Ott jártam, ahol már a kisebbség a többség – és ahol nagy dolog a „szalagavatózás”, a szakma megszerzése és a család értékelése.
Vasárnapi személyes történet, hogy akaratlanul is árulónak bizonyultam a kilencéves kislányom előtt. Hiszen szombaton azt mondtam neki: „Ma még bírd ki, hogy nem foglalkozom veled eleget, holnap teljesen a tiéd vagyok!” Pont ezt hányta szememre, amikor készülődtem a szerkesztőségbe. Teljesen a tiéd – és mégis itt ülök nélküle a metrón… Hiába, a karácsonyi lapszám „előremunka”, és az odaszánt borsodi riporttal még nem végeztem, de itt van rá advent első vasárnapja.
Épp ott tartok benne – onnan kell folytatnom majd az írást –, hogy a keleti végeken egy családmentor hölgy, aki pont abból a mélységből való, mint akiket gondoz, mesél a hivatása örömeiről. Például hogy egyre több az olyan cigány lány a faluban, aki szakmát szerez és „szalagavatózik”.
A helyszínen, ahol már a kisebbség a többség, először nem kapcsoltam, miért olyan rendkívüli szó a „szalagavatózás”, de a roma származású családmentor pár szóval elmagyarázta: ebben a mozzanatban benne van, hogy
sőt, már van annyi pénz arra is – lévén, hogy a cigány édesapa évek óta dolgozik –, ami a szalagavató költségeit fedezi.
Épp ez a riportfelvételi részlet jár a fejemben, amikor az új megállóban egy cigány fiú száll fel a cigány kedvesével. A srác nagy, fagyi színű – lilásrózsaszín – csomagot visz, rajta a felirat: „BOGLÁRKA ESKÜVŐI ÉS TÁNCRUHASZALON”. Nyilván a lányé, párja csak kíséri.
Szemben velem leülnek. Arcuk tényleg ragyog. Egy megálló múlva a lány a fiú vállára hajtja a fejét, az pedig egyik kezével elengedi a kölcsönzői ruhazsák fogantyúját és tartózkodva, gyengéden karolja át kedvesét, simogatja meg annak dzsekijét.
Ifjúságom olvasmányélményei közül nem hiányoztak a népi írók művei. Versek, lírai szociográfiák. Illyés tréfás-keserű hőseposza („Hősökről beszélek”) arról, hogy az uradalmi cselédek éjszaka lopni járnak éhezés ellen az uraság földjére.
Nézem – lopva – a bálozni menőket. A szakmatanulását vagy gimnáziumot nemsokára bevégző lányt és mellette a fiút, a lovagiasat, a szolgálatkészet. Ő talán már végzett is valahol...
– fut át agyamon egy jóslat.
Eszembe jut Illyés Szekszárd felé című verse is, a „terhes kicsi nőről”, a szemközti vonatülésen. A magyarság folytatódását remélte a Ratkó-korszak teremtette, a mainál még sokkal kedvezőbb demográfiai helyzetben, mégis aggódva. „Visz tovább egy népet; / eltakart / csempészáruképp hoz / egy magyart.”
Szekszárd felé? Szerkesztőség felé. Négy gyermekem van, három egyetemista, egy általános iskolás, én tulajdonképpen mindent meg tettem. A legkisebbel többet kéne foglalkoznom, ez igaz…
É ők itt szemben? Szívemnek kedves előfutárok.
Szakma, szalagavató. Így már rendben van, nagyon rendben lesz!
Áldott adventet, közös Magyarország!
Fotó: Földházi Árpád
Kuminetz Géza katolikus pap, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora jelentkezett egy kis könyvecskével, amely a keresztény antropológiát mutatja be, vitatkoztatva azt a rivális elképzelésekkel.
A kérdés, hogy az Országgyűlés hajlandó lesz-e tudomást venni arról, hogy van nemzeti minimum ebben az országban, s megteremti-e az ezt leképező politikai minimumot. Győri Enikő írása.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Ivan Krasztev a Partizán műsorában kijelentette, hogy egy ekkora váltás „rengeteg változást” tesz lehetővé. A kérdés az, hogy mennyi időt ad magának a magyar társadalom, hogy eldöntse mit akar.
Zéró korrupció, béke és tisztelet – íme, az új társadalmi szerződés!
A nemrég kinevezett miniszter az ATV műsorában is azt hangsúlyozta, hogy véget kell vetni a „vasútrombolás korszakának”.
Alig egy évvel azután, hogy az Európai Unió megmentőjeként ünnepelték, Nicușor Dan román elnök komoly össztűz alá került korábbi szövetségesei részéről.