jobban kiterjesztve ennek az analógiának a hatókörét, és tegyük fel a kérdést, vajon jelenleg nem épp azt látjuk-e, mint a Mátrix csúcsjelenetében, ahogy a valóságot és igazságot képviselő, lekötözött Morpheust undorral kínozza a virtuális világ Smith, Brown és Jones ügynöke?

Nem figyelemre méltó-e, hogy a „modern” tömeg-ideológiák születése óta mindegyik, pl. a felvilágosodás, fasizmus, kommunizmus, szocializmus, liberalizmus, globalizmus egyetlen dologban – a kereszténység, és kiemelten a katolikus egyház eltörlésében – tökéletesen egyet tudott érteni?     

Ha az egyház egy épp legmagasabb árfolyamon eladható ideológiákkal házaló szervezet volna, mint például egy politikai párt, akkor nyilván sokkal rugalmasabb lenne, hasonlóan a Demokrata Párthoz, amelyik a republikánusok által szorgalmazott rabszolga-felszabadítás heves ellenzőjéből a BLM apostola tudott lenni, mely esetben nyilván sokkal ügyesebb lenne a self-marketing területén is, és nem törölhetné fel vele bárki a virtuális közéleti padlót. De jelenleg feltörölheti, mert a működése egyszerűen nem ezekre a folyamatokra van beállítva. De ha nem erre, akkor mire?

Ráadásul nem nyomtatva, nejlonban, a csomagoláson belül vagy letölthető pdf-ben, hanem a gyártó maga, a legközönségesebb körülmények közepette emberként világra jött, hogy minden kor minden embere számára érthető szavakkal elmondhassa a lényeget, majd kenyérré, táplálékká lett, hogy bárkinek a testébe beépülhessen, lehetővé téve a személyes, bizalmi viszonyt minden emberrel, amelynek révén a véges kiterjedésű de végtelen vágyakkal megvert-megáldott ember megoldhatatlan problémáit közösen meghaladhassák, képessé téve a véges embert a végtelennel kibomló kapcsolatra.

(Elnézést azoktól, akiknek az ízlését zavarja ez a két mondatba telexesített katekézis.)

Mindez annyira durva, annyira nem az ember előző, hanem a következő evolúciós lépcsőjének logikájára épülő rendszer, hogy rettenetes a nehézkedés kísértése mindenkiben, hogy módosítsa, lefokozza, leegyszerűsítse, szalonképesítse, komfortosítsa ezt az üzenetet, hogy önmegmentő ideológiát gyártson belőle magának, és jó pénzért eladhassa másoknak is.

Az egyház dolga az volt, és az ma is,

Az apostoloknak, püspököknek és papoknak nem kellett tökéletesnek lennie semmiben, nem kellett hibátlannak, még bűntelennek sem lenniük, csak olyan mértékig benne kellett és kell maradniuk a személyes bizalmi viszonyban, hogy képesek legyenek megőrizni az eredeti üzenetet.

Lássuk be, hogy ez egész jól sikerült nekik, legalábbis az elmúlt 2000 évben, minden szervezeti válság, belviszály és személyes bűn ellenére. Az evangelisták, egyházatyák, egyháztanítók és teológusok által leírtak lényegén, valódi jelentésén semmit nem kellett változtatni a két évezred alatt. Az egyház processzorának órajele sok nagyságrenddel alacsonyabb frekvencián ketyeg, mint a mai ideológiai brókereké, egy-egy teológus generáció megfogalmazásainak gyakorlatba épülése 4-5 évszázadig is eltart. A 20. századi kiemelkedő teológus generáció (például Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar, Yves Congar) munkásságának feldolgozásába még épphogy csak belekezdett.Ebbe a távlatba zoomolva fontos-e, hogy 2022-ben hány százalék vallja magát kereszténynek, vagy egyházhoz tartozónak?

Egyrészt egyáltalán nem, ahogy arról Fábri György is fogalmaz írásában. Azok százalékos hányada, akik hajlandók életük alakítását teljes mértékben függővé tenni a(z Istennel megvalósuló) személyes bizalmi viszonnyal, mintha egy korszaktól, földrajzi helytől független természeti állandó volna, hasonlóan a fizikusok alfájához (finomszerkezeti állandó: 1/137), vagy a született balkezesek arányához a populációban. Ráadásul az ebbe a körbe tartozás láthatólag nem párosul semmiféle természetes tulajdonsággal, adottsággal, vagy pláne kiválósággal, bár komoly galibát okoz, amikor bármely oldalról mégis ilyet tulajdonítanak neki. A statisztikákban mérhető, jelen esetben nyugaton lejtő alakú létszám görbék alakulása mögött az ehhez az állandóhoz hozzáadódó kulturális és politikai keresztények számának változásai állnak.

