Ha a filmek világára tekintünk ki, bátran lehessen kimondani, hogy a Honfoglalás giccses történelemhamisítását jobboldaliként sem kell szeretni, és Jancsó Kapa-Pepe-filmjei is az utolsó években a vizuális semmitmondás etüdjeivé üresedtek.
A pártfüggetlen esztétikai mérce természetesen csak akkor érvényesülhet, ha a világnézeti szempontból nem korlátozzuk a művek értékelhetőségét, és a minőséget akkor is elismerjük, ha a szerzői irányultsággal és a befogadói közeggel nem tudunk rokonságot vállalni. A rendszerváltás óta eltelt több mint harminc évben a jobboldali politika és irodalomszervezés ezt a megközelítést többnyire magáévá tette, míg
a liberális véleményformálói oldalról gyakran a cinikus és elzárkózó attitűd volt jellemző.
Pedig a szöveg örömére, nagyszerűségére koncentrálva ugyanúgy el lehet és szükséges ismerni a Bodor Ádám-féle Sinistra körzet zsenialitását, ahogy Kányádi formabontó-vizionárius erejét is a Sörény és koponya kötetben. Kertész Imre Sorstalansága ugyanúgy nemzeti kultúrkincs, ahogy Bereményi dalszövegei, a vélelmezett túlértékeltsége miatt teljes félreértésből lenézett Nyugat vagy Csurka Házmestersiratója. Többször láttuk már, hogy tévútra vezet, ha a kultúrát politikai szűrők szerint szektásítjuk.
Az esztétikum mellett a morált említettem zsinórmértékként. Arisztotelész úgy tartotta, hogy a jó beszéd ismérve a formai tökéletességen túl, hogy jó ügyért száll síkra. Sternberg tehetséges vezetőkről alkotott modellje az intelligencia, a kreativitás és a szintetizálás képessége mellett a bölcsességet nevesíti, ami értelmezésében az adottságoknak a társadalmi jóért, közös célokért való kamatoztatását jelenti. A művészet dimenziójában tekintve az esztétikum mércéjéhez hasonlatosan morális szempontból is vékony, olykor átjárható a mezsgye. A befogadói megközelítés sokszínűségét nem vitatva hiszem, hogy a szellemet és pszichét megvilágító, tanító,