Ütött a műkincsek bosszújának órája

 – Ez minden? – XIV. Lajos portréja kissé megigazgatta parókáját. Körülötte gyülekezett vagy száz festmény, szobor, szőttes; mindenfélék, a kontinens művészetének színe-java annak minden szegletéből. Egy apró Mona Lisa-képes bögrét hallgattak végig – szegénynek annyira elege volt a növényi tejekből, hogy önként jelentkezett kémkedésre a házból.

 – Ez. Alszanak. – felelte a bögre. Berlin egykori munkásnegyedében, a Pállottenburg egyik foglalt háza melletti épületben e novemberi jegeces hajnalon

Hyacinthe Rigaud alkotása megszorította kardja markolatát, és körbehordozta királyi pillantását: elszántságot látott mindenkin. Csak Rodin híres szobra roskadt magába a sarokban. XIV. Lajos portréja megbökte pálcájával:

 – Na, mi az? Nem örül, hogy végre visszavágunk, mon ami?

A Gondolkodó felemelte busa fejét ökléről.

 – Nem. Nem is értem, maga itt van vagy háromszáz éve, én is a kétszázat taposom,

A Napkirály felhorkantott. A Gondolkodó makacsul visszaejtette állát öklére. Az uralkodó felszegve orrát otthagyta bronzbarátját a sarokban, visszalépett a többiek közé, s határozott hangjával egyből magához ragadta a gyeplőt.

 – Figyelem mindenki, két perc múlva támadunk! Van kérdés?

 – Egyeztessük óráinkat, nehogy szétfolyjunk! – javasolta a Dalí-féle Az emlékezet állandósága; így is tettek, csak a Milói Vénusz vont vállat egyéb lehetőségek híján. Óvatosan megközelítették a foglalt ház kapuját, amely szerencsére tárva-nyitva állt.

Az olajfestmények és freskók, szobrok és gobelinek, emlék– és domborművek elszánt serege berontott a Brain Deads Against Climate Change nevű radikális klímavédő szervezet főhadiszállására, ahol az aktivisták bázisdemokratikus közössége mikroadományokból tartotta fenn magát, a bejárónőt meg a takarítónőt.

Tényleg mind aludtak: előző este adták át a rituális orrkarikát egy új tagnak beavatása alkalmából, amit természetesen alaposan meg kellett ünnepelni; így a gin fizz-, Tubi- és ki tudja mi-mámorból valószínűleg akkor sem ébredtek volna fel, ha a komplett Éjjeli őrjárat masírozott volna a kommuna bejáratához. A rajtaütés tökéletesen sikerült, csak akkor kezdtek tétován felriadozni az aktivisták, amikor már semmit sem tehettek.

 – I’m offended! – csuklott el az egyik hangja, amikor Rubens Héraklésza és titánjai, Bosch szörnyei, Derkovits Gyula fametszet-parasztlázadói beözönlöttek a hálószobákba. Volt, aki az ágy lábába kapaszkodott, úgy kellett kihúzni,

– nemrég jegyezték elő nemváltó műtétre, még bizonytalan volt saját szexualitásában, és még meglévő farka kellemetlenül mocorogni kezdett egy nő láttán, aminél nagyobb szégyen el sem tudott volna képzelni a többiek előtt.

Egy kék hajú tinédzsert ugyanakkor Frida Kahlo szemöldöke szegezett az ajtónak, sem moccanni, sem segítségért kiabálni nem mert. Társa, egy borotvált fejű aktivista lány homlokára – aki elájult attól, hogy XIV. Lajos portréja egy fehér, heteroszexuális európai férfit ábrázol, pedig ő nem így tanulta a Netflixen – a brüsszeli Manneken Pis, a pisilő kisfiú csurgatta apró micsodájából az eddig visszatartott kútvizet, miközben vásottan kacarászott.

Amikor az összes aktivistát ártalmatlanították és lefegyverezték, jött a feketeleves, a tárgyalás. Sorra szólították a sértetteket – Van Gogh napraforgói, Monet szénaboglyái és a többiek, s elpanaszolták, mi történt velük. Az egyik klímavédő fiatalember – plüssállatszerűen puhára vasalt, feketére festett hajjal, pókemberes pizsamában –, tétova kísérletet tett arra, hogy viselkedésüket megmagyarázza.

– Mégis mit tehettünk volna? A média csak így figyel fel ránk, ha valami radikálisat csinálunk!

De amint meglátta, hogy Jan Vermeer van Delft alkotása már Alvó lány, s hogy Munkácsy inasa is ásítozik, látta, nincs értelme a handabandának. Megadóan leszegte fejét, és várta az ítéletet.

Hans Gieng klasszikus Iustitia-szobra tette mérlegre az aktivisták való életben végzett tevékenységét, alkotó-teremtő munkáját, az aktivizmussal a felvetett probléma megoldását szolgáló tetteket, másik oldalt az öncélúságot, az okozott, elsősorban morális károkat, és a klímaváltozás elleni küzdelem nevetségessé tételét – akkorát koppant a mérleg ezen serpenyője a padlón, hogy többen önkéntelenül felnyögtek.

Az ítéletet legott végre is hajtották. A sorba állított fiatalokkal szemben felsorakozott az első osztag. Elsőként a csendéletek bombázták gyümölcsökkel, öntözték folyadékokkal az össze-összeránduló, makogva zokogó zöldaktivistákat: nagyot csattantak Cézanne és Picasso almái, Arcimboldo körtéi a hátakon, oldalakon, Kahlo dinnyéinek leve és apró darabkái csorogtak le az ázott fürtökön, iszapszínű és tiritarka ruhadarabokon. Locsolták őket Renoir Csónakázó parti ebédelői borral, Grützner szerzetesei sörrel, és végül, egyfajta erkölcsi lezárásként, Van Gogh teljes kávéskészletének összes folyadéktartalmát rájuk zúdították.

A pihegő, ragacsos, csöpögő aktivistákat aztán leültették a padlóra, majd jött a ragasztó – a Kollner-féle Charles Baeder Enyvgyára ellátta megfelelő anyaggal őket. Kezeiket jó vastagon belemártogatták, majd a padlóra kellett velük tenyerelni. Kényszerszünet következett – elvégre az enyv nem pillanatragasztó – de végül

A műalkotások lassan kisorjáztak az épületből, Bortnyik Sándor Lámpaoltója pedig szépen rájuk kapcsolgatta a lámpákat. Ahogy fogyott a fény, csak A meztelen Maya maradt az aktivistákkal, akiknek úgy tűnt, mintha némi részvéttel szemlélné őket a pamlagról. A festett nő elmosolyodott.

 – A ragasztó, amivel a padlóhoz szögeztünk, tudjátok, miből készült? – kérdezte negédesen. Kék, lila, szivárvány tincsek röpködtek, ahogy néhányan megrázták a fejüket.

 – Lóból. Halott lovak csontjából – vetette oda nekik Goya mesterműve, kiélvezve az arcokra kiülő rémült undort – és fát égettek el hozzá, amíg főzték – tette hozzá kéjesen, majd kilibbent a többiek után a kihalt utcára; mögötte pedig megkezdődött a sikoltozás.

Nyitóképen: XIV. Lajos lovas portréja (René-Antoine Houasse alkotása); forrás: Wikipedia