Másrészt viszont, ha a pillanatnyi statisztikai létszám-arány lényegtelen is, sőt az elkötelezett keresztények közül sokan örülnek a volumencsökkenésnek, ami a kevésbé lényeges komponensek kirostálódását is magában foglaló folyamat, a kereszténység üzenetének jelenléte, hozzáférhetősége már annál fontosabb.

világosan átadható bármely kor nyelvi, vagy fogalmi eszköztárának segítségével. A jelen sodró erejű és gyorsulónak tűnő változása már elkezdte kikényszeríteni az egyházból a rábízott üzenet eredeti jelentésének mai szavakkal megfogalmazott – minden korábbinál érvényesebb – kifejezését, ami azonban semmiképpen sem jelenti a pillanatnyi ideológiai trendekhez, vagy közvélemény kutatásokban mérhető közönségigényhez való igazodást. Az egyház szerepe minden korban prófétai. Nem azt és úgy kell mondania, amit és ahogyan az aktuális kor embere hallani szeretne. 

Az, hogy ez a folyamat már javában tart, világosan kiolvasható abból, ha a létszámbeli lejtmenet eloszlása mögé tekintünk, amiből látható, hogy nem egy egységes csökkenéssel állunk szemben, hanem egy összetett, inhomogenizálódással járó folyamattal, melyben bizonyos helyekről, területekről szinte teljesen eltűnik az egyház, egyes csomópontokban pedig elképesztő növekedés és burjánzás tapasztalható.

E cikk írója által látogatott, 9000 lakosú, agglomerációs település egyik – a helyhiány miatt folyamatos bővítésre szoruló – templomához kapcsolódóan 39 (!) különböző közösség működik. A jelenség mögött összetett okok húzódnak meg, de nyilvánvaló, hogy összefügg azzal, hogy az egyház, a papság és a hívek mennyire érvényesen képesek maguknak és egymásnak megfogalmazni az őket egybegyűjtő, örök érvényű mondanivalót. 

Egyetlen történelemben élünk, egyházi létszámadatokról és a preferenciákról szóló statisztikákkal semmire sem megyünk, ugyanúgy, ahogy egy konkrét rákbeteg számára sem következik semmi a százalékos túlélési esélyekből. 

Természetesen érheti jogos kritika az egyház vezetését azzal kapcsolatban, amit tesz, még inkább azzal, amit nem tesz,

Mindazonáltal az, hogy a nyilvánosságban kizárólag a közéletileg értelmezhető valós, vagy rá vetített inkompetenciái, bűnei jelenhetnek meg, az a mai ember saját identitásával kapcsolatos elveszettségéről, elszakítottságáról árulkodik.

Ahogy egy ember sokkal több, mint, ami a környezete számára látszik belőle, úgy az egyház esetében is alapvető, hogy az igazán lényeges láthatatlan, és ami látszik, az nem fontos. Ahogy Isten egyetlen ember esetében sem az erényeiért, képességeiért fordítja felé a figyelmét, hanem a tőle származó egyetlensége miatt, úgy az egyház esetében sem a hibátlansága miatt hűséges hozzá, hanem mert egyszer igent mondott rá. 

Assisi Szent Ferencről olyasféle kép él a progresszív és művelt fejekben, hogy ő volt korának Greta Thunbergje, és hogy megújította, megreformálta az egyházát, amit hogyan másként is tudott volna megtenni, mint, hogy kritikus hangvételű cikkeket írt korának Szemlélekébe és Telexébe.

A megújítás valóban stimmel, még az is, hogy amit lényegesnek gondolt, azt papírra vetette. Ferenc az egyik legfontosabb ránk maradt szövegében, a Végrendeletben ezekkel a megrendítő szavakkal ír:

„Azután egyházi rendjükre való tekintettel olyan határtalan bizalmat adott nekem az Úr és ad szüntelenül papjai iránt, kik a római Szentegyház szabályai szerint élnek, hogy még ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék. … És nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük, s ezért uraim ők. És ezt azért teszem, mert Isten magasságbeli Fiából testi szemeimmel itt e földön semmi mást nem látok, mint szentséges testét és szentséges vérét; ezt pedig ők érintik kezükkel és másoknak is ők szolgáltatják ki.”

Nem lehetséges-e, hogy e mondatok mai szalonképtelensége éppen az aktuálisan is fennálló, sőt növekvő érvényükből fakad?

Nyitókép: Caspar David Friedrich – Apátság a tölgyerdőben