Kié a magyar kultúra?

A chartázás, petíciózás élharcosa, a kormánykritikus esztéta, Radnóti Sándor interjút adott a 24.hu-nak. A beszélgetésben úgy elmélkedett a kultúrharc értelmetlenségéről, hogy az épp a meglévő árkok mélyítésére volt kiváló. Sommásan megállapította, hogy: „Talán még mindig igaz, hogy a kultúrharchoz mindkét oldalon kellene kultúra, és mivel a másik oldalon nemigen van, ezért nem lehet kultúrharcról beszélni.”

Bár a mondatból sugárzik a poszt-szabadmadaras gőg, a Spiró-féle szarból jövő mélymagyarozás, most mégsem az aktuálpolitikai felhang miatt idéztem fel. Hanem a kultúra felosztása és kisajátítása miatt,

Nincs ugyanis jobboldali vagy baloldali magyar kultúra.

Egy egységes és folyamatosan bővülő kulturális örökségünk létezik, amennyiben a kultúrát nemzeti meghatározottságúnak tekintjük, és nem pártok és világnézetek szerint szegmentáltnak. A kifejezetten propagandisztikus alkotásokat ide nem számítva legfeljebb a szerzők világnézeti kötődéséről beszélhetünk, illetve arról a kánonról, amit az utókor vagy a kortárs befogadói és ítészi közeg kialakít. Ez pedig gyakran hamis kategóriákat vetít vissza a múltba.

Elég a tragikusan félreértett Adyra gondolni (hosszabb elemzésem az őt övező tévhitek alaptalanságáról itt), akit vágyvezérelt ideológiai skatulyákba szuszakolt be a bal- és a jobboldal egyaránt az elmúlt száz évben. Érdemes azt is hozzáfűzni, hogy még a markánsan ideologikus kötődésű alkotásokon keresztül sem ítélhetők meg teljes életművek, szerzők, alkotói körök. Lásd: Zelk Zoltán költészetének egésze a keményvonalas kommunizmust magasztaló ódáival együtt.

Radnótival ellentétben úgy gondolom,

Ebből kiindulva teljesen okafogyott jobboldali kultúráról, illetve annak hiányáról beszélni. Ha szigorúak vagyunk, és értékszemlélettel közelítünk a kultúrához, akkor az írói tévedhetetlenség tabuját is meg kell döntenünk.

Az alkotói periódusok hullámzóak, az életművek szinte sosem ugyanolyan magas szellemi világot hordoznak. Esterházy vagy Petri ugyanúgy egyenetlen, ahogy Wass Albert vagy Csurka, esetleg épp József Attila. A vendégszövegektől terhelt Harmonia Caelestis ugyanúgy vitatható mozaikja egy életműnek, ahogy például a Medvetánc didaktikussága a marxista ihletettségű versekben.

Ha a filmek világára tekintünk ki, bátran lehessen kimondani, hogy a Honfoglalás giccses történelemhamisítását jobboldaliként sem kell szeretni, és Jancsó Kapa-Pepe-filmjei is az utolsó években a vizuális semmitmondás etüdjeivé üresedtek.

A pártfüggetlen esztétikai mérce természetesen csak akkor érvényesülhet, ha a világnézeti szempontból nem korlátozzuk a művek értékelhetőségét, és a minőséget akkor is elismerjük, ha a szerzői irányultsággal és a befogadói közeggel nem tudunk rokonságot vállalni. A rendszerváltás óta eltelt több mint harminc évben a jobboldali politika és irodalomszervezés ezt a megközelítést többnyire magáévá tette, míg

Pedig a szöveg örömére, nagyszerűségére koncentrálva ugyanúgy el lehet és szükséges ismerni a Bodor Ádám-féle Sinistra körzet zsenialitását, ahogy Kányádi formabontó-vizionárius erejét is a Sörény és koponya kötetben. Kertész Imre Sorstalansága ugyanúgy nemzeti kultúrkincs, ahogy Bereményi dalszövegei, a vélelmezett túlértékeltsége miatt teljes félreértésből lenézett Nyugat vagy Csurka Házmestersiratója. Többször láttuk már, hogy tévútra vezet, ha a kultúrát politikai szűrők szerint szektásítjuk.

Az esztétikum mellett a morált említettem zsinórmértékként. Arisztotelész úgy tartotta, hogy a jó beszéd ismérve a formai tökéletességen túl, hogy jó ügyért száll síkra. Sternberg tehetséges vezetőkről alkotott modellje az intelligencia, a kreativitás és a szintetizálás képessége mellett a bölcsességet nevesíti, ami értelmezésében az adottságoknak a társadalmi jóért, közös célokért való kamatoztatását jelenti. A művészet dimenziójában tekintve az esztétikum mércéjéhez hasonlatosan morális szempontból is vékony, olykor átjárható a mezsgye. A befogadói megközelítés sokszínűségét nem vitatva hiszem, hogy a szellemet és pszichét megvilágító, tanító,

Messzire ágazik a gondolat, de e nézőpont az iskolai kánont is befolyásolhatja. Személyes kedvencek például A Halál kilovagolt Perzsiából Hajnóczytól vagy Szabó Magda Őz-regénye, azonban nem az önsorsrontás e mesterműveivel szerettetném meg a félkortárs irodalmat az olvasás útján elinduló kamaszokkal. És hogy akkor mit, arról persze sokat lehet vitatkozni, de a NAT összeállításánál sem szabad a politikai mércének dominálnia.

Visszatérve az alapkérdéshez: ha nincs jobb- és baloldali műalkotás, akkor mi is az, ami van? Mi tehát a magyar kultúra?

A kultúra magyar és mindenkié.

Része – ne feledjük – a héthatáron túli magyar irodalom, Illyés Gyula ötágú sípja Sütő Andrástól a vajdasági Fehér Ferencig. Része a Vidnyánszky-életmű, és része Piszkos Fred. És része Radnóti Sándor is, annak ellenére, hogy a közéleti keserűség és a legrosszabb emlékű kultúrrasszizmus csordult ki most szavaiból.