A szankciók megfojtanak bennünket

„Az, hogy gazdaságilag is lehet háborúzni, nem új gondolat: Athén Krisztus előtt 432-ben vetette ki az eddig ismert első kereskedelmi embargót Spárta szövetségesére, és már az sem bizonyult hatásosnak. A jól ismert eredmény a véres peloponnészoszi háború kitörése lett. 

1806-ban aztán Napóleon próbálta kontinentális kereskedelmi blokáddal megtörni a brit gazdaságot, csakhogy a britek elég könnyen találtak alternatív kereskedelmi útvonalakat, így a szankcióval a francia vezető lábon lőtte a kontinenst és végül maga is belebukott. 

Úgy tűnik, hogy a szankciók jó esetben hatástalanok, rosszabb esetben pedig csak fokozzák a konfliktusokat, sőt hatásaik olykor többszörösen hullanak vissza a szankciók kivetőire.

Most is ezzel a helyzettel állunk szemben, mivel a brüsszeli döntéshozók közül sokan eltávolodtak a valóságtól, elvesztették politikai és gazdasági realitásérzéküket. Nem vették észre vagy nem akarták észrevenni, hogy döntéseik következtében egy lokális, két országra kiterjedő háborús konfliktusból egy globális, Európa egészére kiható gazdasági krízis állt elő. 

A háborús szankciók kivetésének köszönhetően ugyanis az európai gazdasági teret a megroppanás veszélye fenyegeti, sőt az unió fokozatosan, politikai és mentális értelemben is rosszabb helyzetbe kerülhet, mint a szankciók címzettje, Oroszország. 

Az európai gondolkodó elitek egy jelentős részét a szankciós zsákutca azonban mára rádöbbentette arra, hogy miközben a régi történelmi reflexekben, Európa régi nagyságában bízva nyomást próbált gyakorolni Oroszországra, valójában mindvégig elhibázott politikát folytatott, mivel az öreg kontinens tényleges gazdasági ereje napjainkra sokkal megkopottabbá vált.”

Nyitókép: MTI