Szólhattam volna – vidékiekről, városiaknak

A harmincas évek falukutatóinak lassan száz éves nyomdokaiban – a magyar szociológia nagyobb dicsőségére – majdnem húszezren lementek vidékre a gyorstalpaló „magyar falu” kurzusra. Személyenként 17 órát rászántak arra, hogy megismerkedjenek a rögvalósággal. Ez a 19700 x 17 óra a '22-es parlamenti választáson az ellenzék legfontosabb nyeresége.

Lehet, hogy csalásra utaló nyomokat nem találtak, de találkoztak idős asszonyok agyondolgozott kezével, a traktorszerelők olajtól hetekig lemoshatatlanul fekete körmével és a cigányok írástudatlanságával.

Rá kellett döbbenniük arra, hogy ezek a „fogalmatlan” emberek ugyanúgy választójoggal rendelkeznek, mint ők, akik a Katonán, a Trafón vagy Bődöcs emlőin nevelkedtek.

és a demokráciára alkalmatlannak tartják őket. 

Szólhattam volna nekik, hogy Annus néni, aki tizenöt éves kora óta lassan ötven éve dolgozik a szőlőben, nem hajlandó pesti embernek dolgozni, mert többször elcsalták a napszámját; elmondhattam volna, hogy Géza bácsi, a traktoros haladék nélkül és készségesen akár ingyen is, barátságból elkészíti kis műhelyében az alkatrészt, ami nélkül a méregdrága nyugati gép működésképtelen; vagy hogy Budiék Béci fiának jogosítványa és piros Opel Astrája nagyobb ugrás volt a cigánycsalád történelmében, mint a Nagy Októberi.   

És igen. Időnként nincsen pénzük új szemüvegre vagy műfogsorra, de talán több magyar verset tudnak, mint ami a Trafóban valaha elhangzott.

Ismerős voltam Tokiótól Párizsig az üzleti világban, tárgyaltam brüsszeli hivatalnokokkal olyan időszakban, amikor magyar hivatalnok ki sem ejthette az el sem ismert EK nevét, és vacsoráztam csillagos éttermekben rombuszhalat hollandi szószban olyan nemzetközi társaságban, ahol minden asztalszomszédommal más nyelven beszélgettünk, nagyon kulturáltan mindenféléről – a semmiről. Jártam a Scalában, a Comedie Francaise-ben és a Tate Gallery-ben.

Szóval pontosan tudom, mit érezhet az ember, aki a kultúra magasából alászáll a néphez. 

Negyed század vidéki élet után szólhattam volna, hogy mást fogtok találni, mint amire számítotok.

Elmondhattam volna, hogy egy mezőgazdasági kisvállalat vezetéséhez ugyanannyi intelligencia kell, mint egy több ezer fős vállalatcsoportéhoz.

Hogy a felületes ismeretségeknél többet érnek a valódi barátságok. Hogy itt, ha kultúrát akarnak – az emberek maguk csinálják a templomban, ahol verseket szavalnak a fiatalok és énekel a paloznaki kórus. 

Hogy nemcsak a vidékiek tanulhatnak a nagyvárosiaktól, de a nagyvárosiaknak is van mit tanulniuk, ha falun járnak.

Közületek a legokosabbak 17 óra alatt is rájöhettek minderre. Van, akinek több időre van szüksége; és van, akinek elkezdenie sem érdemes. Magyarország mindenesetre sokat nyerhetne, ha vidékiek és nagyvárosiak, népiek és urbánusok legalább kísérletet tennének egymás megértésére. Ha kioktatás és kölcsönös megbélyegzés helyett időnként egy-egy pohár csopaki mellett beszélgetnének egymással.

és beülniük a pesti szavazókörökbe. Hogy rájöhessenek arra, hogy ott sem mindenki patás ördög.